Jupiter haragja

   Régi újságokat böngészni mindig hatalmas élmény. Ott lapul a ki nem mondott vágy, hogy találni fogsz valami izgalmasat, valami különlegeset. Talán valami nagy felfedezés is történhet... Azért csak úgy, egy kicsit elmerülni a múltban, mindenféle zsákmány nélkül sem rossz dolog.

   Egy 1911-es cikket hoztam nektek, ami több szempontból is nagyon izgalmas. Az Újságban jelent meg, ami már a maga korában sem számított a hitelesség zálogának, de azért érdekes/izgalmas dolgokat lehet benne találni, mint például ez a cikk is. Az írója Szekula Jenő – ez a név talán ma már semmit sem mond. Pedig a hosszú életű (1880-1970) író-újságíró nemcsak újságokban publikált, de számos könyve is megjelent, a szórakoztató regényei pedig a kortársak nagy kedvencei közé tartoztak. Szekula nem csak egyetlen cikk erejéig kalandozott az ókorba, hiszen két könyve is ókori témájú. Róma szörnyetege: Neró császár regénye 1929-ben jelent meg, az Akvinkum című pedig 1922-ben. Na ugye, az ember egy kicsit foglalkozik a témával, és máris beszippantja!

  A cikk témája egy aquincumi lelet (ő Akvinkumnak írja), egy falkarc. Épp ez keltette fel a figyelmemet, hogy ilyen jellegű feliratot nem ismerek Aquincumból. Természetesen azonnal a könyvtáram feltúrása-felforgatása következett, az évszázados periodikák végiglapozása, de nem találtam meg a kérdéses leletet. Sajnos nem közöl pontos adatokat, hogy hol is találták, 'ő még látta' kijelentés akár írói eszköz is lehet (bár szerintem nem az).

  Mint kiderült, Foniacius Verus (vagy Foviacius) nimfáknak szentelt oltárköve sem egy mai darab. Mátyás király idején még a budai Szentháromság templom előtt volt felállítva, de már az 1891-es Budapest Régiségei is elveszett kőként említi. A házat sem tudtam beazonosítani – végül is kimondhatom, nem volt egy sikeres kutakodás. Ám olyan szépen írja le az egész római házat, az örömlányokat és a katonákat, hogy a felderítés kudarca ellenére teljesen beleszerettem ebbe romantikus hangulatú szövegbe. Mert szemben az objektív és tudós feltárási dokumentációkkal, van benne valami. A szépség szeretete, az élet ünneplése, még akkor is, ha mindez nem igaz. Hiszen itt van Aelia Sabina sírköve is...

  Az írást az eredeti írásmóddal hoztam, nem változtattam rajta. Egy kis segítség még a régi szöveghez: a lihnisz gyökér a lychnis, azaz a bársonyos kakukkfű. A himateon (himation) pedig görög eredetű ruhadarab, amit ízlés szerint magukra tekertek, akár a fejüket is bebugyolálva.

   További különlegessége a cikknek az idő távolsága és a gondolatok vissza-visszatérése, vagyis milyen lesz a világ nélkülünk, utánunk. Amit vizionál: egy megmaradt villamostábla, csokireklám – csupa ostoba és felesleges dolog. Azóta eltelt száz év (meg egy kicsit több), és már ennyi se maradna utánunk. Talán csak szemét. És már nem kellenek barbár hordák, akik felgyújtsák a könyvtárainkat. Mert mi magunk fordítottunk nekik hátat. Annyira más lett a gondolkodás, az értékrend száz év alatt, hogy szinte fel sem lehet fogni. És jobb lett? Ki tudja! Olvassátok nyitott szemmel ezt a remek írást, és ha tudjátok, mi ez az épület, osszátok meg velem (is)!

Iratum Jovem

Írta Szekula Jenő. Az Újság, 1911.

  Akvinkumban, egy kiásott házon, a téglába karczolva találták ezt a rejtélyes feliratot:

IRATVM VEM O

  A faltörmeléket még én is láttam. A rejtelmes írást sokáig nem tudták megfejteni. Úgy látszott, örökre megoldatlan talány marad, — mint Akvinkum híres görög felirata — a melynek értelmét eddig a világ egyetlen tudósa sem tudta kiböngészni. Pedig még Mommsen is törte rajta a fejét. Egy talány, ókori tréfa. Mintha valami bolondos római az eljövendő filológusokat akarta volna csak megtréfálni.

   Ezzel a falfelirattal is így voltak sokáig. Mit jelenthet? Kusza vonások. Nem szobrászkéz faragta a kőbe. Együgyű, kezdetleges írás, ügyetlen eszközzel rajzolhatták a falra; talán rézszöggel, vagy karddal? Az elmúlás számára készült ez az írás, s hogy mégis megmaradt, ara éppen oly csoda, mint a diluvium kőbe olvadt békájának tízezer éves élete.

  Egyes szavak hiányoznak is. Sok betű elkopott. A mondat első részét egy Herkulánumot is megjárt fiatal tudósnak mégis sikerült összeállítani. Így hangzik:

Iratum Jovem!

  Jovem, ez a legfőbb istenséget jelenti a ragozásban. Jupiterre a római ember csak ritkán hivatkozott. Csak valami fogadalomnál vagy átoknál. Ez a falra karczolt írás is átok.

Körülbelül ez az értelme:

— Átkozott legyen az, a ki ezt a falat telefirkálja, vagy más módon megrongálja.

  Ma is olvashatunk hasonló tiltakozást kültelki házakon, a kerítésre meszelve: E falra hirdetéseket ragasztani tilos! Csak a formája más. A rendőrseggel fenyegetődzik a mai háziúr, de az akvinkumi nyárspolgárnak meg Jupiternel kellett védelmet keresni az apróbb kihágásokkal szemben.

  Volt ugyan olyan rendőrségforma intézmény Akvinkumban is, — az éjjeli őrjárat, a vigillium — a mely bizonyára a katonai erődből indult ki alkonyaikor. De az ilyen hitvány ügyekkel nem foglalkozott. Az akvinkumi tábor — bár zivataros időkben oly rengeteg katonát látott el a sánczai alatt, mint Budapest egész helyőrsege — nem avatkozott a polgárok belső ügyébe. Fontosabb hivatásuk volt. Hajnalán a kísérteties népözönlésnek, melynek előszele már végigviharzott a világ fölött, a barbárok betöréseit kellett visszanyomni.

  Akvinkum polgári hatósága (hívták őket duumvireknek, vagy kvatuorvireknek) ugyancsak nem ismerte a mai értelemben vett kihágási eljárást. Egy komoly ügy legalább is egy liba jogtalan eltulajdonításánál kezdődött.

  Az elhagyott falak oltalmára nem maradt csak Jupiter. Az isteni és az emberi rend legfőbb őre.

*

  A ház, a melyen a különös föliratot találták, már magában is érdekes. A város szélén állott, a keleti határon, azon túl a vizes rétes a süppedékes vörösvári mező, a hova valószínűleg már az ókorban sem lehetett lakóházat rakni, csak a vadvirág nőtt föl itt magasan és kevélyen virágzott a vízililiom!

  A ház egyemeletes magasságban épült. Két elkülönített részből állott. Egyik kapuja északra nézett, a másik keletre. A szabad mezőre nyíló oldalon, a földszinten voltak a hálókamrák. A különös berendezés, a nagy hasonlóság Pompeji egy kísérteties épületével, a titkos lépcsők, a kettős oszczium sejttette velem, hogy itt egykor magános nők élhettek. Talán tánczosnők voltak, vagy fuvoláslányok, de ez a ház mégis tündéri és mámoros éjszakák tanyája lehetett. Talán csak a káprázat játszik velem!

  Már a kőlépcsők is elporladtak egészen, melyeken egykor magasnövésű lányok lépkedtek lefele, aranyháló szövésű himateonokban. Talán csak álom! Az ablakhasadékokon hófehéren nem szűrődik ki a méla éjszakába a czitera aranyhúrú hangja. Nem sír a fuvola, nem dobol a tányér! A mozaik-pallón, a kút körül, nem tánczol a részeg katona mámoros lányokkal. Minden köddé vált egészen, mint a lihnisz-gyökér illatos füstje.

  A küszöbre nem borul violaszín kosi selyemkendő, kiterítve; ezüstfésű, virágos egyiptomi balzsam, egy elhajított aranytükör, Istenem, semmi nyoma vagy emléke már, hogy itt szívták a levegőt magukba és hamvadtak el egy letűnt világnak mámorban elégett pillangói.

  Csak a rozmaring illatozik kábítóan a kövek fehér hasadékai között, — a kora nyár illatos füve — a mely tengerzöld selyemkendővel takar be itt mindent, az oltárokat éppen úgy, mint a hálókamrákat.

*

  Ide vetődtem a házhoz, hogy egy régi költő nyomai után kutassak, a ki először énekelte meg a Dunát, s egy barbár világ elhamvadt szépségeit. Csak a sejtelem sugallta, hogy itt élt és lángolt valaki, egy halhatatlan szellem, de a viasztáblák, a melyek egy isteni lélek képét tükrözték talán vissza, a tűz martalékai lettek egészen.

  Egész Akvinkumban egyetlenegy költeményt találtak. Azt is egy obsitos katona írta. Lelkes, de együgyű sorok, egy asszonyhoz szólnak, a kit a katona nagyon szeretett, de a nő meghalt. Tiszta, mértékes verselés, talán tizenöt sor az egész, a sorok egy helyen szinte rímbe csapnak. Mint ennél:

Et pia voce cane

Aelia Sabina vale!

  A katona verse tehát megmaradt. Úgy, a hogy egy sírládán találták. A többi elpusztult. De hat ő szívből írhatta egészen. Megérdemelte, hogy örökéletű legyen a költemény.

  Kerestem Nemezis-Diana híres templomát. Az első ásatásoknál még látták a nyomait. Egy karcsú oszlopot, kettétörött oltárt. A fúvó szél azóta azt is elvitte egészen. Nincs már meg a nimfák kútja sem. Egy gazdag római úr — Foniacziusz Verusz volt a neve — szentélyt emeltetett a nimfáknak. Itt állott valami erdőszélen, szent csarnoka a patak és az erdő tánczoló leányainak, gyönyörűen hozzáilleszkedve az öt-forrás tündéri városához. De a karcsú szoborcsoport, a mely frígiai márványból volt faragva, nyomtalanul elporladt. A tél, a fagy, a jég széttördelte és megette a márványt.

  Milyen különös! Bármit is hajszoltam errefelé, minduntalan vissza kellett térnem a kopár falhoz, buta, düledező föliratával, a mi egy átok, egy ostobaság, egy tilalom:

Iratum Jovem!

*

  Az embernek néha vissza kell szállania a múltba, hogy megértse a jelent és tapogatódzni tudjon a jövőben. Teremtő ég, mi lesz a világból, ha egy új vízözön szakad a földre, ha támadnak új Omar kalifák, a kik fölgyújtják a könyvtárakat. Ha eljő a nagy sárga veszedelem, a mivel a modern próféták ijesztgetik az emberiséget. Ha a mi szép varosunk helyén is nem marad más, mint néhány csupasz tégla, egy márványfal, sivár virágtalan mező, mindent elnyelő mocsárrét, mint a mit ennek a varosnak őse, a nagy araviszk-római város hagyott emlékbe maga után. Ha a sok szépség, művészeknek és lángelméknek alkotásai a tűz, a homok és a vihar martalékai lesznek. A leszármazók aligha találnak mást, mint egy táblát valami villamoskocsi romjaiból, hogy a kocsi elején fölszállani tilos, egy csokoládégyár hülye reklámját, ostoba hirdetőoszlopot, ebzárlatról szóló tilalmat, s abból kell majd megallapítaniok, hogy itt az emberek százezrei éltek, világra szóló lángelmék támadtak, s hamvadtak el, s hogy ez a varos reményekben és szerelemben született és pusztult el.

  Istenem, mennyi vért és könnyet kell ontani, mily sok áldozatba kerül, mennyit kell dolgozni és alkotnia az emberiségnek, hogy végül hátramaradjon egy semmi, egy tábla, egy hirdetés, egy tilalomfa:

Iratum Jovem!

*

  Csak a Duna nem változott. Aranyos hullámai fölött épp úgy tánczol a napsugár, mint azon a tündéri hajnalon, hogy először úsztattak keresztül Odoaker aranyhajú vitézei. E város csonka falai néma tanúi voltak a történelem legnagyobb világeseményeinek. Itt omlottak össze először az ókori istenek, s e vadvirágos parton született meg s nyerte az első keresztvizet a középkor.

  De rám mered a fal. Mint egy néma fenyegetés, vak veszedelem.

  Sejtem és nem hagy nyugodni, hogy egy viharos ejszakán ez alatt a fal alatt vesztegelt Ecziusz romai vezér is, az ókor legnagyobb katonája, s nézte a kísérteties sötétséget, a mi a hun özönvízzel szakadt a világra.

  Az oszczium nyílt kapuján talán akkor is kiszűrődött a zene méla hangja a fekete mezőre, a hol negyvenezer katona állott őrséget sötét csatarendben.

  De a római vezér nem tudta meg, hogy el van már átkozva minden, a föld, a víz, a levegő! Hogy feje fölött a ház, a kísérteties írás! Mező el nem nyelheti, eső el nem mossa! Évezredekre szól és megmásíthatatlan, míg köröskörül minden rom lesz és temető:

Iratum Jovem!