„Verus nagyatyám a nemes jellem és higgadtság
példája volt. Atyám, hallomásom és emlékeim szerint, maga volt a szerénység és
férfiasság.
Anyámtól tanultam az istenfélelmet, a
jótékonyságot, a tartózkodást nemcsak a rossz elkövetésétől, hanem még a
gondolatától is, továbbá a pazarló életmódtól olyannyira elütő egyszerű életet.
Dédatyámnak köszönhetem, hogy nem kellett
nyilvános iskolákba járnom, hanem otthon élvezhettem kitűnő mesterek
tanítását;...
Nevelőmtől tanultam, hogy a cirkuszban sem a
zöldek, sem a kékek, sem a kerekpajzsúak, sem a hosszúpajzsúak pártjához ne
csatlakozzam; hogy kitartó és kevéssel beérő legyek; hogy magam végezzem el a
munkámat...; hogy a besúgással szemben tartózkodóan viselkedjem.
Diognétos óvott a hiú törtetéstől, ...ő
szoktatott bölcselkedésre, ... ő keltett bennem vágyat a tábori ágy, az
állatbőr takaró, általában a görög bölcs életmódjához tartozó tárgyak után. ...
Apollóniostól tanultam, hogy gondolkodásom
szabad, körültekintő, de azért határozott legyen; hogy egy pillanatig se nézzek
más vezércsillagra, mint az észre; ...
Severus testvérem példát adott, hogy
szeressem hozzátartozóimat, szeressem az igazságot, az igazságosságot. ... O
adott fogalmat arról, mi a jogegyenlőségre felépített állam, amelyet az egyenlő
elbánás és szólásszabadság elve alapján kormányoznak, mit jelent az az uralom,
amely az alattvalók szabadságát mindenek fölé helyezi.
Az istenek ... rendeltek olyan fejedelmi atya
irányítása alá, aki a gőg csíráját is ki akarta belőlem irtani és rávezetett
arra a meggyőződésre, hogy császári udvarban is lehet... hiúság nélkül élnem,
... anélkül, hogy azért az államügyek legfőbb intézésében a kelleténél kevesebb
méltóságot, vagy tetterőt tanúsítanék. " - így vall
származásáról, neveltetéséről és uralkodói elveiről élete utolsó évtizedében az
a Marcus Aurelius néven ismert római császár, aki az akkori világ
leghatalmasabb birodalma felett uralkodott, s aki ennek a birodalomnak egyik
legjobb emlékezetű uralkodója volt.
MARCUS AURELIUS Antoninus, eredeti nevén M.
Annius Catilius Severus ill. Marcus Annius Verus, Kr.u. 121-ben született
Rómában, előkelő hispániai család sarjaként. Apja Antoninus Pius császár
feleségének a fivére volt, így a császári ház rokonságához tartozott. Már
kisgyermek korában Hadrianus császár környezetében élt, és kitűnő nevelésben
részesült, amely az akkori kétnyelvű, görög-latin műveltség alappilléreire
(irodalom, retorika és filozófia) épült, s amely a jogtudományra, természettudományokra,
zenére és festészetre is kiterjedt. Ifjúkorában a sztoikus filozófia hívévé
vált és annak egyik legjelentősebb képviselője lett.
Hadrianus halála után, 138-ban az utód,
Antoninus Pius adoptálta és a császári cím várományosává tette. A császári
hatalomban osztozva az államügyek intézése mellett is, maradék idejét a
filozófia tanulmányozására fordította. Fiatal korától császárnak nevelték; s
noha hajlama és érdeklődése a filozófia, a szemlélődő - elmélkedő életmód felé
vonzotta, mégis vállalta, amit a sors rámért: 161-ben, amikor Antoninus Pius
meghalt, a senatus felszólítására átvette az államügyek intézését. A császári
hatalmat önként megosztotta adoptált testvérével, Lucius Verusszal (161-169),
majd 177-től fiával és kijelölt utódjával, Commodusszal.
Mint uralkodó a sztoikus filozófia tanításait
igyekezett érvényesíteni az állam vezetésében. „ Vigyázz, el ne
császárosodj, fel ne vedd szokásaikat - mert ez könnyen megesik. Légy csak
egyszerű, jó, tiszta, komoly, kendőzetlen, igazságszerető, istenfélő,
jóindulatú, szeretetteljes, tántoríthatatlanul kötelességtudó. Arra törekedj,
hogy az maradj, amivé a filozófia igyekezett tenni."- írja „Önmagához"
Elmélkedései-ben.
A valóságban azonban majdnem két évtizedes
uralkodása alatt élete nagyrészt a római birodalom védelmében folytatott harcok
közepette telt. A britanniai lázadás leverése, a parthus háborúk, valamint a
barbár quádokkal és markomannokkal folytatott háborúk után a pannóniai, dunai
határokon vívott sorozatos harcokat a keletről támadó barbár népek ellen.
Ezeknek a háborúknak az emlékét örökíti meg a császár római emlékoszlopa.
A „filozófus-császár" uralkodásának
nagyobbik részét katonai táborokban töltötte, Elmélkedései-nek egy részét is
ott, a „quádok földjén, a Garam mentén" és Carnuntumban írta. A dunai
határok védelméért folyó háborúban halt meg a vindobonai táborban, mielőtt a
terület teljes pacifikálását befejezhette volna.
Lelkiismeretes, törvénytisztelő,
kötelességtudó császár volt, aki már az ókorban a jó császár eszményképe lett.
Élete és uralkodása arra az időre esett, amikor a római birodalom mind
politikai és gazdasági, mind kulturális teljesítményét tekintve a csúcspontjára
jutott. Nem rajta, hanem a fokozódó barbár támadásokon és természeti csapásokon
múlott, hogy uralkodása végére a birodalom addig rendíthetetlennek tűnő
szilárdsága meginogni látszott.
Marcus Aurelius császárt és a sztoikus
filozófust, akit valamennyi római császár közül mind az ókorban, mind a
legújabb időkben a legjobban csodáltak, a római Capitoliumon álló lovasszobra
és római emlékoszlopa mellett elsősorban a görög nyelven, „Önmagához"
írott Elmélkedései teszik ma is ismertté.
Ez a könyvecske, amelyet a sztoikus filozófia
etikai nézeteinek, tanításainak egyik legnagyobb összefüggő gyűjteményeként
tartanak számon, eredetileg nem volt közlésre szánva. Szerzője nem azzal az
igénnyel fogalmazta meg, hogy mások is olvassák. 350-ig nem is olvasta el
valószínűleg senki, majd újabb ötszázötven évig nem vettek tudomást róla. Csak
1559-ben, amikor könyv formában kinyomtatták, lett szélesebb körben ismert és
népszerű.
Az Elmélkedések erkölcsi tanítások,
aforizmák, reflexiók gyűjteménye, amelyek egy része személyes ihletésű, és jól
tükrözi Marcus Aurelius gondolkodásmódját, nézeteit életről és halálról,
testről és lélekről, avagy az istenekről és embertársairól.
A császárt foglalkoztató problémák között ott
találjuk a sztoikus filozófia szerinti négy fő erény: a mértékletesség, a
bátorság, a megfontoltság és az igazságosság gondolatköréhez tartozó feljegyzéseket,
tanításokat, de megszólal a könyvben a IL századi sztoicizmusra oly jellemző
pesszimizmus, a szomorú lemondás hangja is: „Az emberi élet tartama pillanat; az
anyag változó, az érzékelés homályos; egész testünk összetétele könnyen
romlandó; a lélek ide-oda kapkodás; a szerencse kifürkészhetetlen; a hírnév
bizonytalan. Egyszóval: minden testi dolog rohanó vízfolyás, minden lelki
jelenség álom és ködkép, az élet harc és számkivetés, az utókor dicsérete
feledés." vagy:
„Maholnap hamu és csontváz vagy, puszta név, vagy még név sem. S a név? Hang
és visszhang. S az életnek oly sokra becsült javai? Üresség, rothadás,
kicsinyesség, kutyák marakodása, majd kacagó, majd síró gyermekek perpatvara.
"
Az élet elröppenő pillanat-mivoltának érzése,
a magányba-menekülés és fáradt, rezignált gondolatok hatják át a császár
Elmélkedései-t, amelyeknek legalább egy részét a pannóniai hadszíntéren,
valahol a Garam mentén és a carnuntumi táborban írta „Önmagához".
Naplószerű meditációiból tisztán tárul elénk a filozófus császár egyénisége,
aki számára a császári udvar volt a mostoha, a filozófia pedig az édesanya.
Az Elmélkedésekből mindazonáltal a császár
szól, az uralkodás gondját és kötelességét soha nem feledő, megfontolt és bölcs
férfi hangján: „Minden órában szigorúan tedd fel, hogy mindenkori ügyeidben
római és férfi módjára pontosságra törekvő, mesterkéletlen méltósággal jársz
el, s hogy minden más elfogultságtól megszabadítod magad. Ezt eléred, ha minden
tettedet úgy intézed, mintha az volna az életben az utolsó ..." „A benned
lakozó istenség igazi, érett, közügyek iránt fogékony férfit irányítson, aki
római, aki császár, aki mindent elrendezett magában, s így nyugodt lélekkel,
minden megkötöttségtől szabadon várja az életből visszahívó kürt szavát..”.
Marcus Aureliusról jónéhány, bronzból vagy
márványból készült portré, ábrázolás maradt meg az utókorra. Közülük a
legismertebb az a lovasszobor, amely 170 körül készült és a csodával felérő
módon maradt meg az utókorra, és amelyet Michelangelo Rómában, a Capitolium
terén állíttatott fel 1538-ban.
Ezek a portrék — amellett, hogy a II.
századi, a császári udvarra jellemző, görög mintaképek alapján kialakított
hivatalos stílusban készültek — többnyire hitelesen érzékeltetik a filozófus
császár egyéniségét. A fény-árnyék hatásra épülő, melankolikusan átszellemült
portré-megformálásban könnyen felismerhető a sztoikus filozófia képviselője,
aki a korszak emberideálját is megtestesítette.
A római császárkor II. évszázadát, legalábbis
a művelt és tehetős rétegek körében, a sztoicizmus hatotta át. A sztoikus
gondolkodásmódnak megfelelően nem az volt fontos, hogy milyen az érzékelhető
világ, hanem az, hogy tudjuk, milyen magatartást kell tanúsítanunk, amíg benne
élünk. A magatartás fontosabb volt, mint az ismeret, és a szellemi erények
kerültek előtérbe. Ez a szemléletmód a görög filozófusokra jellemző
szakállviselet átvételében is kifejeződött, és Hadrianustól kezdve a
császárportrékon is ez a jellegzetes filozófus-szakáll figyelhető meg.
A II. századi római portrészobrászat
stílusjegyei ismerhetők fel az eddig ismert Marcus Aurelius-ábrázolásokon is,
amelyek viszonylag nagy száma a Rómában és a birodalomban általánosan elterjedt
császárkultusszal
hozható
összefüggésbe.
A római császárság már kezdettől fogva
gondoskodott arról, hogy hatalmát az alattvalók vallásos formában tiszteljék. A
császári hatalmat volt hivatott szolgálni a császár vallási pozíciója, amely
részben magas papi funkciók betöltésében, részben a császár személye körül
kialakított kultuszban nyilvánult meg. Ez utóbbi a hivatalos, államilag előírt
vagy támogatott kultuszok között egyre nagyobb teret kapott: szolgálatára
templomokat és papságot rendeltek, a császárt pedig még életében istenként
tisztelték. A hivatalos épületekben és a köztereken, vagy a katonai táborok
szentélyeiben felállított oltárok vagy császárszobrok előtti szertartásokkal,
áldozatok bemutatásával fejezték ki az alattvalók a római birodalomhoz és
eszméihez való tartozást és hűséget.
Marcus Aurelius halála kapcsán, a császár
ókori életrajzírója erről így ír: „Korra, nemre, társadalmi helyzetre és
rangra való tekintet nélkül mindenki megadta Marcus Antoninusnak az istenséget
megillető tiszteletet; sőt mi több, szentségtörőnek tartották az
olyan embert, aki nem őrizte házában a képmását, jóllehet anyagi helyzete ezt
lehetővé vagy kötelezővé tette volna számára. Marcus Antoninus szobra még ma is
sok házban ott áll a családi istenek képmása között. "
A katonai táborokban megnyilvánuló
császárkultusszal kapcsolatosan kerülhetett egy Rómától távoli provincia
területére, Pannoniába az a bronz Marcus Aurelius-portré, amelyet a pécsi Janus
Pannonius Múzeum őriz. Az antik művészet ezen becses emlékének Duna-menti
előkerülését könnyen megérthetjük, ha felidézzük a terület ókori történelmét.
A Dráva-Száva közén és a Drávától északra élt
pannon és kelta törzseket Augustus császár uralkodása idején hódították meg a
rómaiak. Területüket a birodalomhoz csatolták, így jött létre a Kr.u. I.
században az új tartomány: Pannónia provincia. A tartomány dunai
határvonala egyben a római birodalom határa, a limes volt, és védelmét
már a megszállást követően rövidesen megszervezték.
A tartomány katonai megszállását a
legio-táborok mellett főleg a segédcsapatok állomáshelyei, az ún. auxiliáris
táborok biztosították.
A limes-menti táborok az I. században
földsáncokkal és faszerkezetes, palánkos védőművekkel voltak megerősítve.
Valamivel későbbi a védőfalak kőből való építése, amely Hadrianus császár
uralkodása alatt (Kr.u. 117-138) vált általánossá. A limes mentén haladó út
legnagyobb részének kikövezését Hadrianus 124. évi pannóniai látogatását
megelőzően végezték el.
A II. század közepén a dunai limestől keletre
élő barbár törzsek törtek be Pannoniába, és sok táborhelyet, települést égettek
fel. Marcus Aurelius császár több büntető hadjáratot vezetett ellenük. A
barbárok elleni háborúkat Commodus császár (180-192) fejezte be.
Septimius Severus uralkodása idejére
(193-211) esik a limes megerősítése, a pannóniai városok fejlődése, az
építkezések és a kereskedelem fellendülése.
A IV. század elején, Diocletianus és
Constantinus császárok idején a limest a keleti barbár népek újabb fenyegetése
miatt átszervezték, az erődöket és őrtornyokat sűrítették.
A dunai limes mentén, a mai DUNASZEKCSŐ
belterületén állt a római korban LUGIO auxiliáris tábora. A római erőd a Duna
jobb partját kísérő löszhátság legmagasabb pontján, a Várhegyen, közvetlenül a
Duna mellett létesült. A partomlások következtében az erődnek már több mint a
fele megsemmisült, és csak a nyugati, mintegy 170 m széles része maradt meg.
Az északról jövő limes-út a tábort nyugat
felől kerülte meg, és a déli oldalon kanyarodott a tábor területére.
A lugioi katonai tábor valószínűleg a Kr.u.
I. század végén épült. Ekkor a légiókat a dunai limesre helyezték át és több
auxiliáris tábort is létesítettek.
A II. és III. században itt állomásozott a
cohors VII Breucorum csapattest és a legio II adiutrix egy része. Lugio
jelentőségére utal az az esemény is, hogy Diocletianus császár 293. november
5-én két rendeletét itt adta ki. A késő római korban a dunaszekcsői tábor
addigi neve, a Lugio eltűnik, és a IV. században Florentia formában jelenik
meg. Ennek a névváltozásnak az okát nem ismerjük.
A római korban a fontosabb dunai
átkelőhelyeknél balparti erődök is épültek a katonai táborokkal szemben.
Lugioval átellenben, a Duna balpartján a késő római korban épült CONTRA
FLORENTIAM hídfőállása (a mai Dunafalva határában). A kéttornyos ellenerőd
maradványai alacsony vízálláskor emelkednek ki a vízből. Az 59x85 m
alapterületű ellenerőd talán hadikikötő is volt. Innen indult ki egy út a mai
Szegeden át a Maros mentén Dacia provincia felé.
A Marcus Aurelius császárt ábrázoló bronz
portrét 1974 szeptemberében találták a dunaszekcsői Várhegyen, víztároló
építésekor. Az ezt követő régészeti feltárással sikerült megállapítani, hogy a
szobor a római katonai tábor első építési korszakához tartozó, négyszög
alaprajzú épület maradványai között volt, amely tűzvészben pusztult el. A kis
épület téglából készült és terrazzo padlója volt.
A szobor a római kori Lugio katonai táborában
nagyjából azon a helyen került elő, ahol a tábori szentély és a gyülekezőhely
lehetett. A római katonai táborok egyik legfontosabb épülete a táborszentély volt,
ahol a csapatjelvényeket és az uralkodó, a császár képmását őrizték. Hivatalos,
ünnepélyes alkalmakkor itt állították fel a mindenkori császár szobrát is, és a
csapatok ezen a módon, valamint a szobor talapzatába vésett felirattal fejezték
ki a császár iránti hűségüket.
A császárkultusszal kapcsolatosak azok a
fogadalmi kövek, amelyek Contra Florentiam hídfőerődítményének a falaiba voltak
beépítve, és amelyek valószínűleg a lugioi táborból kerültek oda építőanyagnak.
Ezeket a köveket (vagy szobortalapzatokat) a Lugioban állomásozó csapatok
emelték Septimius Severus és Caracalla császárok tiszteletére.
A lugioi katonai táborban, talán a
szentélyben lévő falifülkében állhatott az a császárportré, amely Marcus
Aureliust ábrázolja, és amely a már említett 1974. évi földmunkáknál került
elő.
A csaknem másfélszeres életnagyságú, öntött
bronzportré - a II. században szokásos, hivatalos portrészobrászat elveinek
megfelelően - a császárt a görög filozófusokra jellemző haj- és
szakállviselettel ábrázolja. A homlokot keretező, dús csigákba csavart
hajfürtök és a csigákba rendezett filozófus-szakáll, a homlokon és a szem alatt
lévő kettős barázdák Marcus Aurelius hivatalos portréinak jellemző sajátosságai
közé tartoznak. A lugioi szobor esetében az arc megformálása kissé
aszimmetrikus.
A portrén a szelídség, a humánum, a
bölcsesség és a komolyság dominálnak; ez a bronzszobor sokkal inkább a
filozófust, semmint a császárt és hadvezért jeleníti meg - ellentétben a
capitoliumi lovasszobor fej-megformálásával, amelyhez való hasonlatossága az
összes eddig ismert képmások közül a leginkább szembetűnő.
Az arc melankolikusan átszellemült, és
fiatal, 30-40 év körüli férfira, a küzdelmektől még nem megfáradt emberre, egy
sztoikus bölcselőre utal. Arckifejezése szelíd és tűnődő, szemei kissé felfelé,
a távolba tekintők.
A lugioi (dunaszekcsői) bronz császárportrét
viaszveszejtéses eljárással öntötték; az arc felületének patinázását - minden
valószínűség szerint - a szobor készítése során végezték el. A kissé töredékes
nyakrész épen maradt peremszéle alapján arra gondolhatunk, hogy a portrét
szobortestbe való illesztésre szánták. A fej hátsó részét csak elnagyoltan
dolgozták ki, ami a fülkékbe állítandó szobrok esetében volt szokásos.
A római kori portréművészet egyik
legnagyszerűbb mesterművének tartható, Lugioban (Dunaszekcsőn) előkerült Marcus
Aurelius-ábrázolás a Kr.u. II. század közepén vagy második felében készült.
Mind a portré művészi megformálása, mind az öntés technikai színvonala azt a
feltevést sugallják, hogy ez a csaknem teljes épségben megmaradt darab aligha
készülhetett Pannónia területén. Ilyen magas művészi és technikai színvonalon
alkotni képes szobrász és bronzműves aligha dolgozhatott itt, ahonnét egyetlen
más, hasonló kvalitású bronzszobrot sem ismerünk a római korból.
A Lugioban talált portré valamelyik Itáliában, vagy a római birodalom egyik keleti provinciájában működő művészi műhelyből került a pannóniai limes menti lelőhelyére. Előkerüléséig - a számos Marcus Aurelius-képmás közül - mindössze két bronzból készült szobor volt ismeretes. Az immáron harmadik bronz Marcus Aurelius-szobor nemcsak Pannónia, hanem az egész római birodalom legnagyszerűbb művészi emlékeinek egyikeként tartható számon.
A szövegben idézett részletek a következő kiadásokból valók:
- Marcus Aurelius Elmélkedései. Fordította Huszti József. Európa Könyvkiadó, Budapest 1974.
- Historia
Augusta (Válogatás). Fordította Terényi István. Gondolat, Budapest 1968, 70.o.:
Iulius Capitolinus: Marcus Antoninus.
szöveg: Maráz Borbála
Megjegyzések
Megjegyzés küldése