Ami Homérosz a görög irodalomban, egy kicsit
az Plautus a római irodalomban. Mind a mai napig játsszák, olvassuk, ismerjük
és szeretjük, miközben magáról a szerzőről gyakorlatilag semmit sem tudunk. Még
azt sem, hogy valóban ez volt-e a neve, művésznévként viselte vagy az utókor
nevezte így. Maccus, a bohóc alakja Campaniában született, ám Itália-szerte
elterjedt, és a római atellana (egyfajta alakoskodás, a színjátszás egy ősi
formája) kedvelt és ismert komikus figurájává vált. Ezért könnyen lehet, hogy a
Maccus név nem valódi név, hanem arra utal, hogy a vígjátékok szerzője
vándorszínész volt. Talán. A Plautus név jelenthet egy lúdtalpas embert, de egy
kutyafélét is. A tudósok szerint a Plautus is csak egy gúnynév. Talán. Bár a
három név – Titus Maccius Plautus – olyan nagyon rómais dolog, feltehetően ő
maga nem viselt ilyen jólfésült és elegáns három tagból álló római nevet, tehát
az utókor, a büszke római nép adta kedves vígjátékszerzőjének – utólag – a
hangzatos háromtagú 'becsületes' római nevet. Pedig nem is volt 'igazi' római,
hiszen Sarsinában született (Umbria, Itália), és csak valamikor (persze nem
tudjuk, hogy mikor) került Rómába, hogy lenyűgözze a már mindent látott kényes
római nézőközönséget. Hogy mikor született és mit gondolt a világról, amiben
élt, nem tudjuk. Ám a művei rengeteget elárulnak, ha nem is az íróról magáról,
de a gondolatvilágáról, a látásmódjáról igen!
Az ókorban több mint 130 darabot tulajdonítottak
Plautusnak, ebből ma mindössze 21-et ismer el a tudomány valódi Plautus-műként.
Ebből a 21 műből is egy csak igen töredékesen maradt ránk (a Vidularia). A
darabok változó hosszúságúak, és talán ma már furcsának hat, de a 'bevezető
szövegben' azonnal megtudunk mindent, vagyis semmi poén, meglepetés nem marad a
bohózat végére. És mégis, hiszen a kortársai is falták a darabjait és mind a
mai napig szívesen olvassuk és végignevetjük a színdarabokat annak ellenére,
hogy már a legelején tudjuk, hogy mi lesz a vége. És ez a fantasztikus
Plautusban, hogy nem a jó történet a lényeg, hanem az, hogyan meséli el. Vicces
félreértések, egymás melletti elbeszélések, váratlan fordulatok fűszerezik a
darabokat, ahol a patinás és fenséges görög darabok után a középpontba a kis
ember kerül, akiben tényleg semmi tragikus nincs, semmi emberfeletti, örök
érvényű bölcsességet nem ad, ám pontosan olyan, mint bármelyikünk, sőt, egy
kicsit viccesebb is.
Gyakori témája a különböző társadalmi
rétegek közötti ellentét, vagyis férfiak és nők, szülők (ezek általában a
gonosz apák) és gyermekek, szabadok és rabszolgák közötti ellentét. Plautus
annyira szerethető és könnyed még ma is, hogy hiába az univerzális, korszakokon
átívelő bölcsesség hiánya, darabjai ma is frissek és élettel teliek, akárcsak
Shakespeare darabjai (hát igen, a motívumok itt is előkerülnek), a mai ember
számára is fontosak. Miért? Plautus a világot a maga egyszerűségében mutatja
meg. Minden tagság viszontagság. Vagyis minél magasabb társadalmi pozícióval rendelkezik
az ember, minél megbecsültebb tagja a társadalomnak, annál több kötöttsége,
annál több rabsága van és annál kevesebb szabad mozgástere. És minél csóróbb az
ember, vagyis ha rabszolga, annál súlytalanabb az élete, annál kevésbé számít
bármi, vagyis annál szabadabb. Persze ennek ára van, de ugyanúgy ára van a
magas társadalmi rangnak is. A szellemiségükben szabadok számára viszont
egyetlen dolog a fontos: a pillanat öröme, az élet öröme, a jól-lét, a
szerelem, a szépség, a szépség szeretete, az élet szeretete. És ez teszi
fenségesen könnyeddé a darabjait akkor is, ha ezek a dolgok valójában nem
ennyire egyszerűek. Plautusnál egyszerűek és amíg nála vendégeskedünk a világ
is egy jobb hellyé változik.
Olvassatok Plautust!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése