Szekula Jenő írásával egy régi újságban
találkoztam először (itt). Elsőre megtetszett
a túlburjánzó, fékezhetetlen, gótikába hajló romantikus stílusa. Így vettem meg
az Akvinkum című regényét, hogy még többet fürdőzhessek ebben a ma már
letűnt írói stílusban. Nem lehetett túl keresett a könyve, az antikváriumban
fillérekért kínálták. 1922-ben jelent meg, elmúlt száz éves ,maga a regény
jelene is egy időutazás, és én imádom az ilyesmit. Összességében jól jártam
ezzel a regénnyel!
A korabeli város (Budapest) római romjain
merengő és ábrándozó író toposzát Szekula mintáján kellene tanítani, annyira
zseniálisan ragadja meg a meg a letűnt korokon nosztalgiázó, édesbús
hangulatot. Már csak az első néhány oldal megérdemli az olvasást, azok a
mélabútól és utolérhetetlen ábrándoktól terhes oldalak nem hagyják az embert
szabadulni, mindig újra és újra végig kell futni a sorokon. Az is egy izgalmas
téma, hogy az akkori korban mit láttak a néhai Aquincumból, mit tudtak a római
kori városról és milyen elképzelések, köztudat élt az itt élő rómaiakról.
Kétszeresen időutazás, százszorosan kalandos kirándulás.
A történet főszereplője Veranius, a költő,
aki leplezetlenül Ovidius életének és sorsának mintájára született meg Szekula
fejében. Kicsapongó szerelmek, vad, szüntelen izzás, alkotás, kíváncsiság,
életöröm és életigenlés – és Róma szeretete. Veranius tökéletes másolata
Ovidiusnak. Annál is inkább, mert egy szerelmi baklövés miatt (a császárral
közös szeretőn, a szépséges Nannón osztozkodik, és egy végzetes éjszakán nem
ismeri fel a császárt a vetélytársában és csúnyán helyben hagyja) száműzetésbe
kényszerül. Ahogyan Ovidius, Veranius is kesereg és összeomlik, hogy szeretett
városát el kell hagynia. A száműzetés helye pedig nem más, mint Aquincum.
Hosszú utazása során bejárja a mai
Horvátországot és Szerbia déli részét, a Dunán hajózik, és a gyermeki
rácsodálkozása erre a különös tájra egészen magával ragadó, őszinte és egyszer
csak átragad az emberre a lelkesedés. Azért néhány oldalanként megerősítést is
kapunk, hogy bár a főhős habzsolja az életet, élvezi minden pillanatát,
elvarázsolja ez a barbár vidék, de azért nagyon hiányzik neki Róma. Innentől kezdve
egy kicsit erőltetetté válik az 'Ovidius-imposztor' szerep, hiszen a
száműzetése sokkal inkább tűnik egy vad és merész kalandnak, semmint
büntetésnek.
Aquincum, vagy ahogyan Szekula írja,
Akvinkum egy izgalmas város, tele élettel, tele szerelemmel, fénnyel, borral,
katonákkal és rabszolgákkal – persze Rómában minden jobb volt. De azért itt is
jól érzi magát a lángoló költőnk. Fürdőzik, nőzik és hatalmasakat eszik. És
feltűnik Aelia Sabina! Valamiért nagyon nem volt szimpatikus ez a római nő
Szekulának, mert hihetetlen ellenszenvvel ír róla.
„Mint katona feleségül
vette a nőt, már negyven éves lehetett – de fiatalabbnak tűnhetett föl a
koránál, mert a vers is úgy emlegeti, hogy huszonöt éves korában szállott alá a
sírba.”
Írja Szekula Aelia
Sabináról, akinek a sírfelirata fennmaradt, a szarkofágja az Aquincumi
Múzeumban van kiállítva. Emlékeztetőül a felirat:
Adamik Tamás
fordításában így hangzik:
„Nyugszik e sírba
bezárva a kedves, drága Sabina.
Mestere volt a zenének,
a férje se győzte le ebben.
Hangja vidáman szállt,
szépen pengette a lantot.
Hirtelen elnémult.
Háromszor tíz nyara volt csak,
öttel, jaj, kevesebb, ám
három hónapot élt még
s kétszer hét napot is.
Mikor itt vízorgona sípján
jókedvvel muzsikált,
népünk hogy imádta e művészt!
Légy boldog, ha
elolvasod ezt, s tartson meg az isten,
és zengjed kegyesen
Aelia Sabina nevét!”
Aelia Sabina szarkofágja az Aquincumi Múzeumban
Révay
József fordításában:
„Drága Sabina, a hű
hitves pihen itt, e koporsó
Börtöne zárja. Remek
művész, remekebb az uránál,
Édes a hangja,
csodálatosan pengette a lantot.
Jaj, lecsapott a halál,
jaj, örökre lezárta az ajkát,
Száz napot is fukarul
mért csak huszonöt tavaszához.
Ámde velünk marad ő,
mert népe szívében örökké
Él a rajongva imádott
isteni orgonaművész.
Boldogan élj, aki
olvasod ezt, legyen életed áldott,
S bánatosan suttogd:
Aelia Sabina, pihenj!”
...és a múzeumi felirat
Szó ami szó, semmi sem
indokolja, hogy Szekula negyvenes nőnek vélje Sabinát. Bár lehet akkoriban volt
valamiféle hiedelem ezzel kapcsolatban, de nem akadtam nyomára. A leírásaiban
is elég kegyetlen a névről ismert énekesnővel.
„Mert vagy a rabnőivel
pörlekedett reggeltől estig, mert rosszul fonták be a haját, vagy a fürdője nem
volt elég illatos, majd szomszédnőivel pörlekedett, amikor ugyancsak nem
válogatta meg a kifejezéseit s néha még a jámbor Aurelia Numantiával is annyira
összeveszett s olyan vaskos gorombaságokat vagdosott a fejéhez, nem
takarékoskodva a legszemtelenebb utcai kifejezésekkel sem, hogy az erényes
hölgy majd elájult; kapkodnia kellett a levegő után és sokszor annyira szívére
vette a dolgot, hogy nem ment le meleg falat a torkán. Mert az amazon
természetű özvegy szóharcban egyszerűen legyőzhetetlen volt.”
Namármost a sírkövet Titus Aelius Iustus, a
férje állíttatta Sabinának, tehát özvegy semmiképp sem lehetett. Veranius amúgy
megpillantja az erényes, szűzies, erkölcsös Volumniát, aki történetesen a
helytartó lánya, és azonnal halálosan beleszeret. És a szerelem az első
pillantásra kölcsönös, hiszen a szűz azonnal szintén csillapíthatatlan és
jelzem, szellemi szerelemre lobban a költő iránt. Volumniát az apja a leendő
császárnak, Septimius Severusnak szánja, aki Szekula szerint nem csak
ellenállhatatlan külsejű, megnyerő fiatalember, de még jó modorú, kulturált
katonaember hatalmas ambíciókkal és csillogó jövővel. De természetesen ez a
férfi, aki él-hal Volumniáért, aki ezért utazott Akvinkumba, hogy egy kis időt
tölthessen a bájos hajadonnal, ez nem kell a lánynak, csakis a száműzött,
társadalmilag lenullázott költő.
Egy jazig betörés lángba borítja a várost,
minden a feje tetejére áll, és az apokalipszis kellős közepén a szerelmesek
egymásra találnak, egymás karjaiba omlanak és minden egyéb, amit egy túlfűtött
romi-regény csak kínálni tud.
A túlcsorduló romantika ellenére Aquincum
leírása izgalmas, érdekes, olvasmányos. És van benne kincsvadászat is!
Nem szoktam osztályozni, csillagozni meg
pontozni és kategorizálni, egy könyv mindenkinek mást ad, mást jelent. Nekem
tetszett mindennel együtt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése