Babits Mihály és az ókori klasszikusok


HOMÉROSZ

XX. század


Ó könyv, melybe ezrek álma révedt!

Dús serleg, melyet Héphaisztosz gyártott

s amelybe ajkat hajdan annyi mártott,

hogy száz király szájíze beleévedt.


Téged miként a jó bort lassu évek

minden század külön zamattal áldott.

Kit új korokba küldtek régi révek,

aranyhajó! rozsda neked nem ártott.


Im új korlát nyílt ős pályánk előtt

s Prométheusz fiának szárnya nőtt,

leget hadarva gúnyol agg vitorlát:


de téged, Kor hajósa, a gonosz

horgaselméjű ősz király Kronosz

legebb tengerben visz, hol semmi korlát.

1909

PROTESILAOS


Tudtad jól, hogy aki lába legelőbb érinti meg

Trója földjét, Trója földjén, trójai harcban veszni fog:

mégis amint trójai partra ért el görbe csónaktok,

legelsőnek ugrottál ki trójai partra, hős görög.


Bután bámult vad hajós és döbbent az elszánt sereg

kőszoborrá válva, míg te trójai parton, mint egy isten

néztél vakmerőn a vészes trójai földre. - Mint egy isten

vágyék én is vészes partra első lépve halni meg.


Nincsen engem aki aztán várna három szép órára,

akiért az alvilágból újra halni visszajárnék

(kit e földön megszerettek, mindörökre visszajár;)


Nem lesz nékem Láodamejám, nem vár engem senki már

mégis ha elért az újdon partokon elsők szent halála,

újra küzdeni, bár mint árnyék, trójai földre visszaszállnék.

1909


KLASSZIKUS ÁLMOK

Klasszikus álmok az én lelkem bús álmai: fáradt

gondolatom szeret ölteni hosszuredőzetü tógát.

Régi redőjü ruhában jöttök most is előmbe

halvány gondolatok, mint régi szüzek, kosarakkal

menve az istennő szentélye felé. Koszorútok

nedvtelen árva babér; s a peplosz drága szegélye

visszájára mutatja színét, mint lázbeteg álma:

nem csoda, régi babér és több évezredes öltöny.

Mit hoztok ma szegények, a sárga fonott kosarakban?

Bort, tejet és mézet, hogy lenne áldozat abból,

áldozat az istennőnek, kit örökre imádtok,

halvány gondolatok, beteg, őrült, régi rajongók!

Ámde az istennő veletek nem gondol. Örökké

benn ül ezüst trónján és temploma drága hüsében

nézi az áthaladó nagy időket, nézi az ember

koldus-áldozatát s oltára busillatu füstjét.

Búbos, vaksi sisakja alól kiragyognak opállal

illesztett szemei - de a kéz és arc elefántcsont,

régi merev faragás, és öltönye vertarany öltöny.

Néma nyugodtsággal néz igy és isteni arcán

régi mosoly, milyet kiidéztek régi művészek

régi nemes kőből, vagy az ájtatos egykori festők

láttak a vászonra - titkos, bús régi mosolygás.

így ül ezüst trónján és temploma drága hüsében

nézi az áthaladó nagy időket, nézi az ember

koldus-áldozatát s oltára busillatu füstjét

s meg sem rezzen a Győzelem ércmezü szobra kezében.

1909



Megjegyzések