Ez a folytatása a Polüphémosz, a szerencsétlen sorsú küklópsz című írásnak. A történetet itt olvashatod el. Lássuk hogyan meséli Polüphémosz történetét Ovidius!
Alexandre Charles Guillemot - Galatea és Akisz
ACIS ÉS GALATEA. POLYPHEMUS
„Acist Faun nemzette, Symaethis szülte, a nimfa,
nagy gyönyörűségét az apának, az édesanyának,
nékem méginkább; mert hozzám fűzte szerelme.
Szép volt ő, s amikor kétszer nyolc éves is elmúlt,
gyöngéd szép arcát a pehely zsengén köritette.
Szűntelen őt űztem, míg űzött engem a Cyclops.
És hogy e szörny vágyát útáltam-e, vagy pedig érte
Acisomért lángoltam-e jobban, válaszom erre
adni se tudnám; egyformán. De, kegyes Venus, ó jaj,
míly nagy erőd is van! Hiszen ő, az a bősz, kit az erdők
rettegnek maguk is, kihez egy vándor se kerülhet
büntetlen, ki lenéz istent, megvet nagy Olympust,
érzi a vágy erejét, szerelemtől megragadottan
lángol, nem gondol sem a nyájra, se szirtüregére.
Már alakodra ügyelsz, látom, már tetszeni kívánsz,
már mereven hajadat, Polyphemus, megboronálod,
már szereted sarlóval nyesni goromba szakállad,
s víz tükörébe tekintve simítani rendbe vad arcod.
Már odahagyja a rettenetes vérszomj, az ölésvágy;
büntetlen járnak-kelnek közelében a gályák.
Telemus ekkoriban sicul Aetnához keveredve,
Telemus Eurymides, kit meg nem csalt soha szárnyas,
ment iszonyú Polyphemus elé, s szólt: »Egyszemedet, mit
homlokodon hordasz, tudd, majd elorozza Ulixes.«
Csak nevetett: »Minden jósok közt«, szólt, »buta, tévedsz:
egy lány már elorozta.« Lenézi a hasztalan intő
bölcsszavu jóst, s hol nagy léptekkel rója a partot,
hol, mikor ellankad, hazaindul hűs üregébe.
Domb fut a vízbe, alakja akárcsak a nyúltnyelü éké
(mindkét oldalról hullám kavarul körülötte):
erre a vad Cyclops fölhág, föl is ül közepére;
gyapjas nyája nyomába nyomul, noha nincs vezetője.
Majd a fenyőfát, mit botként visel egyre kezében,
fekteti lába elé (árbocnak sem kicsi szálfát),
száz nádszálból összerakott sípját veszi kézbe,
pásztori síphangját hallották körben a bércek,
hallották a habok; magam én, rejtőzve ölében
Acisnak, kedves szeretőmnek, szirtüregemben,
szintén hallottam, s a szavát soha el se felejtem:
»Hó a fagyal, de fehérebb vagy, Galatea, fagyalnál,
réteknél virulóbb, karcsúbb, mint szép magas éger,
kristálynál ragyogóbb, vidorabb gyöngéd gödölyénél,
símább, mint kagyló, mit a víz simogat szakadatlan,
nyáron az árnyéknál, kívántabb télen a napnál,
almánál nemesebb, a platánnál messzirelátszóbb,
jégnél tündökölőbb, ért szőlő nincs ilyen édes,
lágyabb vagy te aludttejnél és hattyui tollnál,
s mint patakos kertek, szebb vagy, jaj, csak ne szaladnál;
és vad vagy, Galatea, vadabb vagy az ifju bikáknál,
ennyire nagykoru tölgy se kemény, csalfább vagy a habnál,
fűz-ágnál makacsabb, makacsabb a fehér venyigénél,
sziklánál sziklább, hevesebb zuhogó folyamárnál,
pávánál hegyesebb, lobogó tűznél is emésztőbb,
medveanyánál is bőszebb, s mint tüske, te sebzőbb,
tengernél süketebb, dühösebb taposott viperánál,
és (mit a legfőképp kívánnék űzni belőled),
nemcsak a szarvasnál, visitó ugatásra futónál,
szélnél is szaladóbb, szellőnél szélsebesebb vagy!
Jaj, de ha ismernél, sose futnál, késlekedésed
bánnád, s harcolnál te magad, megtartani engem.
Van tág szirtüregem, hegyi nagy kőszikla tövében,
melybe a nyár közepén se hatolhat a nap hevülése,
és télen nem a fagy; s almám van dúsan az ágon,
hosszú vesszeimen szőlő függ, fürtje aranylik,
függ bíborszinü is: neked őrizem ezt is, amazt is.
Erdei árnyban nőtt puha epreket is szedegethetsz,
és te magad szedhetsz somot is, mit meghoz a dús ősz,
és nedvdús szilvát, nemcsak feketét, de olyant is,
mely sárgásan tud vetekedni a zsenge viasszal.
Gesztenye is terem ott, légy hitvesem és soha nem léssz
híján, sem másnak, minden fát csak neked őrzök.
Lásd, az a nyáj az enyém, mégtöbb bolyg szerte a völgyben,
sok van az erdőben, sok a mély barlangok ölében;
s hogyha talán kérded, mi a számuk, nem tudom én sem:
nyájuk számlálják a szegények! Hogyha dicsérem
nyájam, akár sose hidd; de ha eljössz, látni fogod majd:
megtelt tőgyeiket csak alig hordozza a lábuk.
Langymeleg ólakban szunnyad sok kései bárány,
és ugyanígy más ólakban gödölyék kuporognak.
És van elég a fehér tejből, van mindig: ivásra
egy rész, míg savanyítóban más része megalszik.
És nemcsak könnyű, nem köznapi lesz az ajándék,
mit tőlem kapsz majd: kis dámvad, kecske, nyulacskák,
vagy tuba-pár, vagy fák ormáról fészek, elorzott.
Leltem két bocsot is, tudnak majd játszani véled,
ikrek: alig tudnád, melyik ez, melyik az, kitalálni;
borzas mackónak két kis bocsa, bérc tetejében;
,Úrnőmnek szánom’, mondtam, hogy rájuk akadtam.
Vesd ragyogó fejedet fel a tenger kékes öléből,
jer, Galatea, elém, itt van, ne utáld, az ajándék!
Ismerem én magamat, hisz láttam az arcom a vízben
még a minap, s tetszett is, amint megnéztem, a képem.
Nézd, be magas vagyok én: nálam Jupiter se sudárabb
fönn, a nagy égben (mert szoktátok mondani mindig,
hogy valamely Jupiter fő ott; komor arcomon omlik
végig a sok dús fürt, s vállam beborítja berekként;
és amiért rajtam sűrűn meredezget a serte,
csúnyának sose higgy: lomb nélkül csúnya a szálfa,
csúnya a mén, ha nyakán nem leng dús sárga sörénye;
toll díszít madarat, juhon is díszül van a gyapjú:
férfi szakállal szép, s ha a testét szőre borítja.
Egy szem van csak a homlokomon, de milyen? Nagy, akárcsak
roppant pajzs. S no talán a Nap is nem néz le az égről
épp ugyanígy? Nem lát mindent? Pedig egy szeme van csak.
Tedd hozzá: vizeidnek apám, nem más a királya:
ő lesz hát az ipad; csak már könyörülj a könyörgőn,
s hallgass meg! Teeléd hajolunk, egyedül teelébed;
én - ki eget, Jupitert, villámot megvetek - omlok,
Nereus-lány, teeléd; haragod villáma ijesztőbb.
S még az utálatod is tudnám tán tűrni szelíden,
hogyha utálnál mindenkit; de miért, hogy elűzöl,
Acist meg szereted, s öleled - s engem soha - Acist?
Ő ha magának tetszik, tessék, sőt, Galatea,
- bár gyötör ez - neked is; de kerüljön csak kezeimbe,
érezné, hogy mint testem, van olyan nagy erőm is!
Szaggatnám beleit, szórnám szanaszerte a testét
rétjeimen, s be - hogy egyek eképp legyetek - vizeidbe.
Mert lobogok, s megsértve a tűz hevesebben is éget;
úgy érzem, hogy az Aetnát minden lánglobogással
áthozták a szivembe, s te rajtam nem könyörülsz meg.«
Ezt panaszolta, de hasztalanul, s - láttam nagyonis jól -
fölkél, mint a tehéntől fosztott vad bika, tombol,
meg sosem áll, berkén-ligetén szaladoz, fel-alá jár,
majd meg a bősz minket, kik mitsem sejtve hevertünk,
megpillant, magamat s Acist, s »Látlak!« kiabálja,
»Kéjeiteknek most lesz végső egyesülése.«
Hangja, amint illik haragos Cyclopshoz egészen,
akkora volt: e kiáltástól megrendül az Aetna.
Én megrémültem, s tüstént a vizekbe merültem;
míg a symaethi vitéz fut már, fordít neki hátat,
s szól: »Galatea, segíts! S ti szülőim, mentsetek engem,
végveszedelmemben vegyetek honotokba, könyörgök!«
Űzi a Cyclops őt; szirtet szaggat le a hegyről,
ráveti ezt, s noha csak végső hegye érte el Acist,
mégis egész testét betemette a szörnyű tömeg kő.
Annyit tettem csak, mit a végzet tennem adott volt:
őseinek természete hogy térjen tetemébe.
S most legelőbb bíbor vér folyt ki a szirtnek alóla,
majd ez a szín kezdett hamarost tovatűnni; olyan lett,
mint amilyen színű a folyam ha zavarja a zápor,
lassan megtisztult; ekkor szétreccsen a kőszirt,
és hasadékából élő nád vesszeje sarjad,
s öblös szája a sziklának zúg locska habokkal,
s ím csoda: hasközepig fiatal fiu áll ki a vízből,
mostnőtt szarva körül viruló zöld sáskoszorúval,
Acis volt, csak az arca egészen kékesen égett
s termete lett magasabb, de azért ő volt, ki folyóvá
fordult ott, s a folyó a nevét megtartja ma is még.”
(Devecseri Gábor fordítása)
Pellegrino Tibaldi - Polüphémosz megvakítása
És legvégül olvassuk el Theokritosz írását:
Polüphémosz szerelmi vallomása Galateiának
Ó, fehér Galateia,fehérebb a juhtejnél, bájosabb a bárányoknál, virgoncabb az üszőnél, simább a zöld szőlőhéjnál, miért veted meg azt, aki szeret? Idejössz erre a partra, ha az álom letakar fátyolával; de amint elenged, megfutsz, mint a birka fehér farkas láttán. Azon a napon szerettelek meg, ifjú leány, amikor anyámmal jácintot szedtél a hegyeken. Én mutattam nektek az utat. Azóta szeretlek, és nem szűnhetek meg szeretni. De te fittyet hánysz rám, mert téged ez nem érdekel. Zeuszra! Tudom, bájos leány, miért futsz előlem, azért, mert vastag szemöldököm fülemtől fülemig ér, mert csak egy szemem van, és nagy orrom a szájamra konyul. De legyek bár ilyen, ezer juhot legeltetek, amelyek finom tejet adnak, így nincs hiányom sajtban se nyáron, se ősszel, se a leghidegebb télben; mindig tele a sajtos kamrám. Jobban tudok játszani a nádsípon, mint e sziget összes küklópsza együttvéve, és gyakran dallom bájaidat, ó édességes alma, gyakran zengem szerelmemet az éjszakában. Tizenkét őzikét nevelek neked, amelyeknek nyakára füzért fontam, és négy medvebocsot. Jöjj hozzám, és nem bánod meg; hagyd az azur tengert a parton, az éjszaka boldogabb lesz, ha velem töltöd a barlangban. Ott babérfák és karcsú ciprusok nőnek, ott fekete repkény és édes fürtű szőlő kúszik, ott üde forrást fakaszt nekem hólepte fehér szikláiból az Etna, így mindig van finom italom. Szeretheted ennél jobban nedves lakásodat a dörgő hullámokban? Ha túl szőrösnek találsz, van tölgyfa a barlangomban, táplálni a tüzet, amely sose alszik ki a hamu alatt; gyere, elszenvedek érted mindent; hagynám, hogy perzseld a bőrömet és egyetlen szememet, holott drágább nekem az egész világnál. Ó, én szerencsétlen! Miért nem kopoltyúsnak szült az anyám? Akkor úszhatnék feléd, és csókolhatnám kezedet, ha megtagadnád tőlem a szádat. Vinnék neked vagy egy fehér liliomot, vagy piros szirmú pipacsot; nem vihetem egyszerre mindkettőt, mert az egyik nyáron nyílik, a másik télen. De most legalább megtanulok úszni, mert jön valami hajó, tele idegenekkel; ha tudok úszni, megtudhatom, mi tart téged a mélységben. Bár te lépnél ki a hajóból, ó, Galateám! És ha te lépnél ki belőle, bár felednéd itt magadat, mint ahogy én felejtek el ebben a percben visszamenni az erdőbe! Bár ébredne benned a vágy, hogy velem legeltesd a nyájakat, fejd a juhokat, készítsd a sajtod, fölözd a tejet! Anyám az oka boldogtalanságomnak, őt vádolom. Soha nem volt hozzám egy jó szava, pedig napról napra láthatta, miként szenvedek. Majd azt mondom neki, hogy fáj a lábam és ég a fejem, hadd bánkódjék, hiszen engemet is emészt a bú.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése