A római vígjátékokról

   A rómaiak mint oly sok mindent, a vígjátékokat is a görögöktől tanulták el. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a vígjátékoknak ne lett volna római előzménye is, de azért a fő elemek görög eredetűek. A római vígjátékok görög mintája a görög újkomédia, aminek témája a szerelem, főhőse pedig a magánember. A megoldás általában nem a konfliktusból bontakozik ki, hanem a csodaszerű, váratlan fordulatokból. A végén gyakran valami váratlan felismerés zárja le a történetet, például kiderül, hogy a rabszolga valójában szabad ember, a különös idegen közeli rokon, testvér, gyerek.

   Központi szereplője nem a tragikus hős, hanem a kisember, az átlagos ember, aki azért már önmagában is inkább nevetséges, semmint fennkölt. A vígjátékok történetei is az átlagember, a kisember életével foglalkoznak, a fő motívuma általában az emberek közötti kapcsolat. Férfiak és nők viszonya, rabszolgák és uraik fölé- és alárendeltségének folyamatos változása, a szülő-gyermek kapcsolat, a különböző generációk kommunikációja. A vígjáték sokkal inkább ezeket az emberközi kapcsolatokat vizsgálja és nem az ember, az egyén lelkének mélységeit, sötét kis bugyrait, tetteinek motivációit boncolgatja. A komikus, vidám, szatírikus és provokatív elemek, megjelenítések egyensúlya mindig nagyon kényes kérdés, jelen esetben is, megtetézve azzal, hogy a mai olvasó másként értékel egyes kérdéseket, mint az ókori színházlátogató. Ezért a kiparodizálás könnyen csap át testes kritikába, aminek végül is megvan a maga értelme, hiszen ezzel is rávilágít bizonyos társadalmi jelenségekre.

   Nem kizárt, mi több, gyanítható, hogy Plautus azért ismerte ennyire jól a színházat, mert maga is ott tevékenykedett. Vígjátékai nagyon izgalmasak, folyamatosan magukra vonják az ember figyelmét. Vagyis pontosan tudta, hogy mi kell a nézőknek, akárcsak kései követője, Shakespeare. Tökéletesen érzi a nézők igényeit, elvárásait, gyakran 'kiszól' a nézőknek, és fantasztikus hangulatot tud teremteni. A vígjáték legelején azonnal megtudjuk, hogy mi fog történni. Így a mai értelemben nincsen csattanója, ám ennek ellenére a darabok tele vannak váratlan fordulatokkal, komikus félreértésekkel, frappáns szövegekkel, és észre sem vesszük, hogy nem maga a történet a lényeg, hanem a hogyanja. Vagyis a szereplők játéka, viselkedése, reakciója.

   A szereplők általában maszkot viseltek. Ez a hagyomány jóval a római színjátszás előtti időkből származik. A népi műfajok, az alakoskodás (gondoljunk csak a betlehemezés hagyományos formáira) maszkjai inkább groteszkek voltak és ijesztő látványt nyújtottak. A maszkok elnagyolt, túlzó vonásai már önmagukban a jellemábrázolást segítik: vagyis amikor a néző megpillantja az adott karakter álarcát, azonnal látja, hogy kivel van dolga. Szó szerint az arcára vannak írva a gondolatai! A római színjátszásban ezek a z ősi, félelmetes maszkok már inkább csak a karikatúra-szerűségüket őrizték meg, vagyis a szereplők már nevetségesek. A latin 'persona' szó eredetileg álarcot jelentett. Az etruszk 'persu' szót vette át a latin, és első értelemben magát a maszkot jelentette (gondoljunk csak Phaedrus rókájára, aki egy földön heverő színházi maszkoz intézi bölcs megállapításait). Később a personát használták az emberre, aki a maszkot viselte, majd ma persona magát az embert, a személyit is jelentette. Ma már ebben az értelemben használjuk. És mivel a maszk a játék során sosem került le a színészről, így a jellemek is változatlanok maradtak a darab során (vagyis nincs jellemfejlődés).

   A hagyományos négy maszk és a hozzá tartozó karakterek a következők:

MACCUS – a nagyétkű tökkelütött

BUCCO – a hencegő tökfilkó

PAPPUS – a kéjsóvár öreg

DOSSENUS – a gonosz púpos

A klasszikus maszkok oszk földön születtek meg, görög és etruszk hatásra. A színház a férfiak játéka volt, vagyis nők nem léphettek fel. Persze hogy ki volt a maszk alatt, azt nem lehetett tudni... Hivatalosan nők csak a mimusjátékokban léphettek színpadra, ám nézőként élvezhették az előadásokat.

   A mimus gyakorlatilag az egyetlen itáliai színjátszási műfaj, ahol hivatalosan nők is szerepelhettek. Az előadásban komikus helyzeteket és figurákat jelenítettek meg, beszéddel és mozgással, de főként mozgással, a beszéd nem kapott nagy hangsúlyt (a mimeiszthai= utánozni szóból származik a mimus kifejezés). Itáliai eredetű a phylaxjáték is, ezt a Dél-Itáliában honos görög népi drámát termékenységi ünnepek alkalmával adták elő, de nem komoly, patetikus műfaj, sokkal inkább a mitológiai történetek szertartásos paródiája. Itáliai ősi népi műfaj a fescenniumi vers is, ami trágár mondókákat, dalokat, tréfás felelgetőket jelent. Később az esküvői nászmenet énekelt sikamlós dalokat az ifjú párnak, és a győztes hadvezérek diadalmenetén a katonái mondtak ilyen trágár mondókákat (próbálták meg volna mindezt nem a diadalmeneten!). A magyar kultúrában is fellelhető valami hasonló: a késő középkori kalendáriumok tele vannak is tréfás 'bemondásokkal'. Bár a fescenniumi verset sosem szánták színpadra, vagyis nem 'előadható' műfaj, ennek ellenére a frappáns beszólások szerves részét képezik a vígjátékoknak. Az atellana campaniai eredetű játék, ebben már van tánc, zene, bohóckodás és párbeszéd is.

   Ezekből az itáliai előzményekből és a görög újkomédiából alakult ki a római vígjáték. Témája sokszor görög eredetű, és a szereplők, a helyszínek is 'görögök', de ez inkább csak stilisztikai elem. De mit is láthatott az ókori római, ha színházra vágyott? A fabula palliata görög 'köpenyes történet', vagyis amit görög ruhában játszottak el (hogy ne direktben római téma legyen, görögbe csomagolták). A fabula togata a római togában játszott darab, eredeti római vígjáték. A fabula praetexta római tárgyú darabot jelent, míg a fabula crepidata 'görög cipős történet', vagyis görögből fordított darab.

   Végezetül a színészekről is ejtsünk néhány szót. Hasonlóan a kézművesekhez, egy nagyon lenézett munka volt, minimális társadalmi megbecsüléssel. Ahogyan egy 'igazi' rómainak nem illett nyilvánosan és józanul táncolnia, így színészkedni is inkább csak a rabszolgák színészkedhettek. Kevés fizetés, nehéz körülmények, folyamatos vándorélet. Ezzel együtt a színjátszás messze több, mint egy munka vagy foglalkozás, a színjátszás, a színészet életforma, hivatás, szerelem. És a gladiátorokhoz hasonlóan, akik szintén javarészt foglyok és rabszolgák voltak, olyan felejthetetlen sztárok nőttek ki, akik az ujjuk köré csavarták még a császárokat is.