Ava Magimarus

   A legizgalmasabb köveknek megvan a saját történetük. Mármint azon felül, hogy izgalmas sírkövek, a római kor emlékei, egy halott emberről szerzünk információkat, a kő előkerülésének is megvan a maga sztorija. Ilyen Ava Magimarus sírköve is, hiszen 1899-ben ajándékozta Bogdanovics Lucián görögkeleti püspök az Aquincumi Múzeumnak. Hogyan került hozzá a kő? A válasz igen egyszerű: Szentendrén találták a követ, a püspöki udvar déli falában állt befalazva. Ennél többet viszont sajnos nem tudunk a kőről: sem azt, hogy honnan került oda, sem azt, hogy mikor, sem azt, hogy miért. Viszont a finomlelkű püspök megőrizte a követ, és amikor a szárnyait bontogató Aquincumi Múzeum megnyitotta kapuit a római emlékek előtt, úgy gondolta, hogy ez lesz a megfelelő hely Ava Magimarus emlékének megőrzésére. És milyen jól tette, hiszen a sztélé ma is a múzeum főépületét körülvevő Lapidariumban kiállított kövek között látható. Mivel Szentendrén került elő a kő, feltehetően a közelből származik, így Ava Magimarus családja nem Aquincumban élt (ahogyan gondolnánk, mert a lapidariumban van), hanem a római kori Ulcisia Castrán, kelta őslakos asszony.

   Faragott képmező látható a kövön, ami sajnos letörött, pedig megnézni a régi portrékat az egyik legizgalmasabb dolog mindjárt a feliratok elolvasása után. Az újkori temetőkben is nagyon szeretem a porcelános arcképekkel ellátott sírköveket, hiszen látni is valakit már egészen olyan érzés, mintha találkoznék vele. A homokkőből készült sírkő így, megcsonkultan is 120 cm magas és 77 cm széles, 18 cm-es vastagsággal.

   Sajnos a szemükbe nem nézhetünk, viszont a ruházatuk, viseletük jól látható. A jobb oldali nőalakon határozottan látszik a két hatalmas fibula, a ruhakapcsoló tű, és a nyakáról lelógó karika, ami talán szalagra vagy valamiféle lágy textíliára van felfüggesztve. A bal keze a hasa előtt van, a jobb keze pedig a mellette álló alak vállán nyugszik, vagyis átöleli a mellette állót. A középső alak talán egy kislány: a két mellette álló jóval nagyobb nála, mindketten átölelik, és mindkét őt ölelő kéz jóval nagyobb nála. Valami van a kezében, talán egy öröklétre utaló gránátalma. A bal oldali alak is valószínűleg gyermek lehet, jobb kezével a középső alak jobb karjába fogódzkodik, bal keze pedig annak a bal vállán pihen. Hogy kik ők, azt sajnos nem tudjuk.

  A portrék alatt két másik képmező látható. A középső jelenet a jól ismert áldozati lakoma képe, alatta pedig a kelta túlvilághit képies megjelenése, vagyis a túlvilágra való utazás, a kocsiút szimbóluma. De lássuk ezeket egy kicsit részletesebben!

  Az áldozati lakoma valami olyasmi, mint a halotti tor. Középen egy háromlábú tripus (összecsukható, hordozható asztalka), erre helyezték a búcsúlakoma enni- és innivalóit. Ezt illik gazdagon megrakni, mint egy soha ki nem fogyó bőségszarut, hogy roskadásig tele legyen. Ma is szokás a halotti torokon annyi ételt kirakni, amiből egy egész falu jóllakhatna. Nem is maga az evés a lényeg, hanem az étellel-itallal való tisztelgés az elhunyt emlékére. Az asztal két oldalán egy férfi és egy nő áll, valószínűleg rabszolgák, és ők segédkeznek a búcsúlakoma lebonyolításában. A jobb oldali a nőalak: simára fésült, középen elválasztott haja van és bokáig érő szoknyája. Kezeit összekulcsolja maga előtt. A bal oldali férfialak is hasonló pózban látható, neki viszont rövid a haja és térdig érő tunicát és egy rövidebb chitont visel.

   A legalsó jelenet igazi pannon csemege, nem csupán mitológiai értelemben, de a maga fizikai valójában is. Kelta gondolat a túlvilágra kocsival utazni, ám a Kárpát-medencében és a kelták lakta területeken gyakoriak a kocsis temetkezések, ahol a (tehetősebb) halott túlvilági utazását a vele együtt eltemetett valódi kocsival is biztosítani kívánták. Ezek a valóban eltemetett kocsik megfelelnek a sírköveken ábrázolt kocsiknak: tehát így képzelték, ilyen járgánnyal a túlvilági utazást. Nyilván nem tudtak minden szeretett halottjuknak 'valódi' túlvilági fuvart szervezni, de mint szimbólum, mint képi megjelenítés gyakran feltűnik a sírköveken. Két ló húzza, van egy kocsihajtó, és hátul utazik maga a halott. Itt egy lefátyolozott nő utazik háttámlás széken, ami elég elegáns utazásnak tűnik. Később a magyar legendákban is feltűnnek ördögi kocsihajtók, akik nem csupán földrajzi helyek között képesek furikázni, hanem az élők és a holtak világa között is vállalnak fuvarokat. Mint Kárón, a holtak révésze, csak a magyarok nem hajókáznak (bár volt hol, mégsem a hajókázás képe maradt meg), hanem kocsikáznak. Talán van kapcsolat a két elképzelés között, de ez csak az én feltevésem. Nem tudom, hogy mind a két ló be van-e fogva, ketten húzzák-e a kocsit, és az ábrázolás miatt kisebb-e a nézőhöz közelebb eső ló, de az sem kizárt, hogy csak a belső ló húz, a kicsi pedig a 'szélhámos', aki be van fogva, hogy tanulja a szekérhúzást, de még nem ő húz. Mindenesetre a lábaikat együtt emelik, amit a kőfaragó egy amolyan indiai jellegű ábrázolással oldott meg, vagyis a két ló négy lába nyolcnak látszik, a mozdulatsort képregényszerűen, folyamatában láthatjuk, így egészen olyan érzést kelt a nézőben, mintha mágikus lovak húznák a kocsit. Már ettől is egy kicsit túlvilági lesz az egész kép.

   És végül, de nem utolsó sorban a felirat:

Ava Magimari f(ilia)/ an(norum) XXV et Siliduna/ et Appianus f(i)l(ii) h(eredes)/ Sisi et Quintus/ et Medulius/ [...

Ava Magimarus leánya, aki 25 évet élt és Siliduna és Appianus, gyermekei és örökösei, Sisi(a?) és Quintus és Medulius.

   A felirat gondosan körül van keretezve, de sajnos az alsó része is letört, hiányos.