Szirének, a hízelgés démonai

  Miközben Odüsszeusz a Mediterráneumban turnézott, legénységével elhajózott a Szirének szigete előtt. Mint arra korábban Kirké figyelmeztette, a Szirének énekét meghallani halálos, megőrül tőle az ember, elveszíti a józan eszét és valami visszafordíthatatlan, végzetes cselekedetre ragadtatja el magát. Ezt cselezte ki Odüsszeusz úgy, hogy a legénységének a fülét viasszal betömette, hogy ne hallhassák az éneket, ő magát viszont az árbochoz kötöztette, hogy hallhassa ugyan a Szirének dalát, de ne tudjon tenni semmit. Lássuk csak, kik is ezek a Szirének!

   Kinézetüket tekintve félig nőtestűek, félig madártestűek. A felsőtestük a vonzó női test, emiatt a tengeren hajózókban vágyat ébresztve magukhoz vonzzák a védtelen férfiakat. Az alsó részük viszont egy ragadozó madáré, és mint ilyen, a bevonzott férfit szétmarcangolják és fel is falják. Vagyis, mint egy gyilkos bogár, kellemmel vonzzák magukhoz a tápláléknak szánt áldozatot. Homérosz szerint két Szirén lakik a szigeten. És mit csinálnak a maradékokkal?

„ülnek a réten ezek, s körülöttük az emberi csontok

nagy sokasága hever, rothad, zsugorodnak a bőrök.”

(Odüsszeia, XII. ének 45-46 sorok, Devecseri Gábor fordítása)

    A csábítás női démonai azonban ez esetben nem (csak) a vonzó női testüket vetik be, hanem a legnagyobb csáberejük épp az énekük, a kellemes hangjuk, és az, AMIRŐL énekelnek, vagyis egyfajta tudás, titkos dolgok feltárása. Ezek az okkult tanokat ígérő nőstény-démonok a mitológiában szinte folyamatosan jelen vannak, változó alakban. A felsőtestük általában női test, de alsó részük lehet lúd, vagy más madár is, de lehet haltest is. Igen, itt tartunk a sellőknél, akik nem hal-hibridek, hanem női démonok, akik a tudás, beavatás ígéretével ÉS a szépséggel, kellemmel csábítanak. A közös bennük pedig az, hogy haláldémonok, vagyis a pusztulásba csábítanak. Igen, a kis Hableány is egy haláldémon, igaz, a Disney (szokás szerint) valami rémesebbet csinált belőle, mint az eredeti történet, egy identitását kereső tinilányt.

   Az eredetüket tekintve a mitológia a várható ködös magyarázatokat adja. Apollodórosz szerint Akhelóosz folyamistennek és Melpomenének (a tragédiaköltészet Múzsája) a lányai, Apollonius Rhodius szerint viszont az anyjuk Terpszikhoré Múzsa. Ovidius és Pausanias csak Akhelóosz folyamistent nevezik meg, mint szülőt, Euripidész pedig Gaiától származtatja őket. Ugyanígy a mitológiai források nyomán szinte lehetetlen megállapítani a Szirének lakóhelyét. Pszeudo-Hésziodosz szerint Anthemoessza szigetén élnek (Nők katalógusa), Statius szerint a Messzina közelében lévő Pelóriasz-foknál, míg Plinius szerint Sorrentónál. Homérosz meg nem mond semmi konkrétat.

   A legendás hajósok közül nem csak Odüsszeusz és társai találkoztak a Szirénekkel, hanem az Argonauták is, amikor Kolkhiszból hazafele hajóztak. Jogos a kérdés, hogy ők hogyan menekültek meg? Úgy, hogy velük volt Orpheusz, a dalnokok dalnoka, és simán leénekelte a csábító hangú sziréneket:

„ismét felcsendült lilomhangjuk, s a hajóról

már-már partra hajították a hajóköteléket,

csakhogy a thrák Orpheusz, Oiagrosz gyermeke lantját

megpendítvén – Bisztoniából hozta magával –

egy ütemes dalt kezdett játszani rajta sietve,

hogy fülüket lantjátékának a hangja betöltse,

és a leányok hangját így elnyomta a lantszó.”

(Apollóniosz Rhodiosz: Argonautika IV. 903-909 sorok, Tordai Éva fordítása)

   Egy változat szerint Démétér istennő büntetéseként változtak félig madárrá, mert nem akadályozták meg a lánya elrablását (ezen az alapon szinte mindenkit megbüntethetett volna). Más változatban a Múzsákkal keltek versenyre, és mivel a Múzsák szebben énekeltek náluk, szégyenükben elbujdokoltak és szörnyekké változtak. Ki tudja, ki tudja!

   Lykophrón így ír róluk:

„(...)a lakók

a dögmadár-istennő Parthenopét italt

áldozva szólítják, évente tisztelik.

Enípeusnak kiugró partjain veti

Leukósiát ki a tenger, ő ragaszkodik

sziklájához soká, hol féktelenkedő

Ís és szomszédja, Lártis önti szét vizét.

Ligeiát meg Tereináig sodorja az ár, habot köpködve. Őt a tengerpart kövén

teszik hajósok sírba ünnepélyesen,

Ókinarosnak örvényléséhez közel.”

Tzetzés magyarázata a sorokhoz: „A ragadozómadár-istennő: ragadozómadaraknak hívja a Sziréneket, mivel madárral elegy alakjuk volt. Istennőnek pedig, mivel olyan csábító hatalmuk volt, hogy a dalukat hallgatókat megfogták és elpusztították. (…) A Poseidéion templománál van eltemetve a partravetett Leukósia Szirén. Parthenopé volt az első köztük, így hívták, mert egy kicsi szűzlány (parthenos) hangja volt neki, vagy mert hasonlított egy kicsi szűzlányra. Leukósia pedig onnan, hogy fehérebb (leukótera?) volt, vagy fehér fülű vagy egy Leukosnak a lánya, vagy a Leukos fülecskéje volt az övé (?). Ligeiát a tragikus énekek csengő (ligeia), azaz édes hangjáról nevezték el.”

(Lykophrón: Alexandra 719-729 sorok, Fehér Bence fordítása)

   Homérosz csak két Szirént említ, de a legtöbb forrásban hárman szerepelnek. Persze van, ahol négyen. És van, ahol kilencen. A lehetséges nevek a következőek, ha hárman vannak:

Piszioné, Aglaopé, Thelxipeia (Apollodórosz)

Leukoszia, Ligeia, Parthenopeia (Lykophrón)

Thelxiopé, Aglaophóné, Molpé (Apollóniosz Rhodiosz)

és ha négyen vannak:

Telész, Raidné, Molphetész, Tióné (Hyginus)

  Mint gaz csábítók, romlásba döntő erkölcstelen lények, mitikus kéjnők és úgy általában a bűnös élet megtestesítői a középkori bestiáriumoknak kedvelt témáivá nőtté ki magukat. Ezek a Szirének általában már halfarkú leányok, mint a kórósi református templomban látható festett fakazetta is mutatja.

   Végezetül arról, hogy mi történt a Szirénekkel. Hiszen akár ma is ott gubbaszthatnának valamelyik szigeten... ám ezt nem teszik, mert már nem élnek. Szégyenükben a tengerbe vetették magukat és kősziklákká változtak. Hogy ezt a szégyent azt keltette bennük, hogy Odüsszeusz átverte őket, vagy az, hogy Orpheusz még náluk is szebben dalolt (nem is szólva a Múzsákról), nem tudni. A mitológia olyan mint a vattacukor: homályos, ködös, szövevényes, érthetetlen, és ha belekeveredsz, nem enged.