Scorilo, a dák fazekasmester

   Az Aquincumi Múzeum Lapidariuma igazi csemegéket rejt, főleg ha az embernek van ideje elmélyülni a feliratok böngészéségben. Azok a sírkövek, amelyek portrét is tartalmaznak, különösen izgalmasak, hiszen láthatjuk is a régi embereket, és olvashatjuk is az utókorra hagyott üzenetüket. Ilyen a dák származású Scorilo is, akinek igazán 'bőbeszédű' a sírköve, hiszen a szűkebb családját is megismerhetjük a feliratból.

   Nézzük először magát a sírkövet! Szép nagy darab, 186 cm magas, 85 cm széles és a vastagsága 26 cm (érdekesség, hogy a lupa adatbázisban a kő vastagsága csak 22 cm-nek van feltüntetve...) Anyaga mészkő, erősen kopott, bár azért még elég jól kivehető néhány fontos részlet. 1893-ban került elő az óbudai Fő térről, az akkori II. számú katonai ruharaktár kövezete alól. Már a kő újkori története is önmagában történelem! Sokat rontott a kő állapotán, hogy a megtalálásakor be volt falazva, vagyis beépítették és szürke festékkel lefestették. Ennek ellenére az eredeti vörös és zöld festék nyomai még ma is láthatók a kövön. A teteje, az oromzat teljesen letört, már sosem tudjuk meg, hogy itt is vidám delfinek fickándoztak-e (számomra mindig izgalmas itt Közép-Európa közepén, oly távol a tengertől delfinekkel találkozni – talán épp ezért vonzódom annyira hozzájuk).

   Amit látunk, az már maga a képmező: három alak figyelhető meg, szorosan egymás mellett. A jobb oldali férfi, a másik kettő nő, a család tagjai.

   A képmezőben háromtagú családot ábrázoló dombormű, viseletük az eraviscus családokéra jellemző. Az alatta lévő sáv a túlvilági utazást ábrázolja. A kövön az eredeti vörös és zöld festék nyomai láthatók. A bal oldali nőalak jellegzetes kelta viselete és ékszerei azonnal felismerhetőek. Fején turbánszerű fejdísz, vállain a ruháját hatalmas, zömök fibula rögzíti, nyakán a kelta csavart nyakék, a torques, és egy vastag karperec. Szerintem egy kicsit talán karakteresebb az arca, mint a középső nőé, véleményem szerint ő lehet Annama, az anya. A középső nőalak csuklóján a vastag karperec jól kivehető, az ő fejét is kendő borítja. A férfi viselete jellegtelen, nem kifejezetten kelta. Szerintem ő Matto, Annama lánya és a sírt állító Quintus és Anculata testvére. Mindhárom alak tart valami a jobb kezében, és mindhárman ugyanazzal a jellegzetes kéztartással (vagyis kezüket egészen a mellük elé emelik, és mint egy lego-baba, a hüvelyujjuk és az összes többi összezárt ujjuk közé csippentik a kezükben tartott tárgyat). A jobb oldali hölgy és a férfi egy-egy almát tartanak, a középső nő kezében egy irattekercset látunk. Ez a kéztartás-ábrázolás inkább az irattekercset tartó férfiak esetében figyelhető meg, de jelen esetben az almát is így fogják. A férfi pedig Scorilo, az elhunyt családapa, akiről izgalmas dolgokat tudunk meg. Például azt, hogy dák származású, vagyis a mai Erdély, Románia területéről származik, onnan került Aquincumba és itt is halt meg 39 éves korában. A felesége származásáról nem tudunk semmit, de mint felszabadított rabszolga, semmiképp sem vehetett feleségül szabad római polgárasszonyt. Annama talán helyi kelta asszony volt, és a lányait is kelta nőknek nevelte. Annama és Matto éppen ezért kelta viseletben vannak, Scorilo nem visel semmi 'keltásat'. Scorilo felszabadított rabszolga, méghozza Resstaus/Resatus felszabadított rabszolgája. Na de ki is ez a Resatus? Hát nem más, mint a pecsétjeiről híres pannoniai fazekasműhely vezetője! Resatus műhelye eredetileg Gorsiumban lehetett, de az edényeit, termékeit már a civitas Eraviscorum távolabbi területeire is lelkesen szállította, így kerültek a bélyeges edényei Aquincumba. A kutatás szerint 90-135 között Aquincumba költözött, műhelyt nyitott. Ha ő maga nem is költözött át Aquincumba, mindenesetre egy leányvállalatot nyitott itt, egy új műhelyt, amit már Scorilo és Victor felszabadítottjai irányítottak. Erre utal, hogy az itt gyártott edények bélyegzőjén a Restaus név mellett már szerepel két levél is, vagyis a 'gyár' nem teljesen ugyanaz, de a vásárló nyugton hagyatkozhat a megszokott Resatus-minőségre.

   A képmező alatt kocsijelenetet látunk. Négykerekű kocsiba ló/szamár/öszvér van befogva, ezt a jószágot épp itatja az előtte álló alak. Szemben velük egy nagyobb, felszerszámozott jószág, talán ő a ló, és a méretkülönbségek miatt szerepel a kő első leírásában a kocsiba befogott jószág öszvérként. A bal oldalon egy áldozati asztal látható. Ez a kocsijelenetes ábrázolás helyi alkotás, az ilyenek általában mind helyi kőfaragó műhelyekben készültek.

   Maga a felirat mindössze hat sor, elég kusza betűkkel lett felróva.

Felirata:

Scorilo Ressati libertus/domo Dacus an(norum) IXXXX h(ic) s(itus) e(st)./Item Annamae coniugi viv(ae)/ et Mattoni filiae vivae/ t(itulum) p(osuerunt) Quintus et Anculata fili(i)/ patri pientissimo b(ene) m(erenti).

Itt nyugszik a dák származású Scorilo, Resatus libertusa, aki 39 évet élt. A sírkövet gyermekei, Quintus és Anculata állították drága apjuknak érdeme szerint és Annamanak, feleségének és Mattonak, leányának, még életükben.

  Az első, 1879-es közlésben Kuzsinszky az utolsó előtti sor T és P betűit Titus Publis Quintus-nak egészíti ki, vagyis az ő értelmezésében a két betű a fiú neve és nem a titulum posuerunt, vagyis az állították kifejezés, hiszen az amúgy is kiderül az utolsó sorból.

  Tehát a sírkövet a Quintus és Anculata testvérpár állította halott szüleik emlékének, és megemlékeznek a halott lánytestvérükről, Matto-ról is, aki talán korábban halt meg, talán ő is most. Quintus, a fiú, már vérbeli római névvel büszkélkedhet, ellenben a lányok továbbra is kelta, barbár nevet viselnek, vagyis ők viszik tovább a családi hagyományokat.

  A sírkő korát a 2.század első évtizedeire teszik. 

BIBLIOGRÁFIA

- Budapest Régiségei 5. (1897.)

  Kuzsinszky Bálint: Az Aquincumi Múzeum és kőemlékei

- Budapest Régiségei 22. (1971.)

  Nagy Tibor: Kőfaragás és szobrászat Aquincumban

- Budapest Régiségei 28. (1991.)

  Nagy Tibor: Quadilla Comonis Liberta sírköve

- Budapest Régiségei 41. (2007.)

  Facsády Annamária: A nők ábrázolásának ikonográfiája az aquincumi sírköveken

- Régészeti tanulmányok Pest megyéből – Studia Comitatensia 21.

  Maróti Éva: A római kori pecsételt kerámia és a Resatus-kérdés