Mosó Masa Mosodája, avagy az írás és az olvasás tanulása ókori módra

    Mindig azt gondoljuk, hogy a világ valami hatalmas és csodálatos fejlődésen ment keresztül az elmúlt kétezer évben… aztán megállapítjuk, hogy lényegében semmi sem változott. Igaz ez az írás és olvasás tanulására és tanítására is. Bár a nyelvtanítás során – és ez különösen igaz a halottnak nyilvánított latin esetében – bevett dolog volt a nyelvtani alapokon nyugvó, tudományos mondatcincálás, vagyis az elemzéssel egybekötött fordítás. Aztán felfedezték, hogy ez nem hatékony, hiába a sírásig mantrázott nyelvtani táblázatok, a növendék képtelen a célnyelvet használni, szóval vissza a gyökerekhez, vagyis az ókori módszerekhez!

    A tanulás, a nyelvtanulás egy kicsit összetettebb dolog annál, semmint hogy szorgalmasan bebiflázzuk. Ahogyan a tapasztalat is mutatja, nem az a legsikeresebb, aki a legtöbb időt szánta a tanulásra. Igaz ez mind a nyelvtanulásra, mind az írás- és olvasás tanulására is. Valami több. Szerintem egy kicsit olyan, mint a biciklizés. Lehet elméletek tömkelegét gyártani, hogy mitől működik, hogyan működik, de a „varázslat” pont az benne, hogy egyszer csak bekattan valami, megérted, és utána már simán megy a dolog. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nincs szükség gyakorlásra, de szerintem létezik az a bizonyos pont, az áttörés, amikor valaki rákap az ízére. Mint az írás. Amikor az apró kéz már nem görcsösen markolja a ceruzát, hanem egyszer csak úgy tartja a kezében, mint egy íróeszközt. Vagyis ez nem azt jelenti, hogy abban a pillanatban szépen, helyesen és könnyedén fog írni, csak annyit, hogy megértette, mi ez, hogyan kell használni. Ma már pontos, kidolgozott módszerek szerint tanulnak a gyerekek írni is, olvasni is. De mi a helyzet az ókori gyerekekkel? Elképzelted valaha a kis Cicerót, amint marokra fogott stylusával szétkaristolja a viasztábláját? Vagy dühödten egy tanulótársába döfi az íróeszközt, mert fáradt és csalódott? Az írás egyfelől művészet, hosszú út vezet a tökéletes elsajátításához! Sosem volt könnyű.

    Az ókorban még nem voltak egységes tanmenetek, nem volt karhatalmilag deklarálva, hogy mit és hogyan kell tanítani. Az ókori tanárok csúnyán alulfizetettek voltak és igen hálátlan munkát végeztek, nem volt egy népszerű szakma. Ahogyan napjainkban is van: ha már megtanultuk, amit kell, szeretettel emlékezünk vissza a pedagógusra, aki végigvezetett bennünket az úton, de maga a tanulás folyamata sokszor bizony igencsak nehéz. Vagyis a lelkes tanerő, bármily türelmes és figyelmes és megértő, sokszor bizony nehéz órákat él át a neveltjével. Azt gondolom ez a dolog mind a mai napig egy nehéz dolog: aki tanul a gyerekkel, aki nyüstöli, nógatja, megfeddi, ösztönzi, kikérdezi, az bizony az adott helyzetben nem lesz népszerű. És minden tiszteletem azoké, akik ezt felvállalják!

   Visszakanyarodva az ókori pedagógusokhoz: nem volt könnyű kereset. Kevés fizetés, kevés megbecsülés és sok munka. Az a pedagógus lett „sikeres”, aki eredményeket tudott elérni. Vagyis aki hatékonyan meg tudta tanítani a rá bízott ifjakat az írás és olvasás rejtelmeire. A többiek pedig mehettek a levesebe. És itt említsük meg azokat a kis zsarnokokat, akik minden erejükkel ellenállnak, és nem hajlandók befogadni a tanulnivalót!

   Az ókori gyerekek is megtanulták az ábécét. Először az egyes betűk írását, azután a betűk összekapcsolását. Még egy érdekesség: akkor is előbb a nagy nyomtatott betűket tanulták meg leírni és csak utána a kisbetűket. És igen, aki a nagybetűket (kapitális) el tudta olvasni, az már nem panaszkodhatott, mi több, elégedett lehetett magával, mint Gitón Petronius Satyriconjában: „Nem tanultam geometriát, kritikát és értelmetlen tudálékos hülyeségeket, de ismerem a betűket a kőtáblán, s megmondom, mennyi a rézpénz századrésze, a súlyoké és az ezüsté.” (Horváth István Károly fordítása). Az ábécé betűinek vannak nevei, és a tanulást már az ókorban is versek, memoriterek segítették. Talán ma is minden nyelv ábécéjének van egy versikéje, ami az interneten fel is lelhető (kiváló lehetőség egy vidám nyelvészetes-partihoz). A betűket néha kifaragták fából vagy márványból, így szó szerint kézzel foghatóvá váltak, a tanuló százszor végigvezethette az ujjait a betű formáján. Aztán a betűket a tanító segítségével leírták, a vonalvezetést gyakorolták.

   Az íráshoz fa táblát használtak, amit egy vékony réteg viasszal vontak be. Ez azért elég kemény volt, az írást szó szerint belekarcolták. Az íróeszköz a stylus, egy hegyes, ceruza-szerű ólomrúd, aminek a hegyes végével írni lehet a viaszra, a másik vége viszont teljesen lapos. Ezzel ki lehet „törölni” az irományt, vagyis a tompa ólomlap elsimítja a viaszt, újra üres lesz. Persze sok használat után az írás átnyomódik a fára, és így sok ókori viasztáblának a fal lapjain mind a mai napig el lehet olvasni, hogy mit írtak a viaszra.

   A betűk írása után a betűk kapcsolása következett, mindenféle variációban: a betűkapcsolatok pedig egyszer csak értelmes szavakká állnak össze. Ez a folyamat természetesen sok gyakorlást igényel, főleg, mire a gyerekek keze hozzászokik magához az íráshoz. És mint általában a tanulási folyamatoknál igaz: annál hatékonyabb, minél több csatornán keresztül érkezik az információ. Az ókori tanítók is éltek a pozitív jutalmazás módszerével, állítólag készítettek betű-formájú süteményeket, amit a tanulók jutalmazására használtak, és a legenda szerint nagy népszerűségnek örvendtek. Persze a jutalmazás mellett ott volt a büntetés és a fenyítés is.

    A tanuláshoz viszont minden korban egy lelkes pedagógusra volt szükség, aki türelemmel vezeti az apró kezeket, igazítja a kesze-kusza betűket, hogy aztán felnőve egy Ciceró válhasson a tanítványából! A tanulás, a tanítás lényegében nem változott, a Mosó Masa Mosodája szótagolós olvasókönyve régi találmány.