Az Aquincumi Múzeum lapidáriumának egy
méltán híres darabja Reginus mészkőből
faragott sírköve. Már csak az oromzatban látható sas miatt is izgalmas a kő,
azonnal felhívja magára a figyelmet. Alaposabb tanulmányozás után pedig újabb
izgalmas részleteket tartogat!
Szintén nem mai darab: 1898-ban került elő
az akkori Fazekas-térről, ami ma Szilágyi Dezső tér néven fut (a Francia
Intézet szomszédságában, a vöröstéglás református templom alatt). A templom
építésekor került elő a kő, a hitközségi elöljáró ajándékaként került a múzeum
birtokába. A kő maga nem teljesen ép, az alja hiányzik. Ezt ugyanis a földbe
mélyesztették, az a része hiányzik, ami a föld alatt állt. Ennek ellenére az
írott rész olvasható, a felirat nem sérült.
Mindjárt a legtetején háromszögletű oromzatot
látunk, benne egy kiterjesztett szárnyú sasmadár, aki bár büszke sas, mégis,
mintha bánatosan leszegné a fejét és lesüti a tekintetét. Pedig a sas egyenesen
a legfőbb Jupiter/Zeusz szent állata. Priamosz így kér isteni jósjelet az
Iliászban:
„Zeusz atya,
legmagasabb, ki uralkodol Ída hegyéről,
add, hogy Akhilleusz
kedvesen és könyörülve fogadjon,
küldj gyors
jósmadarat, mely néked legszeretettebb
minden szárnyas közt,
s mely mindje közt legerősebb,
jobbról, hogy lássam
s abban bizakodva mehessek
gyorscsikajú danaosz
daliák bárkáihoz innen.”
(Homérosz: Iliász,
XXIV. 308 – 313 sorok, Devecseri Gábor fordítása)
Zeusz néha nem csak sasmadarat küld, és nem
csak kísérője a sasmadár, hanem az istenek atyja időként maga is sas alakot
ölt. Mint amikor a szemrevaló Ganümédészt elragadozta magával az Olümposzra,
hogy a fiú legyen az ő halhatatlan pohárnoka. És hát ne feledjük a Prométheusz
máját csipdeső-tépdeső sasmadár is Zeusz küldöttségében érkezik a
végeérhetetlen kínzást végrehajtani (bár ő maga nem Zeusz, nem az isten öltött
sas alakot). A sas így egyszerre jeleníti meg az uralkodó hatalmát és a
büntetés erejét is (mármint az uralkodó potenciálját, amivel képes a
büntetésre). A legyőzhetetlen római legiók szent állata is a sasmadár,
kiterjesztett szárnyaival ott feszített az összes legiós jelvény tetején (hogy
ez az ideológia továbbélt a germán kultúrában, az már nem a rómaiak hibája). A
császárkorban pedig a sas szimbolikája a lélekmadár jelentéssel is bővült.
Ahogyan az elhunyt császár lobogó halotti máglyája mellől egy sas röppent fel,
úgy röppent fel a megistenült uralkodó lelke is a halhatatlanok közé. És a
legegyszerűbb példa: az aiszóposzi/phaedrusi mesék világában is a sasmadár
uralkodó állat, hiszen ahogyan az oroszlán a földön, a delfin a tengereken, a
sas a levegőben uralkodik. Szóval kellő tisztelettel tekintsünk a sasmadárra!
Nézzük tovább a sírkövet! A feliratmező következik,
amit balról és jobbról is egy-egy oszlop keretez. Az oszlopok gondosan
kidolgozottak, abacuslevelekkel díszítettek. Nagy Tibor megállapítása szerint a
sírkő a noricumi stílusú sírkövek csoportjába tartozik. Itt kap helyet, a két
oszlop között a gondosan kifaragott felirat.
Reginus Trouce/tissae
f(ilius) domo Tr/ever anno(rum) XXX se/aquiplica(rius) alae Aur(iane) I/
stipendio(rum) V/ h(ic) s(itus) e(st)./ Receptus sesquip(licarius)/ alae
Asturu(m) II fra/ter ide(m) heres(pos(u)it.
Itt nyugszik a trever származású Reginus, Troucetissa fia, aki 30 évet élt, az ala Auriana I másfél zsoldos katonájaként 5 évet szolgált. Fivére és örököse, Receptus, az ala Asturum II másfélzsoldos katonája állította (a sírkövet).
A Reginus ugyan római név, de nem feltétlenül
római polgárral van dolgunk, hiszen az apja Troucetissa, kelta nevet viselő
férfi. Treviri (ma Trier), ahonnan Reginus származik, már Claudius császár óta
(41-54) római colonia rangot visel. Troucetissa neve nem ismeretlen a feliratos
szerelmesei előtt. Egy gyermelyi sírkövön szintén találkozunk a hasonló
hangzású Troucetimarus névvel (a sírkövet Aelius Respectus állíttatta a
családjának: kelta felesége volt, Dervonia, és az egyik fia Troucetimarus, aki
25 évet élt). Eraviszkusz területről származó felirat.
Az ala I Auriana helye 108-ban és 166-ban
Raetiában volt. A hispaniai asturok törzséből állított csapatok közül az ala I
Hispanorum Asturum Britanniában, az ala I Asturum Daciában szerepelt állandó
helyőrségként az i. sz. 2 - 3. században. A kutatók a sírkő korát i.sz.70 és 80
közöttire datálják.
A sírkövet Reginus fivére, Receptus
állította. Mindketten szolgálatban lévő katonák, sequipliciariusok, vagyis
másfélszeres zsoldot kapó katonák. Hogy miért kaptak többet? Elvileg a
kiszolgált, de visszahívott katonák kaptak többet, vagy azok, akiket
eltávozásuk alatt rendeltek be szolgálatra. Hogy mi okozta a halálát, nem
tudjuk. Viszont a felirat alatti képmezőben egy lovas katonát látunk, két
lóval. Talán épp a másfélszeres zsoldot kapó katonára utal, aki jogosult arra,
hogy két lovat tartson. A katona a két ló között áll, mindkettőt száron vezeti.
A lovak élénkek, hegyezik a fülüket. A katona valami nagyon rövid tunicát
visel, talán a fején is van valamiféle fejre simuló bőrsapka, de lehet csak egy
lapos frizura is. Egyes értelmezések szerint a lovak fején fejdísz van. Lehet.
A bal oldali ló alakja erősen megkopott, nem látszik, hogy mivel van
felszerszámozva, avagy netán semmivel. A jobb oldalin viszont jól látszik a
lelógó lópokróc (ephippium) vagy nyeregtakaró. Kicsit eláll a ló hátától, ezért
talán lehet nyeregtakaró is (bár szerintem annak egy kicsit hosszú). Bárhogyan
is, más 'rögzítés' nem látszik, vagyis szíj, kengyel nem látható a lovon. Ez
szerintem még nem jelenti azt, hogy bárminemű lószerszám nélkül használták
volna a paripákat, mert mi van, ha még csak az 'előkészített' lovat vezeti elő
a lovász a domborművön, és nem a bevetésre kész, felszerszámozott lovat?
Természetesen a sírkő festett volt, ezért nem kizárt, hogy a ló egyéb felszerelései
nem voltak kifaragva, sem bekarcolva, hanem csak festéssel jelenítették meg
ezeket az izgalmas részleteket. És talán a festésből az is kiderült, hogy a
lovászfiú valóban pőrén lobogtatta-e karcsú combjait, vagy viselt valamiféle
barbár-stílusú cicanacit. Ezt már sosem tudjuk meg.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése