Új magyar Ilias

Gustav Jaager - Homérosz a görögök között

  Devecseri Gábor Odüsszeia- és Iliász fordítása mind a mai napig a legismertebb és talán a legszebb magyar nyelvű fordítása a homéroszi eposzoknak. Nem csupán a halhatatlan eposz magyar nyelvű átültetése, hanem a költő Devecseri megnyilvánulása is, magyar nyelv egy gyöngyszeme. Homérosz lábnyomát követni a magyar irodalomban egy hihetetlenül izgalmas kaland. Mit gondoltak róla? Hogyan értelmezték a műveit? Mit tartottak homéroszinak és mit nem? Hogyan tükröződik a homéroszi világkép a magyar irodalomban? Egyáltalán a különböző korokban hogyan értelmezték az eposzokat? Hiszen minden kor kiemel belőle valami, ami épp fontos a számára. A jelenben élve ezt talán nem is vesszük észre, hiszen annyira benne élünk a saját gondolatainkban, hogy meg sem kérdőjelezzük az értelmezés súlypontjait. Pedig mi sem izgalmasabb, mint egy ilyen hosszú életű mű esetében nem csupán magával a művel foglalkozni, hanem annak az életével is!

  Egy ilyen cikket hoztam most példának, ami épp a Devecseri-féle fordításról szól. Tehát maga a szöveg gyakorlatilag ugyanaz, amit bárki a kezébe vehet, most is kiadják (Európa kiadó, diákkönyvtár), ma is ezt a szöveget használják az iskolákban (és remélem az otthoni, kedvtelésből való olvasásra is). A szöveg adott, és amikor elolvassuk, kialakul bennünk a vélemény. Nem volt ez másképp régen sem, csak a kialakult vélemény és nézőpont öregedett. Ez az írás 1953-ban jelent meg, erősen illeszkedik a kor szellemiségéhez, a politikai ideológiához. Nem ezt tesszük mindig? Végül is talán sosem magát a művet magyarázzuk és értelmezzük, hanem mindig a saját korunkat, a saját életünket szőjük a múltba...

   A cikk a magyarul megjelenő Iliász-fordítás kapcsán készült, nem a teljes írás (a teljes szöveget megtaláljátok a hungaricana.hu adatbázisban), egy kis múltbanéző kaland, hogy mit gondoltak a homéroszi eposzokról.

   Az Odysseiának 1947-ben és a homéroszi himnuszoknak 1948-ban megjelent fordítása után Devecseri Gábor most az új magyar Iliast adja kezünkbe, Trencsényi-Waldapfel Imre bevezető tanulmányával. A két homéroszi eposz közül az Ilias a régibb. A tíz esztendős trójai háború utolsó felvonását – 51 súlyos nap történetét – rajzoló Ilias huszonnégy énekének 15 és félezer sora a társadalmi fejlődének egy jól kivehető árnyalattal korábbi fázisát tükrözi, mint az Odysseia. De csak egy árnyalattal. A 2700 – 2800 esztendős eposzok egyaránt a barbárság felső fokát ábrázolják. Engels is a homéroszi eposzok közül inkább az Iliast emeli ki, mint amel hű képet ad a barbárság felső fokának legvirágzóbb szakaszáról. Fejlett vasszerszámok – írja Engels, A család, a magántulajdon és az állam eredete című munkájában – kovácsfújtató, kézimalom, fazekaskorong, olaj- és borsajtolás, fejlett, az iparművészetbe hajló fémfeldolgozás, kocsi és harckocsi, bordázott és fedélzetes hajók építése, a művészi építészet kezdetei, fallal körülvett városok tornyokkal és bástyákkal, a homéroszi eposz és az egész mitológia – ezek annak az örökségnek legfőbb javai, amelyet a görögök a barbárságból a civilizációba átvettek.

   Homérosz eposzai a rabszolgaság kialakulásának ezt az átmeneti korszakát tükrözik. Azt a világtörténelmi pillanatot, amikor a rabszolgaság haladást jelentett, előremutatott az emberi fejlődés útján. Haladást jelentett például azért, mert a rabszolgaság kialakulása előtt a harcban foglyul ejtett férfiakat egyszerűen agyonverték, ha ugyan meg nem sütötték. A termelőerők fejlődése révén a fogoly harcosokat immár érdemes volt életben hagyni és munkára fogni. A fejlődésnek ez a mozzanata együtt járt az emberi életnek, az emberi munkaerőnek és általában magának az embernek méltóbb megbecsülésével. A humanizmus eszméje nagyot lépett előre a rabszolgaság bevezetésével.

   Az Ilias – és még inkább az Odysseia – a humanitásnak lassan, de állandóan erősödő fényével önti el a civilizációba átlépni készülő görögség életét. Az eposznak nagy költője – és éppen ez a forrása a homéroszi humanizmusnak – nemcsak a görögöket látja, hanem a trójaiakat is, és ilyen kétfelélátónak ábrázolja hőseit is, az istenek és emberek javarészét. A görög önérzettel, szenvedéllyel és vakmerőséggel trójai hazaszeretetet és bátorságot vet szembe.

   Az Ilias semmiképpen sem egyhangú az emberi érzelmek ábrázolásában. Vadul harcias kegyetlenség és szelídre enyhülő harag, megtorló gyűlölet és áldozó szeretet váltakozó hullámokban jelentkezik az Iliasban. Achilleus a huszonnegyedik ének elején szekérhez köti a trójai Hektor hulláját, s úgy hurcolja meg a föld porában. Ugyanennek az éneknek a derekán a kegyetlen görög hős már együtt zokog Hektor atyjával, Priamosszal, aki fia holttestét jött kiváltani. „...könyörülj meg – mondja Priamos – emlékezve apádra: de szánandóbb vagyok annál, vállalom azt, amit ember nem tett eddig e földön: gyermekeim megölője felé emelem karom esdve.” S Achilleus kiadja a tetemet.

   Homérosz két eposza népi alkotás. Nem kétséges ugyan, hogy mai formájában mind az Ilias, mind az Odysseia kulturált, tudatos költő alkotása, de ez a művész – Homérosz a görög népképzelet kohójában évezredek során felgyűlt és átizzott mondai anyagot gyúrta és csiszolta remekművekké, s valóban népi szellemben gyúrta, csiszolta őket. Népi alkotás ez a két eposz, mert a görög nép életének egyik korszakáról, a görög valóság egyik döntő fázisáról jelentős, átfogó és tüzetes képet ad. Jelentőset – hiszen ezek az eposzok felölelik az egykorú görög társadalom minden rétegét, a foglalkozások minden fajtáját, békét és háborút, az élet minden változatát, formáját és lehetőségét; s végül tüzeteset – hiszen a költő az eposzi mozzanatok nagy részét mintegy közelből, a részletek valószerű kifestésével, úgyszólván nagyító alatt mutatja meg. Igaz ugyan, hogy azok a hajdani énekesek, akik a későbbi homéroszi eposzok anyagát tevő mondai részletek előadásából éltek, nem a viskók népe közt, hanem a büszke és becsvágyó arisztokraták termeiben zengették a híres versek ritmusait, s az is igaz, hogy ezek az énekesek buzgón iparkodtak a trójai mondakör dalbaszedett hősei közt éppen arra rábukkanni és leleményes rögtönzéssel éppen azt mentül ragyogóbbá színezni, akiben az énekhallgató, hiú nagyúr az ősére ismerhetett (genealógiai ének, családfa-költészet), mégis – ezek a mondák a népfantáziában és a nép ajkán születtek, és maguk az énekesek is a szegény nép fiai voltak. S mikor Homérosz – i. e. mintegy 800 esztendővel – az ősi énekek anyagából rögzítette az Iliast és az Odysseiát, az írásbeliség nem emelt választófalat az eposzok és az írást nem ismerő tömegek közé: az egybegyűlő népnek lelkes felolvasók tolmácsolták a tereken Achilleus bajnoki haragját és a leleményes Odysseus kalandjait.

Kardos László írása az Irodalmi újságban, 1953. július 4.