Polüphémosz, a szerencsétlen sorsú küklópsz

   Polüphémoszt, a félelemetes egyszemű, barbár óriást legfőképp az Odüsszeiából ismerhetjük, amikor Odüsszeusz és többszörösen megfogyatkozott legénysége a trójai háború után hazafelé tartanak és kikötnek egy barátságosnak tűnő szigeten, ahol bizony a dolgok mégsem alakulnak olyan barátságosan, mint ahogyan azt Odüsszeusz várja. De lássuk csak, ki is ez a nagyra nőtt emberevő lény!

John Flaxman - Polüphémosz

   A polüphémosz szó azt jelenti, hogy kerekszemű, és ennek a félelmetes lénynek valóban csak egyetlen szeme volt, a homloka közepén. Az is jó nagy. Poszeidón tengeristen kicsi fia, az anyja Thoósza nimfa. Hogy egy nimfa és a tengeristen hogyan tudott összehozni egy borzasztó szörnyeteget, az egy jó kérdés, de Homérosztól nem kapunk rá választ. Na jó, nézzük meg Thoósza nimfa családját, hogy egy kicsit jobban értsük ezt a szörnyen izgalmas családot! Thoósza nimfa apja Phorküsz, a „Tenger Öregje”, akivel Odüsszeusz fia, Télemakhosz találkozik és némi isteni segítséggel ki tudja kérdezni a kicsit sem barátságos istent, hogy mit tud az apjáról. Phorküsz a tulajdon nővérét vette feleségül, Kétót, és igen híres utódokkal ajándékozták meg a homéroszi világot, úgy mit Szkülla, a Gorgók és a Graiák. És Polüphémosz mamája, Thoósza nimfa. Így azért már egy kicsit árnyaltabb a szövevényes múlttal rendelkező család története!

   Polüphémosz viszont az egy szem kicsi kincse Thoósza nimfának és Poszeidónnak, ne keverjük őt össze a többi küklópsszal, akikről bővebben egy másik írásban foglalkozom.

Pavel Alarcon - Polüphémosz

   Hatalmas, nagydarab, erős, tagbaszakadt óriás, ám nem az a kedves és szelíd fajta, aki a maga butácska módján szerethető, hanem egy emberevő szörnyeteg, aki nem tiszteli még az isteneket sem. Ez a homéroszi világban elég nagy probléma, hiszen Odüsszeusz és a vendégbarátság szentségére, a vendég tiszteletére alapozza a vakmerő tettét, amit a kilencedik énekben olvashatunk, hogy a saját barlangjában várják meg a külkópszot. Ugyanis semmi értelme kikezdeni egy ilyen hatalmas és erős óriással, ám Odüsszeusz feltétel nélkül bízik a homéroszi világrend erkölcseiben és normarendszerében, így meg sem fordul a fejében, hogy létezik az ismert világban olyan teremtmény, aki ne félné Zeusz atyát. És pontosan ez a töretlen hite okozza a katasztrófát, amit egyes elemzők (a boldogtalan Moses Finley is) úgy értelmeznek, hogy Odüsszeusz elbízta magát, vagyis hübriszt követett el. Szerintem ez nem hübrisz, bár nem titkolja egyetlen pillanatig sem, hogy azért akarja megvárni a küklópszot, hogy az illő módon vendégül lássa és meg is ajándékozza, tehát Odüsszeusz a saját kincseit akarta gyarapítani, vagyis egy mohó kis hörcsög volt, de hübriszt nem követett el, csak vakon bízott az általa ismert világ íratlan isteni törvényeiben.

   Bár Polüphémosz anyja és apja egyaránt tengeri istenség, ő maga a szárazföldet uralta és egy kis szigeten élt valahol Szicília és Itália között. A többi kis szigeten más küklópszok éltek, akik ugyan hozzá hasonló szörnyek voltak mind a külsejüket, mind a modorukat tekintve, ám mégsem testvérek, noha a habitusuk miatt testvéries egyetértésben éltek. De nem, Polüphémosz az Polüphémosz, különleges küklópsz, Poszeidón szeme fénye.

   Amikor Odüsszeuszék kikötnek a szigeten, egy egész nyájas jelenet tárul a szemünk elé: lankás dombok, békés juhnyájak legelésznek a babérfák árnyékában, a tenger megnyugtatóan csobog a háttérben. Egy hűs, árnyas barlangban Odüsszeusz és csapata a tej feldolgozására használt civilizált kellékeket találnak, vagyis minden díszlet adott egy abszolút isteneknek tetsző népek közötti barátságos interakcióhoz. Aztán Polüphémosz cseveg egy kicsit, ahogyan illik – és hamm, bekapja Odüsszeusz két emberét! Itt az idilli világkép pillanatok alatt szertefoszlik, és csak a helytelen döntés nyomasztó súlya marad, no meg a meguzsonnázott társak véres maradéka.

   Persze jön a jogos kérdés, hogy mégis minek mentek oda. Tényleg semmi szükség nem volt rá. Semmi dolguk nem volt arra, nem voltak bajban. Mi több, amikor felfedezték Polüphémosz barlangját, és megtalálták a sok elemózsiát, akkor sem érték be azzal, hogy kifosztják azt az ismeretlent, akiről még csak elképzelésük sem volt, hanem bizony Odüsszeusz a társai tanácsával ellentétben még azt is ki akarta csikarni az ismeretlentől, hogy szép és értékes ajándékot adjon neki. Na, szerintem ez az a pont, ahol Odüsszeusz bizony csúnyán megsértette Zeusz atyát, hiszen a vendég tisztelete nem egyenlő azzal, hogy a vendég bárminemű gaztettet elkövethet. Illetve egyfelől de, mert a vendégbarátság megkötése után a vendéglátónak kutya kötelessége kiállni a vendége mellett akkor is, ha bűnöző, ám ez ugye a küklópsz esetében még nem történt meg, tehát Odüsszeusz visszaélt Zeusz törvényeivel, illetve vissza szeretett volna élni, és így a küklópsz-kaland egyfajta ki nem mondott isteni igazságszolgáltatásként szakadt a fejére.

   A meguzsonnázott két társ persze még csak a kezdet. Odüsszeusz maga teremtett egy helyzetet, amibe aztán szépen bele is ragadt. A saját leleményessége miatt tudtak kiszabadulni. Ezt a küklópszos-történetet Odüsszeusz a phaiák királynak, Antinoosznak meséli el, természetesen a maga verzióját, hiszen minden történetet a győztesek írnak. Tehát a phaiákoknak sem hangsúlyozza a lényeget, hogy ezt az egész bajt ő hozta az emberei és a saját fejére, holott igazán elkerülhető lett volna ez az egész. Nem, Odüsszeusz előadásában ismét a fékezhetetlen agyvelejű Odüsszeusz zsenialitásával szembesülünk, és ha z olvasó nem áll meg egy lélegzetvételnyi szünetre, hogy hoppá! miért is mentetek oda? akkor bizony csak elragadtatva csodáljuk a hőst, Athéné istennő pártfogoltját, hogy ezt is milyen zseniálisan lerendezte.

   Azért ne becsüljük le Odüsszeusz értékeit, hiszen némi veszteség árán ugyan, de a társai egy részét, és legfőképp a saját irháját megmentette. Az irha egy tökéletes asszociáció Odüsszeuszék meneküléséhez, ugyanis a gyapjasok mentették meg őket. De ne szaladjunk ennyire előre. Egyenlőre ott tartunk, hogy Polüphémosz a vendégajándék helyett magát jutalmazza meg két ízletes férfiemberrel. Persze azért ismeri a szokást, miszerint a vendég és a vendéglátó megajándékozzák egymást, hiszen nem kérdez vissza, hogy miről van szó, amikor Odüsszeusz számon kéri rajta, hogy mi ez a viselkedés, nem azért jöttek, hogy ebédjéül szolgáljanak egy civilizálatlan lénynek, hanem Odüsszeusz nem szégyenlős, megmondja, hogy ő bizony ajándékot vár. Polüphémosz minden barbársága ellenére sem az, aminek elsőre látszik: tudja, ismeri az ajándékozás szokását, ismeri Zeusz atya törvényeit – csak éppen nem érdekli. Bánatos? Megsértett? Valami van a háttérben. Polüphémosz viselkedését alaposabban meg kell vizsgálni! Odüsszeusznak mindenesetre azt feleli, hogy megadja neki a kért ajándékot. Korábban már bemutatkoztak egymásnak, de Odüsszeusz akkor még érthetetlen okból nem árulta el a küklópsznak a valódi nevét, hanem azt mondta, hogy őt úgy hívják: Senkise. Szóval amikor az ajándékot kérte számon, Polüphémosz így felelt neki:

„Senkise lesz, kit utolszor eszek meg a társai közt én,

mint ama többit előbb: nesze hát, ez lesz az ajándék.”

(Homérosz: Odüsszeia IX. ének 369-370 sorok, Devecseri Gábor fordítása)

Armanda Balsamo - Polüphémosz

Ezt az ígéretét tényleg be is tartja, hiszen reggel és este is elfogyaszt kettőt-kettőt közülük (aztán tejjel öblíti le a nyers húst, és csak a csontokat és a zsigereket hagyja meg, mint valami vadállat – tehát nem süti meg őket), és Odüsszeusz nem kerül sorra: őt mindig életben hagyja. Fogyatkoznak és sírnak, ám Odüsszeusznak több napba telik, mire kitalálja, hogy mit is kéne tenniük. Borral leitatják Polüphémoszt (jelzem azzal a borral, amit a kükónok lemészárlása után zsákmányoltak), ritka jó bor, sajnálják is ilyen célokra beáldozni, de a szükség törvényt bont, még a halál torkában is szomorúan nézik, ahogyan a civilizálatlan szörnyeteg önti le a torkán a jó bort. Miért mentek a kükónok földjére? Hát bizony rabolni mentek, hogy a zsákmánnyal is növeljék a hazavitt kincsek mennyiségét. Valójában ott sem volt semmi dolguk.

   Szóval az egész minőségi bor lecsúszott a küklópsz torkán és részegen elszundikált a barlang mélyén. Ám a barlangot mindig bezárta: sosem hagyott rá lehetőséget, hogy Odüsszeuszék megszökhessenek. Ezen az estén is előbb eltorlaszolta a be/kijáratot egy hatalmas sziklával, amit az összes ember együttesen sem tudott megmozdítani. De adott volt az alkalom, a szörnyeteg részegen szunyókál, így Odüsszeusz a megmaradt társai segítségével egy jól kihegyezett fahusánggal kiszúrja Polüphémosz szemét (mármint azt az egyet, tehát azt is mondhatjuk, hogy megvakította).

„Ők fogták a hegyesvégű nagy olajfadorongot,

és a szemébe ütötték; én nekidőlve fölülről

forgattam, valamint ha hajófát fúr ki az ember

fúróval, s mások meg alulról húzva a szíjat,

pörgetik erre meg arra a fúrót, s az forog egyre.

Fogva, szemében ekép forgattuk az áttüzesített

nyársat, s míg melegen forgott, körülötte a vér folyt.

Szétperzselte egész szemehéját és a szemöldjét

gőze az égő szemnek, sistergett szeme gödre.”

(Homérosz: Odüsszeia IX. ének 415-423 sorok, Devecseri Gábor fordítása)

   Tehát Polüphémoszt legyengítették ugyan, de nem iktatták ki véglegesen. Ja megölik, nem tudtak volna kijutni a barlangból. Így viszont azzal a dilemmával szembesültek (illetve csakis Odüsszeusz számára lett probléma, hiszen a társai mindenben gondolkodás nélkül követték és tőle várták a tervet, a megoldást és az ötletet), hogy Polüphémosz ki tudja ugyan nyitni a barlang száját, ki is engedi a nyáját legelni, ám előtte végigtapogatja mind, hogy valóban a gyapjasok vonulnak-e ki a jól megérdemelt napi legelésükre, vagy netán Senkise és egyre fogyatkozó csapata akar megszökni. Újabb tervre volt szükség, mert bár az emberfogyasztás megállt, menekülni mégse tudtak.

   Odüsszeusz újabb zseniális ötletével találkozunk, miszerint három nagy kost összekötött, és a hasukba kapaszkodva ki tudtak szökni az emberek anélkül, hogy Polüphémosz tapogató ujjai felfedezték volna az árulást. Három combos kos kellett, hogy elbírjon egy férfit, illetve hogy a felnőtt férfi úgy el tudjon bújni alattuk, hogy ne lógjon ki semmije a gyapjúkupacból. Tehát a nyáj emberi léptékű volt, nem csodabirkák, vagy kolosszális méretű vadjuhok.

Yurihito Otsuki - Polüphémosz és Galatea

   Megmenekültek, hajóra szálltak, hogy folytathassák a kalandokat, amelyek igazán akkor vették kezdetüket. Odüsszeusz nagyon büszke arra, hogy ő egy fékezhetetlen agyvelejű zseni, akinek mindig jó ötletei vannak, és minden helyzetből ki tudja dumálni magát, de Polüphémosz esetében másodszor is rosszul döntött. Amikor kiszabadultak és hajóra szálltak, nem bírt csendben eloldalogni, hanem utána kiáltott, és elárulta az igazi nevét, hogy a küklópsznak ne maradjon szemernyi kétsége sem, hogy ki bánt el vele. A megalázott küklópsz persze elsírta bánatát az isteni apukája vállán, így Odüsszeusz egy sereg olyan átkot vett a nyakába, amire igazán nem volt szüksége.

   De most lássuk Polüphémoszt! Mi okozhatta, hogy ilyen lett, hogy így viselkedett? Persze az unokatestvérei ismeretében elég csupán a családi háttérre gondolnunk, hogy a származása már meghatározta a személyiségét, ám mint minden megtört szívű férfi esetében, Polüphémosznál is igaz: keresd a nőt! Erről az ókoriak igen bőbeszédűek. Polüphémosz viszonzatlan szerelméről olvashatunk Valerius Flaccusnál (I. 135-136), Theokritosznél (A Küklópsz XI. 19-71) és Ovidiusnák (Metamorphoses XIII. Acis és Galatea. Polyphemus). Vagyis Polüphémosz olthatatlanul beleszerelmesedett Galateiába, aki viszont nem a lángoló lelkű egyszeműt, hanem a csinos pásztorfiút, Akiszt szereti. Szóval egy szerelmi háromszög alakult ki, aminek Polüphémosz lett a vesztese. Illetve ez nézőpont kérdése, hogy ebben a történetben kit tekintünk vesztesnek, hiszen a megsebzett szívű egyszemű szerelmes féltékenységében egy sziklával agyonzúzta a vetélytársát. Akisz meghalt, Galateia magányos lett, és esze ágában sem volt Polüphémosszal ellovagolni a naplementébe.

   mit mondanak az ókori szerzők Polüphémoszról? Itt elolvashatod!