Látogassuk meg a verőcei
országúton feltárt 1500 éves római várat!
Tragor Ignác és Paulovics István adatainak felhasználása melleit írta: Horváth Adolf János
Szomszédságunkban, Nógrád- Verőce mellett, a
Dunaparton, múlt évben egy a maganemében páratlan megnézni való érdekességet
tárt fel a Nemzeti Muzeum. Egy római parti erődítés, u. n. kontraburgus mint
hídfő-erődítés került a napvilágra. Távol még Verőce és a dombok tövében
elterülő téglagyár között, egy magános, kb. 3 m. magas domb látszott a
Dunaparton. Rajta egy nagy barna fakereszt. A dunai oldalról nézve a dombot,
hatalmas, fehérvakolaltos kőfal-darabokat látunk a parton. Mintha titánok
dobálták volna szét egy, két méter vastag fallal bíró épületet. A giz-gazzal,
bokrokkal benőtt, mély gödrök és árkok a kőfejtők és kincskeresők nyomait
árulták el. A verőcei nép és az ott megforduló halászok „török hagyomány”-
nak, „törökhíd” maradványának tartották
e romokat. A régészetben jártasabbak római őrtoronynak vagy egy római állandó
kőhíd maradványának nézték. Most végre tisztázódott a helyzet. A dombot
széthordták, a benne rejlő falakat kiszabadították. Most előttünk van egy, a
maga nemében páratlan építmény maradványa. A romok kifejtésére az 1934-ben megindult
dunaparti országút építése adott okot. A tervbe vett új út éppen a középen
vágta volna a dombot. E sorok írójának a szobi főszolgabíróhoz benyújtott
beadványára, majd a Nemzeti Múzeumhoz intézeti értesítésére s a Műemlékek
Országos Bizottságának, valamint a Nemzeti Muzeum közbelépésére az Állam-
építészeti Hivatal módosította a terveit úgy, hogy az 1500 éves rom
megmaradjon. Dr. Paulovics István és Nagy Lajos szaktudósok irányításával
megindult falfeltárások oly érdekes jeleket mutattak már az első órákban, hogy
a Nemzeti Muzeum, a Műemlékek Országos Bizottsága és a vármegyei közigazgatás
figyelme is egyszerre ide terelődött. S oly nagy érdeklődést váltott ki, hogy
dr. Sóldos Béla főispán, dr. Baross József alispán és vitéz Vadas Rezső
főszolgabíró pártolására Nógrád- Hont vármegye, másrészről a Magyar Tudományos
Akadémia anyagi áldozataival lehetővé vált a romok teljes kifejtése. A mi késő
őszre sikerült is. S ma ügyes cementezéssel szépen preparálva vidékünk
nevezetességévé vált. Ilyen építmény eddig nem volt még ismeretes a
régészetben. Meg is nézik, meg is csodálják sokan, nemcsak azok, kiknek erre
van az útjuk, hanem kedvéért kitérőt is tesznek, főleg a turisták és más
érdeklődők. A fent említett barna fakeresztet már visszahelyezték régi helyére
s ott hirdeti a letűnt ókor romjain kisarjadt és diadalmaskodott kereszténységet.
A 23 m. hosszú derékszögű négyszöghöz
szárnyszerűen kapcsolódó falépítmény mindkét végén egy-egy őrtorony. Az egész
hossza 58 m, az alapfalazat vastagsága 3.2 m, a falaké pedig 2—2,3 m. A
nagyterem közepe táján téglából épült két pillér áll, melyek legalább is egy,
de lehet, hogy két emelet padlózatát is tartották. A délnyugati szögletben egy
kút helye van, melyet kitisztítottak és a hiányzó felső részt cementtel
kiépítették és négyszögletes cement lappal letakarták. Az északnyugati
szögletben pedig két élelemvermet látni, melyek az éléskamrát helyettesítették.
Ezek közelében helyezkedett el a kézi malom, ennek köveit itt találták meg. A
nagyteremnek a földszinten bejárata nem volt. A felhúzható falépcsős, vagy
leírás feljárat a délkeleti szögletnél, kivid lehetett, a lejárat pedig
ugyanott, belül. Be lehetett még jutni az épületbe a nyugati tornyon át is,
ennek volt ajtaja a földszinten is. Innen csigalépcső vezetett az emeletnyi
magas toronyba és ezen át, a mellvédekkel ellátott szárnyfal tetején, a
főépület első emeletére s csak innen le a földszintre. Az ellenséges barbár
földön szükséges volt ez az elővigyázat. Ablakok nyomát és helyét nem lehetett
megállapítani. De azok is — az egykori rajzok szerint — magasan nyíltak és
keskenyek lehettek. A nyugati torony közepén meg van még az eredeti helyzetében
a föl vezető
csigalépcső
legalsó u. n. orsóköve. Az erőd déli falát az árvizek és a jégzajlások
kidöntötték és lesodorták a Duna medrébe, jóllehet itt a falakat tölgyfa
cölöpökkel megerősített talajra építették. Az összeérő falak érintkezésénél
hézagok vehetők észre, ami azt mutatja, hogy nem egyszerre történt az
építkezés. Legelőször épült és leggondosabban a középső rész, faragott
kövekből. Utána a szárnyfalak, de már kisebb gonddal s faragatlan kövekből.
Utoljára készültek el a szárny tornyok, vékonyabb falakkal, a keleti egy kissé
el is fordulva. A kisebb gonddal, talán sietve épült tornyokon látszik meg legjobban
a romboló idő vasfoga. Az építkezés vége felé mintha valamely sürgető körülmény
hajtotta volna a munkálatokat. A nagy terem talaja nagy peremes téglacseréppel
volt kirakva, több helyen meg is maradtak így a lerakott téglák. Az épület úgy
külsőleg, mint belsőleg nagyon egyszerű, díszítés nélküli volt. Díszítő,
faragott köveket nem talállak. Belsejében vakolást és vörös festékes
vonaldíszítést mégis lehet állapítani. A feltöltődött talajon kél rétegben
mutatkozott jelentékenyebb, faszenes és hamus réteg. Leégést lehet ezekből
kiolvasni. Ugyancsak ezt jelzi a rétegben lévő sok tört cserép tégla is.
Aránylag kevés használati tárgyat vetett ki
a munkások csákánya. Kiástak itt római bronz- pénzeket, edénycserepeket, néhány
fegyver töredéket, csattokat, ékszertöredékeket.
Legérdekesebb volt egy szép és teljesen ép, félhold alakú, arany nyakcsüngő.
Fonott aranyszálakkal szög-zugosan díszítve. Kivált a többi közül egy bronz
mécses és egy kettős fejjel díszített bronz mérlegsúly is. Több faragatlan,
nyers borostyánkövet, kisebb-nagyobb ólomlapokat is találtak itt. Nagyon sok
volt a bélyeges tégla. Ezeket mind ládákba csomagolva a Nemzeti Muzeum
régészeti osztályába szállították. Egy kisebb szobát töltöttek meg a megmosott,
megtisztított tárgyak, melyeket dr. Paulovics István, a római kor tudós
régésze, dolgoz fel részletesen. Van itt a bronzkortól kezdve a mai időkig
mindenféle, az erődben talált lim-lom. A feldolgozott anyag azután a
balassagyarmati múzeumba fog kerülni. A falak közelében 9 sírt is felástak, ezekről
is, meg más érdekesebb leletről s előfordulási körülményről fényképfelvételek
készültek. A sírok egyszerűen ásott és téglából rakottak, szegény, melléklet
nélküliek voltak: férfiak, nők, gyermekek sírjai; valószínűleg mind barbár
származású.
Az érmek mind az utolsó császárok idejéből
válók. Főleg Valentinianus (364—375) és Vacus (364—378) társcsászárok idejéből.
Volt egy újabb kori érem- lelet is: XVI. századbeli ezüstpénz, cserépfazékban
elrejtve. Az
épületen kívüli törmelékhalom felső rétegéből vájta ki a fazekat az egyik
munkás. Több mint
ezer darab, apró magyar ezüst dinár és 17 darab külföldi ezüst tallér képezte a
leletet. Éppen akkor került ez a lelet felszínre, mikor a minden iránt
érdeklődő megyés püspökünk a vége felé közeledő ásatásokat megtekintette. — A
sok bélyeges tégla között leggyakoribb volt a FRIGERIDVS, néha ERIGERiDVS,
azután ARBONVS, LVPICINVS és TERENTIANVS nevekkel jelzett bélyeg. Például:
FRIGERIDVS V PDVX olvasva FRIGERIDVS VIR PERFECTISSIMVS DVX (Frigeridus
parancsnok, legtökéletesebb férfiú.) Mindnyájan Valentinianus császár
alkalmazottjai.
Hogy az erődítés árokkal, vagy sánccal körül
volt-e véve, eddig nem volt meg állapítható, valószínű azonban, hogy legalább
is álló, hegyes fagerendákból készült palánk mégis körülvette. Említettük már,
hogy az erődítés középső része emeletes, vagy esetleg kétemeletes volt. A felső
rész is fából készülhetett s folyosó vette körül. Az őrök ezen folyosón és a
szárnyfalak tetején jártak, a főépület és a tornyok között. Az alacsony
vízállás lehetővé telte, hogy magát a Dunapartot is megvizsgálják s a falaktól
kb. méternyire 6 sor levert tölgyfagerenda csonkját találták meg, 7 m.
szélességben. Valamivel feljebb is találtak földbe vert, erős, facölöpöket a
parton. Ezek mind azt mutatják, hogy itt egy hajó vagy tutajokból összerakott
hídnak kellett lenni. Amit egy egykorú följegyzés is igazol, itt említjük meg
azt a körülményt is, hogy a Dunának a túlsó partján is, a kisoroszi parton, a
verőceivel éppen szemben, szintén van egy római építménynek a romja. A falak
egy része itt is a vízbe dűlt. Ez az átkelő hely szentendrei szigetén épült
védőtornya burgusa. Építési módjánál fogva valamivel öregebbnek látszik, mint a
verőcei. Itt is olyan hidvégződésnek, cölöpsorozatnak kellett lenni, mint a
túlsó parton. Az előtte kezdődő és fölfelé nyúló sziget zavarni látszik e
föltevést, pedig éppen megerősíti azt. Mivel az említett sziget újabb
képződéstű zátonysziget is lehet, amely éppen a levert cölöpök hatására alakult meg.
Lássuk most, hogy a verőcei hídfő hogyan
illeszkedik bele a történelembe és mi fűződik hozzá?
Verőcénél eleinte egyegyszerű kereskedelmi
révátkelő hely (volt, vámhivatallal, a dunántúli római és a dunáninneni barbár
part között. Itt bonyolítódott le a mostani Börzsönyi hegység és Cserhát
vidékén lakó előbb kelta, majd quád lakosság és a mögöttük lakó népek forgalma,
a dunabogdányi határban fekvő „Cirpi” római erődön át, Aquincum, Pannónia és a
Balkánon lévő római tartományok között.
A verőcei erődítés építésének idejét elég
pontosan megadják a téglabélyegek és az érmek. Valentinianus császár
uralkodásának idejében, 364—375-ig, Kr. sz. u. Ekkor épül a legtöbb parti
erődítés, bár a határ megerősítése korábban kezdődött. Szükségessé tették ezt a
dunáninneni barbárok, valószínűleg a népvándorlás első hullámaival ide
telepedett germán-törzsű markomannok és quádok betörései a Római birodalomba. A
Kr. sz. e. utolsó századokban és a Kr. sz. u. első században a Duna mindkét
oldalán kelta törzsek laktak, kik harciasságuk mellett ügyes iparosok is
voltak. Jól értettek a vas, arany és ezüst megmunkálásához, szép zománcozást is
tudtak végezni. Földműveléssel és állattenyésztéssel is foglalkoztak. Bányáik a
Garam és Ipoly felső vidékein voltak. E kelta rokonnépek egymással bizonyára
összeköttetésben állottak, még a dunántúli keltáknak a rómaiak által való
meghódítása után is. Békés kereskedelem fejlődött ki a Duna két partján lakók
között. Ennek a kereskedelemnek egy része itt bonyolítód ott le a verőcei
átkelési helyen.
Kr. u. első század végén a kelták eltűnnek s
helyükön megjelennek a fentebb említett markomannok s quádok, kik nem állanak
még a kelták színvonalán, hanem a vaskorba átmenő, u. n. hallstattkori
kultúrában élnek. Mint vándor népek harciasak, kalandvágyók és kapzsiak. Sokat
hallhattak a római telepek gazdagságáról, kényelméről. Hajókon, tutajokon
átkelve a Dunán, többször megrohanták és kifosztották a folyam közelében lévő
római városokat. Ezek ellenében erősítették meg a dunai limest s helyeztek ide
határőrző katonaságot, éptíve őrtornyokat, burgusokat. így épült a Váccal
szemben lévő u. n. „Bolhavár” is. Ezek az erődítések nem tartották azonban
vissza a markomannokat és a quádokat a további betörésektől. Végre Marcus
Aurelius császár elhatározza a két germán törzs megbüntetését. Két hadjáratot
indít ellenük s meg is veri őket külön-külön. Ez utóbbiak jobban érdekelnek
bennünket, mivel ezek laktak hozzánk s Verőcéhez közelebb: az Ipoly és Garam
vidékein. A két háború után békét kötnek egymással a háborús felek. Ezekben a
békekötésekben a rómaiak jogot biztosítanak maguknak, hogy beleszólhassanak a
barbárok némely ügyébe. Szabályozták a kereskedelmi és átkelési kapcsolatokat s
a rómaiak maguk számára biztosították az átkelési és vámolási ügyleteket. Ezek
lebonyolítására és ellenőrzésére a Duna innenső partján is kaptak őrtornyok
építésére felhatalmazást. Marcus Aureliusban e két háborúval kapcsolatban az a
terv érlelődött meg, hogy a birodalom határait kitolja egészen a Kárpátokig.
Egyrészt a nehezen és csak drágán védhető dunai határ, másrészt a Garam és
Ipoly közelében lévő gazdag bányák miatt, miket a korábbi kelta népek és
bizonyára utódaik, a quádok is megismertek már. Halála meggátolta a terv
megvalósítását. Fia pedig, Commodus, nem törődött a dologgal. Maradt határul
továbbra is az öreg Duna. És megismétlődtek időnként a betörések is. Sőt
fokozódtak, amint a népvándorlási nyomás a Római birodalom felé
megnagyobbodott. Egyre jobban kellett a dunai határt megerősíteni: új erődöket
építeni és új csapatokat ide helyezni.
Valentinianus alatt tetőpontra emelkedett
már a barbár nyomás. Ekkor épül a legtöbb burgus s alakulnak át a korábban
épültek. A Dunát jobban kellett őrizni. Ekkor épül a verőcei erődítés középső
része: az átkelések ellenőrzésére, a parti biztonság és kereskedelem biztosítására.
Összefüggésben volt mind ez e vidék sűrű lakosságával, még talán a Vác
határában, a felső dunaparti dombok egyikén lévő népvándorláskori földvárral
is. Betörések csak nem szűntek meg Valentinianus alatt sem. Ezek megtorlására
határozza el magát Valentianus: hadat indít a quádok ellen. Mozgósítja az
aquincumi seregeket s talán a mai Ószőny helyén állott brigetium-belieket is.
Erre a hadjáratra vonatkozik Ammianus Marcellinus följegyzése, mely elmondja,
hogy a quádok a Duna melletti dombokról megrémülve nézik a folyón, sebtében
készülő hajóhadat, melyen át aztán Aquincumból mozgósított gyalogos hadsereg
kel át a Dunán, a rabló barbárok megbüntetésére. Mire a quádok ijedten
menekülnek a hegyek közé. Ez a följegyzés minden valószínűség szerint Verőcére vonatkozik.
Itt volt átkelés, volt hídféle alkotmány, vannak itt dombok és távolabb hegyek.
Még lakott hely is ezen a vidéken, egészen Szobig. Lehet, sőt valószínű, hogy
máshol is keltek át római csapatok a Dunán, mert Valentinianus főhadiszállása
Brigetiumban volt. Minthogy télre nem fejeződött be a hadjárat, a téli szállást
is itt rendezték. Ezzel a hadjárattal függ össze a verőcei burgus kiegészítése
hídfővé. Ekkor épültek a szárnyfalak s azok végében, hevenyészve, sürgősen, a
tornyok is. Ugyanekkor a hajóhíd is. Ammianus leírása elsősorban Verőcére
illik, de ráillik Szobra is. A külső körülmények egyezők: a Duna mindkét
oldalán parti erődítések, a hagyomány itt is hídról beszél. Dombok vannak a
Duna közelében s távolabb hegyek. E korbeli tanyahelyek, római apró tárgyakkal
(Öreg falu dűlőben) határozottak. Az itt is tervbe vett ásatások világosságot
fognak erre is hozni. Hisz az is lehetséges, hogy itt is volt egy hajóhíd,
melyen át a mai pilismaróti „Castrum ad Herculem” táborból volt átkelés.
Valentinianus 375-ben megindította a háborút;
a verőcei hídon seregek keltek át s mentek a hegyek közé menekült quádok után,
de a tél miatt a háború nem fejeződött be. A téli hadiszállás Brigetiumban.
Lehet, hogy az aquincumi csapatok is visszajöttek, de a hidat télre kiszedték.
Valentinianushoz pedig egy békéért könyörgő quád küldöttség járult, a császár
fogadja is a nyomorultságot mutató küldöttséget, de fölindultságában holtan
rogy össze. Ezzel valószínűen befejeződik a quád hadjárat és a verőcei híd
sorsa is. A császár utódának és öccsének, ki társcsászár is volt, Valensnek
(34—378), nem különben Valentinianus fiának, Gratianusnak, ki szintén császár
lett, már más dolguk akadt. A népvándorlás újabb és nagyobb tömegei jelennek
meg a határoknál. Ezek ellenében kellett védelemre gondolni. De a birodalom már
nem birta a hosszú dunai vonalon a védelmet fenntartani s Valens az Alsó
Dunánál bebocsátást kérő keresztény keleti gótokat a Balkán félszigetre engedi,
abban a reményben, hogy hadseregét ezekkel egészíti ki a Dunánál álló hunokkal
egyesült alánok és a még pogány keleti gólok ellenében. A germánok száma a
hadseregben megnövekedett, de a terv nem sikerült. Ellenségeskedés tört ki a
Balkán félszigetre telepített keleti gótok és a rómaiak között. Erre Valens
Pannóniából és a dunaparti erődítésekből katonaságot von el a gótok ellen. A
meggyengült határokon pedig a hunokkal egyesült alánok és a pogány keleti gótok
könnyű szerrel átkelnek, hogy megsegítsék a keresztény keleti gótokat. 378-ban
Drinálpolynál Valens csatát veszt, elesik ő maga is és elpusztul seregének
nagyobb része. Hiába Gratianus és Theodosius császárok erőlködései, a dunai
limest már nem tudják helyre állítani. Ki kellett üríteniük Pannóniát. Az
őrségek egymás után hagyják el a parti erődítéseket, elvívén magukkal, ami
elvihető s rendesen felgyújtották az elhagyott erődöket. Valamivel tovább
tartották magukat ugyan az észak-pannoniai, tehát a mi vidékünk burgusai és
nagyobb katonai erődei, de miután sem jófelmentő seregek, sem pedig segítség
nem érkezett, ezek csapatai is elvonultak. Elmenekült a római lakosság is a
városokból. Üresen maradtak a katonai telepek, erősen meggyérültek a városi
lakások.
A mi vidékünkön északról a quádok keltek
ekkor át, bizonyára Verőcénél is s elözönlötték a Dunamelléki vidéket: részben
fosztogatni, részben újabb otthont keresni. Keletről, a Nagyalföld felől előre
törő hunok és nekik behódolt germán törzsek veszik birtokukba nem csak az egész
Pannóniát, hanem a Dunáninneni vidékei is. Az elhagyott erődítésekbe, a
meggyérült lakosságú városokba nem csak préda keresés miatt hatolnak be az
előrenyomulók, hanem új otthont is keresnek, hol menedéket és védelmet találnak
időjárás és ember ellen. Ha nem is éppen a pusztalakó lovashunok vonulnak a
kőből épült házakba, hanem inkább a velük társult népek. Attila halála után az
összeomlott hun birodalom helyén, a magukat függetlenített germán törzsek
alkotnak új országokat. De ezek rövid fennállás után egymásután szűnnek meg. A
hunok részben szétszóródnak, részben visszavonulnak a nagy szarmata alföldre,
Ázsia felé. A germánság pedig tovább vonul s el özönli a Földközi tenger
környékét s helyet adnak új népeknek: az avaroknak. Az ő birodalmuk sem
állandó, megbukik. Ezek is szétszóródnak. Még a hunok nyomát csak itt-ott
találjuk meg, addig az avarok nyoma sokfelé megtalálható. Avarok és germánok
után a szlávság terjeszkedik szét a Kárpátok medencéjében s alkotnak rövid
ideig fennálló országot.
Végül is a hun-avarral rokon magyarság veszi birtokába Attilának és Bajánnak országát, hogy 1000 éven túl is, örökké megtartsák hazájuknak. A verőcei erődítés falai között nemcsak a kemény római katonák laktak, hanem germán és hun vitézek, avarok, szlávok, honfoglaló magyarok, mongolok és törökök is. De sokat is tudnának azok a kövek beszélni, ha megszólalnának!
Váci Hírlap, 1935.
június
Megjegyzések
Megjegyzés küldése