Morpheus, az álom és az alvás istene

  A mitológiában gyakran találkozunk a természet elemeinek megszemélyesítésével. Vagyis egy mítosz a természeti törvényeket, folyamatokat meséli el a szellem legmagasabb nyelvén, ami bár mindenki számára hozzáférhető és nyilvánvaló, mégis, egyfajta beavatottságra van szükség, hogy az ember megértse. Egyfajta intellektuális nyitottságra, érdeklődésre a világ jelenségei iránt. A mítosz a megmagyarázhatatlant, az értelemmel és logikával befogadhatatlant interpretálja a törékeny emberi értelem számára. Ma már a tudomány igyekszik a mítoszokat minél inkább kiszorítani és nevetségessé tenni, pedig fontos szerepe van az emberi életben, a hagyományok továbbörökítésében.

  Egyik ilyen megmagyarázhatatlan jelenség az álom. Bár egész könyvtárnyi elméletet és tézis gyűjtöttek már össze az alvás és az álom tudományáról, mindenkinek nagyon határozott véleménye van a témát illetően, de ha jobban beleássuk magunkat a témába, kiderül, hogy valójában semmit sem tudunk. Ennél a tudományos bizonytalanságnál jelen esetben még a mítosz is többet árul el.

   Morpheusról van szó, az álom szárnyas istenéről. Ám nem csupán az álom, hanem egyben a halál istene is. A görögöknél az álom és halál egy és ugyanaz, legalábbis két egymáshoz álló, közeli fogalom. Hiszen aki alszik, álmodik, nincs jelen az ébren lévők világában, nem reagál és nem kommunikál, nem mozdul és teljesen védtelen: vagyis a környezete számára egy kicsit halott. Ám az álmodó valahol mégiscsak van. Egy képzeletbeli helyen, vagy egy emlékben bóklászik, netán másvalaki fejében vagy álmában, talán a jövőt fürkészi vagy a jelent értelmezi. Az álmodó valahol van, de nem ott, ahol azok vannak, akik éppen akkor nem álmodnak. Halott, de mégsem igazán. Ezért a görögök számára is ez a két fogalom nagyon szoros kapcsolatban van.

   Ám az ókori emberek számára az álom teljesen mást jelentett, mint nekünk. Úgy tartották, Morpheus isten nem holmi mezei álmokat küld az embereknek, hanem jósálmokat, figyelmeztetéseket, isteni üzeneteket, amiken nem lehet átsiklani, hanem ki kell elemezni, meg kell fejteni. Ezért aki „Morpheus karjai közt alszik” az jól alszik, pihentető az alvása, és álmot lát, aminek még szerepe lesz az életében. Ezt a gondolatkört a rómaiak is magukévá tették. Egy álom ómenként, jósjelként szolgált. A rómaiak történetei tele vannak ilyen jósjelekkel. Gondoljunk csak Iulius Caesar feleségére, Calpurniára, aki a férje lemészárolása előtti éjszakán jósálmot látott, és ennek hatására nem is akarta elengedni a szenátusba. Persze Caesar ezt csak amolyan női babonának tartotta, elment a szenátusba és rossz vége lett. Illetve számára véget ért a történet.

   Morpheusnak szárnyai vannak. Mert az ókori istenek, ha gyorsan közlekednek, azt bizony egy nagyonis kézzel fogható segédeszközzel teszik, mégpedig a szárnyakkal. Lásd Hermész, az istenek hírnöke, aki szintén szárnyakkal van felszerelve, hogy az isteni futárszolgálatot isteni sebességgel tudja tejesíteni. Morpheusz bárhol ott tud teremi egyetlen szempillantás alatt.  A szárnyakat Thanathos nagybácsitól kapta, az egyik leghatalmasabb és legfélelmetesebb istentől. Ez is az istenség kapcsolata a halállal, és az ókoriak úgy tartották, hogy Morpheus a halál hírnöke, vagyis ha meghalt valaki, azt álmában látta meg az ember.

   Az Álom, Hüpnosz és Paszithea fia, a nagymamája pedig a félelmetes Nüx. Anyja nővéreivel, Eugialéval és Euphroszünével együtt Aphroditét szolgálják. Vagyis a szerelem is bódulat, kábulat, valami nagyon nem józan és tiszta állapot. Hogyan lett mégis Aphrodité kedves szolgálója ennek a félelmetes istennek a felesége? Hiszen az álom az istenekre is hat, nem tudják magukat kivonni a hatása alól. A történettel az Iliászban találkozunk, a tizennegyedik énekben Zeusz rászedése címmel. Héra addig ravaszkodott, míg megkérte Hüpnoszt, hogy altassa el a férjét, Zeuszt, cserébe pedig felajánlotta neki Paszitheát. De beszéljen helyettem Homérosz:

„Majd Athosz ormáról a habos tengerre suhant le:

és Lémonszba, Thoász hős szigetére került el

és itt lelte az Álmot, testvérét a Halálnak,

átkulcsolta kezét, s a nevén szólítva, kimondta:

„Álom, az isteneken meg az embereken te ki úr vagy,

hogyha szavam meghallgattad már bármikor eddig,

hallgass rám most is, hálás leszek érte örökké:

szunnyaszd el sugaras szemeit ma szemöldje alatt nagy

Zeusznak, rögtön amint mellé szerelembe simultam.

Tőlem ajándékul szép trónt kapsz, elnemenyészőt,

drága aranyt: Héphaisztosz, az én bicegő fiusarjam

készíti majd gonddal, zsámolyt tesz lábad alá is,

hogy ragyogó talpad lakomák közt arra helyezhesd.”

(…)

Csak gyere, s én azután fiatal Khariszok közül egyet

nőül adok hozzád, híd őt feleségednek ezentúl,

Pászitheét, akiért sóvárogsz nap nap után rég.

Így szólt ő: megörült Álom s így adta a választ:

„Rajta tehát, esküdj meg a Sztüx iszonyú folyamára,

érintsd meg félkézzel a tápláló anyaföldet,

félkézzel meg a fénylő tengert: hogy tanu légyen

lent ki Kronosz körül él nékünk most mindaz az isten:

nőül adod hozzám igazán fiatal Khariszokból

Pászitheét, akiért sóvárgok nap nap után rég.”

(Homérosz: Odüsszeia XIV. ének 228-240 és 266-275. sorok, Devecseri Gábor fordítása)

   Az élők között csendesen járkáló Morpheus egy mákvirággal érinti meg az embereket, akik vagy elalszanak, vagy örök álomba merülnek a mák bódító hatásától. A mák nyugtató hatását régóta ismerték, és egészen az újkorig használták is. Még nekem is adott mákteát a nagymamám, ha nem tudtam elaludni. Aztán jött az EU meg a multikultira uniformizált „minden veszélyes” szlogen, és a mák a nép ellensége lett, a falvakban egész mák-ültetvényeket kellett felégetni, mert Brüsszelnek nem tetszett. Szóval nem is olyan rég még a mák egy elfogadható és jól bevált szere volt a felborzolt idegek megnyugtatásának. A fájdalomcsillapításra használt morfium is mák-származék, és a neve Morpheus nevéből ered. A mákfélékből kinyert fájdalomcsillapítók jellegzetes hatása az erős bódítás: miközben csillapodik a fájdalom, az ember egy félig öntudatlan állapotba zuhan, egy kicsit olyan érzés, mintha ébren álmodna. Kellő mennyiségben pedig már ez ez éber-érzés sem marad meg, hanem az álom, az illúzió, a képzelet uralkodik el az elmén.  Elszabadul a tudatalatti? Vagy ekkor lesz az ember igazán önmaga? Azt hiszem ez inkább nézőpont kérédse. Éppen ezért magát Morpheust is fején mákvirágokból font koszorúval szokták ábrázolni, aki a kezében bőségszarut tart. És ami érdekes az ábrázolásában, hogy általában öreg emberként szokták ábrázolni, mintha az álom és a halál megpihenését jelenítenék meg. A mitológiában viszont Morpheusz képes bármilyen emberi alakot magára ölteni.

   Morheusz alakjával találkozunk Ovidiusnál is, Ceyx és Alcyone történetében. Ceyx halála után Írisz – Héra parancsára – arra kéri az Álmot, hogy küldjön Alcyonéra egy álmot, és Morpheus az, aki Ceyx képében előre jelzi fiatal feleségének, hogy milyen szerencsétlenség érte. Ez viszont csakis maga Ovidius mesélheti el!

„Cimmerius népnek közelén mélyöblü üreg van,

odvas hegy, házát hol az Álom lakja, a lomha,

s abba bizony sugarát sem reggel, sem deleléskor,

s nem veti hulláskor Phoebus: csupa köd, csupa felhő

gőzöl a földje felől, szürkén ing-leng a borongás.

Itt tarajosfejü szárnyas ugyan sose hívja rikoltva

Aurorát, csaholásukkal csöndet sose törnek

éber ebek, sem a lúd, mely jobban hall az ebeknél;

sem vadak és barmok, sem a széltől lengedező ág,

emberi nyelveknek szava sem töri itt meg a csöndet.

Néma a mély nyugalom; mégis, sziklának alóla

csermelye csorran a Lethének, s csobogással aláfut

kis kavicsok tetején, csalogatja a habja az álmot.

Barlang szája előtt buja mák száz szirma virágzik,

és sok fű, melynek szendert szedegetve tejéből,

hinti a harmatos Éj szanaszerte az árnyteli földön.

Ajtó, mely küszöbön fordul s fordulva csikordul,

nincs az egész házban, figyelő őr nincs kapujában;

áll feketében a barlangnak közepében egy ében

ágy, éjszín tollal, s teritett éjszín takaróval:

lankadozó bágyadt testtel hever ott el az isten.

És szanaszerte körül, számnélküli tarka alakban,

sok hiú Álomkép, ugyanannyi, amennyi kalász van

búzamezőn, erdőn falevél, pici porszem a parton.

Lép be a szűz úrnő, útjából söpri kezével

mindet szét; fényes fátylától csillog a szent ház;

lomha nehéz súlytól lecsukott szemeit, noha bajjal,

nyitja az isten, majd ismét s ismét lehanyatlik,

bólogató állal mellét meg-megböki többször,

végre magát fölrázza magából, s felkönyökölve

kérdi, miért jött (mert ráismert); mondta az úrnő:

„Legszelidebb isten, te, kitől megnyugszik a minden,

Álom, lelkek igaz békéje, ki gondokat űzöl,

s munkában kimerült testet munkára üdítesz,

küldd a való alakot megjátszó álomi képet

Hercules ős Trachisa felé, képében urának

Alcyone elibé, hadd lássa a gályatörést ő,

Juno rendeli így.” S miután átadta e szókat,

ment tova már Iris: nem tudta az álmositó gőzt

tűrni tovább; érezte, belé mint csusszan az álom;

hát szökik, és fut az égbe megint föl a tarka fonálon.

Álom, a nagy nemző, ivadékai sűrü rajából

hívja elő Morpheust, ki utánzani mesterien tud

s nagy művész: ügyesebb nem akad mímelni a mások

járását, arcát, s ahogyan szól ez s az, a hangját;

még a ruháját is, meg amit kiki mondani kedvel,

leggyakoribb szavait; de csak embert játszik örökkön;

más szárnyast alakít, vadakat, hosszúhasu kígyót;

égilakó Icelos, de Phobetor néven idézi

ezt a halandó nép; van művész harmadik is még,

Phantasos: ő fává, földdé, busa sziklakövekké,

vízzé, s lelketlen tárggyá alakul csalafintán;

arcukat ők a királyok elé s a vezérek elébe

éjszaka villantják, kószálnak mások a nép közt.

Elmellőzi a többieket, s valamennyi rokonból

csak Morpheust választja ki, Thaumas lánya parancsát

tenni, a vén Álom; s ez után laza bágyadozásban

ejti alá a fejét, puha párnán szunnyad el ismét.

Morpheus meg tovaszáll, puha szárnnyal nesztelen illan

át a homály terein, s máris feltűnik a várban,

Haemoniában, ahol testéről tolla-letéve

Ceyxnek képét meg alakját ölti magára,

s lép, haloványan, akár a halott, csupaszon, ruha nélkül,

fekvő bús felesége elé: szakadoz le szakállán

végig a tengervíz, hajafürtjei nedvesedettek.

Sírva hajol kerevetje fölé, könnyezve kimondja:

„Ismered-é Ceyx uradat, te szegény feleségem,

vagy pedig arcom a vég elváltoztatta? Tekints rám:

hitvesed arca helyett itt látod a hitvesed árnyát!

Szent fogadalmaid, Alcyone, meg nem segitettek!

Meghaltam! Magadat sose merd áltatni reménnyel!

Fergeteges délszél Aegeus habján a hajómat

megtámadta, meg is pörgette, letörte lehével.

Szám, amikor szeretett nevedet hivogatta hiába,

megtelt hullámmal. - Nem kétes hírnöki szájból

hallod e hírt, nem a kósza beszéd hordozza füledbe:

gályatörött, magam én, festem teelébed elestem.

Ébredj, kelj, könnyezz, gyászköntöst öltve sirass meg,

megsiratatlan a mély árnyakhoz menni ne engedj!”

Mindezeket Morpheus oly hangon mondja: az asszony

elhiszi, férje beszél (s úgy látja, a könnye valódi),

és kíséri szavát Ceyx keze mozdulatával.” 

(Ovidius: Átváltozások. Ceyx és Alcyone. Az Álom. Devecseri Gábor fordítása)