Áventinust
köd fedi, Caeliust is
nedves szél leng a halovány
sikságon
távol bús albán hegyek állnak, hóval
födve
fehéren.
Hamvas
fürtjein felemelve fátylát
zöldruhás britt nő lapoz a
könyvében
e romok után, melyek im dacolnak
éggel,
idővel.
Folyton,
sűrüen, feketén, károgva
hullámló hollócsapatok
kerengnek
a két fal körül, melyek óriássá
dacba
merednek.
"Vénült
gigászpár - haragosan szólnak
a jósló hollók - minek
álltok égnek?"
S olykor új szél hoz komolyabb
harangszót
a Lateránból.
Egy
járókelő, köpenyét felhajtva
dús szakálla közt
fütyörészve halkan
fel sem nézve megy tova. - Láz, e
helynek
istene, hívlak.
Hogyha
kedves volt neked az anyáknak
síró nagy szeme s fiaik
lecsukló
halovány fején kiterített karjuk,
téged
imádó;
hogyha
kedves volt a Palátiumban
régi oltárod (mikor ős
Evander
halmát nyalta még Tiberis, s esténként
alkonyi
fényben
az
Aventinus s Capitólium közt
Róma Quadrátát hazatérő
quiris
látta még s egy lassu saturni verset
mormoga
halkan);
Láz,
óh hallgass rám. Az uj embereknek
kicsinyes hadát tova üzd
el innen;
szent e borzadály, hol az ős istennő,
Róma,
leszunnyadt.
Dús
fejét magas Palatinra hajtja;
Caelius felé kiteríti karját;
s
Appius tág útja mögött nagy válla
messze feszül ki.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése