Az ókori metropoliszokban (Babilon, Trója,
Athén, Alexandria, Róma, stb.) a jól éghető anyagokból készített szálláshelyek
(sátrak, kunyhók, házak, stb.) mellett kőből is épültek paloták, templomok,
színházak, stb. Az utóbbiak kevésbé voltak tűzveszélyesek. Viszont az építés,
építkezés szabályozatlansága fokozta a tűzveszélyt, a szűk utcák, a tűzfalak
létesítésének hiánya kedvezett a tűz terjedésének, a szorosan egymás mellé
épített házak, kunyhók pedig a tüzek melegágyai lettek. Az igaz, hogy a
városfalakon belüli letelepedés bizonyos értelemben biztonságot ad, de egyben
zsúfoltságot is eredményez, ezáltal nagyobb a tűzveszély, az esetleges tüzek elleni
fellépés nehézkes, vagy szinte lehetetlen. Ennek következménye, hogy a
metropoliszokban különösen, de minden más emberi településen is, gyakori vendég
a pusztító tűz, legtöbbször tűzvész formájában. (Ebből a körből kiemelve, a
görög és római kultúrában honos tűzvédelem néhány kérdését külön alcím alatt
tárgyalja az írásmű.)
Itt meg kell jegyezni, hogy ebben az időben a
hadakozás egyik fő eszköze a tűz, a harc egyik fontos eleme a gyújtogatás. A
szándék nyilvánvaló az ellenfél legyőzése érdekében minden eszközt be kell
vetni. A háborúk, a hadviselés ebben az időben együtt járt az ártó tüzek
mesterséges keltésével, az emberi kultúrák ilyen módon való rombolásával.
Az előzőek tarthatatlansága szükségszerűen
kikövetelte a tűz elleni védelem, és a tűz körüli eljárás egy minőségileg más,
és szigorú rendjének kialakítását, és gyakorlatát.
A tüzek, tűzvészek ellen való szervezett, a
kor színvonalán álló hatékony védekezésre, aktív fellépésre számos történelmi
tény utal, a tűzmegelőzés néhány módszere és gyakorlata kiforrottabbá vált.
Ennek talán első írásos emléke mintegy
négyezer éves. Babilónia királyának Hammurabinak köbe vésett törvénykönyve
mindenki számára kötelezővé teszi a tűz oltásában való részvételt (ez írásos
bizonyíték arra, hogy a szolidaritás elvének érvényesítését már akkor is
fontosnak tartották), de büntető szankciókat is kilátásba helyez, ugyanis, ha a
tűzoltásban segédkezők a zavaros helyzetet kihasználva eltulajdonítják a
kárvallottak értéktárgyait, azt meg kell torolni.
Az ókori Egyiptomban a tűzmegelőzés legősibb
eszközeit a növényből készült vedreket szurokkal itatták át, és azokat
készenlétben tartották, a tűzi vizet facsövekben vezették, illetve bőrtömlőkben
szállították a rendeltetési helyre.
A tűz megelőzését szolgáló egyik legrégebbi
szabály az ókori Görögországban született, mely szerint a templomok környékén
tüzet nem volt szabad gyújtani.
A hatósági tűzrendészet első nyomai az ősi
Kínában és Japánban találhatók. Éjszaka például tilos volt tüzet gyújtani, a
tilalom megszegőit 100 korbácsütéssel büntették. Ha ártó tűz is keletkezett, akkor a
vétkest lefejezték. Japánban már tűz-figyelő szolgálatot, tűzoltóságot hoztak
létre, tűzfigyelő tornyokat építettek.
Az, hogy az ártó - gyakran a
haditevékenységekhez kapcsolódó szándékos - tűz ebben az időben nagy kihívás
volt az emberek számára számos példa bizonyítja. Az ókor nagy tűzesetei közül
néhány - Trója égése (i.e. 2000-2500 között), Ninive pusztulása (i.e. kb. 885),
az Ephesos-i Diana templom elpusztítása tűzzel (i.e. 356), Karthágó felégetése
(i.e. 146), amelyek nyomán kultúrák, városállamok tűnnek el a lángtengerben.
Róma az ókori világ egyik legjelentősebb városa is csaknem erre a sorsra jutott
i.e. 64-ben, Néró uralkodása idején.
Összegezve. A gyakori tüzek és tűzvészek miatt a tűz körüli eljárás egy minőségileg más, és szigorú rendje, és gyakorlata kel életre. Ennek bizonyítékai az írásos (kőbe vésett) rendelkezések megjelenése, ezek lényege a tűzoltásban való részvétel társadalmasítása, büntető szankciók bevezetése. Gyakorlattá válik a tűzoltó eszközök készítése és készenlétben tartása, „vízvezetékek" építése, vízszállító tömlők rendszeresítése, tűzgyújtási tilalom bevezetése, tűzfigyelő tornyok létesítése, tűzoltóság szervezése. A hatékonyság igen alacsony szintje összefügg az építések, építkezések szabályozatlanságával, az ember természettudományos ismereteinek hiányával.
A görög és római kultúrában
Nekünk magyaroknak a görög és római
kultúrában honos tűzvédelmet azért is érdemes megismerni, mert hazánk területe
az ókorban a Római Birodalomhoz tartozott. A mai Óbuda helyén lévő Aquicumban
szervezett tűzoltóság, tűzoltóélet volt, a Birodalomban kialakított tűzvédelmi
renddel, tűzoltási gyakorlattal. Ebből a tűzvédelmi kultúrából, ha elődeink
közvetlenül nem is vettek át elemeket közvetett módon mégis néhányat közülük
„örököltünk", ugyanis abból közvetlenebbül merítő tőlünk nyugatabbra
született - főként osztrák és német - tűzvédelem több elemét évszázadok alatt
adaptáltuk. De az aquincumi feltárások nyomán is némiképpen gazdagodott a
magyar tűzvédelem. A mai Óbuda területén előkerült római kori tárgyi emlékek
egy része a Tűzoltó Múzeum tulajdonában van, reprezentálva az előbb leírtak
igazát.
A Római Birodalomban talán az egyik
legnagyobb tűzvész Rómában tombolt i.e. 64-ben (1. kép), amelynek
kitörését Néró személyével hozták összefüggésbe, ugyanis elterjedt az a még ma
is élő nézet, hogy a várost ő gyújtatta fel. Ez a félelmetes „égés"
bizonyára a tűzvédelem területére vonatkozó számos tanulság levonására késztette
az ókori Birodalom vezetőit. Róma égésének korabeli leírása jól szemlélteti a
tűz pusztító munkáját, az emberek hősies küzdelmét. Erről a rettenetes
tűzvészről a krónikus a következőképpen ír:
„... A 64. esztendő
július 18-ról 19-re virradó éjszaka tűz ütött ki a Cirkus Maximustól délkeletre
fekvő, a Palatínus és a Caelius-halom között levő zsuppfedeles viskókban,
bódékban, műhelyekben. A kis bolthelyiségekben, műhelyekben felhalmozódott
gyúlékony anyag, olaj, kóc, kátrány tüzet fogott és pillanatok alatt az egész
környék lángra-kapott. Az erős déli szél a tüzet gyorsan továbbvitte, hamar
elhamvasztotta a Cirkus Maximus fából ácsolt lelátóit. A tűzvész villámgyorsan
terjedt: az Aventinus lábánál, a Tiberis partján épített nagy raktárházakban, ahol
a felhalmozott gabona, olaj és egyéb közszükségleti árucikkek estek áldozatul a
pusztító elemnek. Röviddel rá a lángok martalékává lett a Fórum Boarium, a
Velabrum.
A tűz
rettenetes pusztításával szemben az emberi leleményesség és erő tehetetlennek bizonyult.
A rosszul megépített vályogfalas, favázas házak földig égtek. A girbe-görbe
szűk utcákon az oltás, a mentés szinte lehetetlen volt. Az aránylag csekély
létszámú, mintegy hétezer főnyi tűzoltóság (a vigil alakulatok) kezdetleges
felszerelésükkel, szerszámaikkal semmire sem mentek a dühöngő tűzvésszel
szemben. Amire azonban a tűzoltók képtelenek voltak, azt megtette az ősi,
úgynevezett serviusi városfal, a Capitolium magas halma, a Tiberis vize.
Ezeknél megállt a pusztító elem. De ahová eljutott nem volt irgalom.
Hat nap,
hat éjszaka alatt a rettenetes tűzvész Rómát csaknem teljesen elpusztította.
Csak hat nap után sikerült a tüzet megfékezni. Hat nap múlva újból tűz
keletkezett, és most a város még épen maradt északkeleti részén három napig
pusztított. "
Róma pusztulásához - minden valószínűség szerint
- hozzájárult, hogy a házsorok között nagyon keskeny utcák voltak, a házak jól
éghető anyagból épültek, közöttük jószerével egy átlagember magasságának
megfelelő távolság sem volt, ez az építési rend tűz esetén a tűzoltók mozgását,
a tűzoltó eszközök használatát jelentősen korlátozta, gátolta.
De mindezektől függetlenül tűz keletkezésének
kedvezett az is, hogy a sütés-főzés nyílt tűzhelyeken történt, a világítást
pedig nyílt lángú mécsesekkel és fáklyákkal oldották meg.
Az első magán tűzoltóságot Rómában Augustus
császár uralkodása idején - a város alapításának 732. évében - i.e. 21-ben
Egnatius Rufus aedilis (Róma közigazgatási és rendőri elöljárója) rabszolgákból
szervezte, tevékenységi rendjébe tartozott a városban bárhol keletkezett tűz
elleni fellépés. A császár ugyanebben az évben elrendeli egy 600 rabszolgából
álló „állami" tűzoltócsapat kiképzését és szolgálatba állítását. A
tűzoltócsapat i.sz. 6-ban már 7000 fő körül volt, de ekkor már nem
rabszolgákból állt. Az állományában vigilek (őrködök, vigyázók, ügyelők), és
siphonarik (szifonok kezelésére kiképzettek) tartoztak. A szervezett
tűzoltóerők felkészítése mellett a tűzoltáshoz szükséges víz tárolásáról is
gondoskodtak, a városban 700 víztároló medencét építettek és vízzel feltöltött
állapotban tartottak. Rómában az emeletes házak magasabb szintjein tűzoltó
vizet kellett tárolni. Vannak bizonyítékok arra is, hogy a jól éghető tárgyak
lángmentesítését is igyekeztek megoldani.
A Római Birodalom nagyobb városaiban, így
Aquincumban (a mai Óbuda területén lévő katonai táborban és polgárvárosban) is
létezett tűzoltóság. A polgárvárosban a tűzoltás és az éjjeli őrség feladatát a
különböző kézműves-társulatok, a nehéz anyagokkal dolgozó (faber) és a könnyű
termékeket készítők (centonari-usok) kapták. A tűzőrség (tűzfigyelők, járőrök,
a tűzoltáshoz elsőként kivonulók, stb.) együtt tartására, a tűzoltó szerek
tárolására székházat is létesítettek. Feltehető, hogy a székház tűzfigyelő
tornya hazánkban az első tűzjelző és figyelőtorony volt. Aquincumban az i.sz.
II. századtól kezdődően a megelőző tűzrendészet néhány elemét kötelezővé
tették: a tűzveszélyes „üzemeket" az uralkodó szélirányt is figyelembe
véve városfalakon kívülre telepítették; kutakat, vízvezetékeket, víztároló
medencéket készítettek; kőből építették a házakat, és cserepes tetővel fedték
be. A római kori tűzoltószerek közé tartoztak: a cento (megnedvesíthető posztó,
rongy, zsák, vagy párna; ecetes pelyvával megtöltött nyers állatbőr; gyékény,
szivacs), favödör, fémrúdra szerelt dupla vödör, cserépkorsó, csákány, létra,
rúd, bőrből készített tömlő.
A görögök tömlőkben tárolt vízzel táplálták a
tűzoltáshoz használt bambuszcsöveket, de hosszúnyakú vödrök is találhatók a
tűzoltószerek között.
Az első „gépi szerkezetet" Ctesibios
(Kteszibiosz i.e. 260) alexandriai mesterember készítette, ennek eredeti
darabja nem maradt ránk, később Heron és Vit-rovius leírásai alapján vált
ismertté a működése, sőt Héron tökéletesítette a „Machina Ctesibios-t".
Feltehető, hogy Kteszibiosz találmányát az ókori Római Birodalomban is
alkalmazták.
Alexandriában a tüzek időbeli észlelésére, az
ellene való haladéktalan fellépésre éjjeli őrséget is szerveztek.
Összegezve: Az előzőekből
kitűnik, hogy ebben az időben szervezett tűzoltóság is létezett, a tűzoltás
eszközei kezdetleges eszközök, ezért a szervezett erők egy tomboló tűzvésszel
csak a siker csekély reményével tudják felvenni a küzdelmet. A korabeli
építkezés szabályozatlansága, a keskeny utcák, a jól éghető építőanyagok
használata, a zsúfoltság, stb. felvetették a tűz körüli eljárás rendjének
felülvizsgálatát, a tűzvédelmi szabályok, tűzrendészeti előírások szigorítását
és következetes betartását. A görög és alexandriai kultúrában a technikai újdonságok
is - például a szivattyú - bekerülnek a tűzoltószerek közé. Aquicumban már, a
szigorított tűzvédelmi előírások meghonosodnak, ütőképesebb tűzoltó szervezet
létezik, tűztornyot létesítenek; a tűzfigyelés és járőrözés, az „üzemek"
telepítési rendje kiemelkedő része a tűzvédelemnek.
dr.
Hadnagy Imre József: A tűz gyulladásának eltávoztatása (Tűzoltó évkönyv)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése