Az Odüsszeia-fordításokat internetes antikváriumokból szedtem össze. El kell mondanom, hogy igencsak meggyűlt a bajom a gyűjtéssel, mert a kedves antikváriusok bizony igencsak hanyag munkát végeztek. Tisztelet a kivételnek, de több problémás oldallal is találkoztam. Először is Homérosz neve. Nyilván az idő sodrásában többféle elfogadott írásmódja létezett a névnek, de azért, na. Egy nem könyvkatalógus oldalon, ami kereskedelmi célzattal készült, azért némi következetességet várnék. Vagy egységesen mindenhol (cím és szerző egyaránt) használjuk az eredeti írást, vagy használjuk mindenhol a mai írásmódot (persze akkor még nehezebb lenne egymástól elkülöníteni a kiadásokat). Ezzel szemben random módon hol így, hol úgy szerepel hol a szerző, hol a cím. Szóval nem segítik a Homéroszra éhes tömegeket kiigazodni a magyar fordítások dzsungelében! A másik kérdés a fordítók neve. Merthogy ez a kis nüansz szinte alig szerepel valahol! Kénytelen voltam hatalmas rendeléseket összeállítani és egyenként kimazsolázni, hogy melyik kiadást ki fordította, mikor jelent meg, satöbbi, mert a könyves szakembereknek ez már meghaladta a türelmét. De lényeg a fontos, hogy megkaparintottam a Homérosz-kiadásokat, és nekikezdtem a módszeres végigolvasásnak!
Régi fordításokat olvasni nem csupán maga az Odüsszeia gyönyörűsége miatt élvezetes, hanem a mi, szépséges magyar nyelvünk miatt is. Többszörösen is kalandos utazás volt 1846-os kiadás olvasása. Elsőként a jól ismert Devecseri-féle fordítások különbözőségeire koncentráltam. Aztán felfedeztem a magyar nyelv varázsát is, hiszen ez a szöveg immár több mint 150 éves! Hogyan használták a nyelvet? Milyen szavakkal fejezték ki ugyanazt a gondolatot? Devecserit újra és újra fellapozva olvastam, hogy mint mostani olvasó pontosíthassam a szöveget. Pedig Devecseri-féle fordítás óta is eltelt egy emberöltő, mégis igaz a hír, hogy ez a fordítás a Homérosz-fordítások királynője, hiszen utolérhetetlen könnyedséggel, finomsággal, választékossággal kezeli az egész szöveget. Végig, az elsőtől az utolsó sorig elegánsan tökéletes, semmi kierőszakolt, forma miatti nyakatekert magyarság.
Ezzel nem a Szabó-féle fordítás lehúzását akarom felvezetni, eszemben sincs ilyet tenni, mert Szabó István pap, műfordító, hellénista tudós, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság tagja korának kiművelt embere volt, és a kortársai szerint is igen magas színvonalon bírta és művelte a magyar nyelvet. És mégis, a két fordítás teljesen más. Nem mondom, hogy az egyik jobb vagy rosszabb: teljesen más. Ez a barangolás a régi magyar nyelv világába sokkal többet adott az Odüsszeiához, mint valaha reméltem volna. Miért?
Először is megemlíteném, hogy lelkes Homérosz-rajongó, ki te az összes Homérosz-fordítás végigolvasására adtad a fejed, készülj fel arra, hogy a régi magyar szövegekhez bizony ugyanúgy szótár használatára lesz szükséged, mintha idegen nyelven olvasnál. Ez nem szégyen, sőt, sokkal inkább a teljes elmélyülést biztosítja a pontos értelmezésben és a korszellem átérzésében. És a Czuczor-Fogarasi -féle A magyar nyelv szótárát választottam, hiszen korban ez van a legközelebb a fordítás világához. Ez a szótár online is elérhető a www.osnyelv.hu/czuczor/ oldalon, javaslom a párhuzamos olvasását. És esetünkben nem a szótár helyessége és validitása a kérdés, hanem pontosan az, hogy kiváló kalauzunk lesz abban a világban, amelyben megszületett az első teljes, magyar nyelvű Odüsszeia-fordítás! Kalandra fel!
Mint említettem, a szöveg tele van régies magyar szavakkal, amelyeket már vagy nem használunk, vagy teljesen elfelejtettük a jelentését. És vannak bizony olyan szavak is, amiket már másként értelmezünk, mint abban a korban. Ilyen veretes magyar szavakból csemegéztem:
- cenk: régies magyar szó (mármint a régi szótár szerint régies szó!); a kutya vagy a macska kölykét is jelenti
- csecseget: hiteget, áltat (szintén akkorra már elavult szónak számított)
- szátyva: fából készült szövőszék, szétszedhető és összerakható
- korács: a kornak, mint időnek a lekicsinylő formája
- eszély: személyes tulajdonság, melynél fogva valaki az eszével élni tud (itt segít a szótár, hogy gondoljunk a latin prudentia szóra)
- sáfárné: urasági házban vagy majorságban házvetetőnő, gondviselőnő (kulcsárné, majorosnő)
- szender: az alvásnak mintegy a kezdeti szakasza, ilyenkor az ember az öntudatát még nem veszítette el teljesen (ugye milyen alapos a szótár?)
- pányva: kötél, madzag, barmot illetőleg aprómarhát is cövekhez, karóhoz kötik, hogy egy bizonyos helyről el ne távolodhassék
- tarcs~tacz: a hajósok nyelvén azon kötelek, melyek a hajót előről feszítik és visszatartják, hogy erős hánykódáskor hátra ne bukjanak
- áldomás (fontos szó, ám a használata árnyalja az Odüsszeia jelentését): régi pogány istentisztelettel járó lakoma (már a Névtelen Jegyzőnél is szerepel a 16. és 22. fejezetben)
- bámít: csodálkozásra késztet, a látott vagy hallott dolog elfogulttá teszi (~ámít)
- kecskebacsó (lévén görögökről van szó, joggal asszociálunk egy illetlen szóra, de nem, nem erről van szó): nyájat őrző számadó juhász
- elrekken: betömődik
- harács: erőszakkal elragad, kizsákmányol
- ihász: juhász
- gyaratol: gyapjút, pamutot vagy kendert fésül, gerebenez, vagyis a gereben fogai között általcsusztat
- czondor: rongyos ember, akiről a szakadozott ruhadarabok csüngenek, lógnak, fityegnek; átvitt értelemben alávaló ember, cudar
- korány: új, divatos szó (!), a költői nyelvben használatos szó, hajnalt, reggeli időt jelent
- billikom: üvegből vagy valamely fémből, mint ezüstből és aranyból készült nagyobbszerű ivóeszköz (Czuczor szerint a latin poculum vagy pocillum szóból származik, esetleg a rezsa bulut/bulutak szóból)
- szittyó: egyfajta növény (a hathímesek seregéből, egyanyások rendjéből – ugye azonnal beugrott, hogy miről van szó?), átvitt értelemben kötelet is jelent
- naszád: könnyű, sudár hajófajta (latinul liburna, navis liburnica)
- kacagány: szürjén és permi nyelven a kaczik bőrt jelent, innen a kacagány nem egyéb volna, mint bizonyos állatok háti bőre, melyet őseink palástul viseltek; a kacagány olyan ruhadarab, amit csak nyakba aksztanak
- vápa: lápa, lápos hely, azaz mocsáros lapály, tócsa, fertő
- kandi: kíváncsi, ki minden apróságot látni, tudni vágy
- szatyor: gyékénykákából vagy szittyóból, szalmából kötözött kétfülű kosár, melyet puha anyagánál fogva össze lehet lapítani
- permeteg: apró cseppekben hulló eső
- csobány: hengerded vagy gömbölyű ivóedény, melyet az utasok az oldalukon hordanak (lásd kobak)
- szirony: vékony hántolt vessző, amelyből vagy amellyel kasokat, kosarakat kötnek
- gádor: hézagosan kialakított kerítés, mely gát gyanánt is szolgál
- ártány: kiherélt kandisznó
- süldő: serdülő korban lévő állat, amely még nem egészen kifejlett = növendék
- rima: kutya, szajha, lotyó (milyen érdekes, hogy a latin is a feslett erkölcsöket a kutyákkal társítja)
Ennyit csak ízelítőül, hogy milyen gazdag volt a magyar nyelv. Nem is telt el olyan sok idő, és mennyit változott! Külön érdekesség még, hogy a régi, kikopott és elfelejtett magyar szavak mellett nagyon sok a latinság is. Vagyis megmagyarított latin kifejezések, latin nyelvtani szerkezet, latinosság, ami olyan erősen átjárja a magyar nyelvet, mint a mi korunkban az angol. Ez a legfőbb oka annak, hogy bizony azért egy kicsit nehezen olvasható. Vagyis el kell elolvasni egy-két éneket, mire az ember megszokja a sítust, a nyelvi sajátosságokat. Olyan ez, mint egy váratlan fürdőzés a nyári kánikulában. Megborzongat de élvezettel tölt el, és hihetetlenül felfrissül tőle az ember. Azért ezzel együtt el kell ismernem, hogy vannak bizony a ritmus és a metrika miatt kierőszakolt nyelvi megoldások is. De tényleg nem sok, semmit sem csökkent az élvezeti értékén!
A Devecseri-féle fordításban oly jól ismert, megszokott, otthonos és biztonságos fordulatok itt is megvannak, csak teljesen más alakban.
Devecserinél:
„Lányom, ugyan míly szó szökkent ki fogad keritésén?”
(I.ének 64.sor)
Szabónál:
„O lányom, fogaid rekeszéből milly ige röppent!”
Vagy egy másik gyakori ismétlődés:
Devecserinél:
S ők kirakott kész étkek után kezüket kivetették.”
(I. ének 149.sor)
Ugyanez Szabónál:
„Itt kiki feladott eleséghez nyúla kezével”
Devecserinél:
„Hozta a szolgaleány a vizet s öntötte kezükre,
szép színarany kancsót az ezüst tálkába ürítve.”
(I. ének 148-149.sorok)
Szabónál:
„Ezzel arany korsót hordozván a szobanémber
Kézvizeket töltött az ezüst tálcára belőle”
Devecserinél:
„Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat”
(III.ének 66.sor)
Szabónál:
„Hogy pedig éhek megcsilapult és szomjok elalvék”
És még bőségesen lehet mazsolázni a legendás sorok összehasonlításából, de nem szeretném az összes csemegét elorozni a lelkes olvasó elől! Vagyis, vadászatra fel!
A Devecseri-fordítás jellegzetessége még az állandó jelzők használata, ami oly mélyen beivódott a kultúránkba, hogy Homérosztól függetlenül is azt mondjuk, hogy 'bagolyszemű Pallasz Athéné'. Pedig nem volt ez mindig így, hiszen Szabónál 'kékszem Athene' vagy 'harácsörvendő Tritogeneia' Poszeidón, a 'kékhajú Földrázó' pedig a régi fordításban 'rázföldi Poeidón'-ként szerepel. Eumaiosz, a kondás ökrész, az akhájok pedig akhívok. Pénelopé a némberek istennője, a szőke Meneláosz pedig szög Meneláosz, a Zeusz-táplált Meneláosz kifejezés helyett az istenkedvenc Meneláoszt olvashatjuk. Odüsszeusz társai lelkesen eveznek végig az egész történeten: „a légszinü halast páholva serényen eveztek”.
Az állandó jelzők mellett más izgalmas érdekességekkel is találkozunk: a dalnok kezében a kitharából citera lett, Pénelopé kérői büszke leventék. Eurükleiát, a hűséges szolgálót „húsz pörge tuloknak árán” vette Láertész, Klütaimnészta AgamemnonNÉ (a feleség magyaros névalakja), Odüsszeusz kacagányt ölt, Nauszikaa és 'körhölgyei' „lapdást játszanak” (vagyis labdáznak), a tenger a 'szőke halas', a lótuszevők a lotophagok. Odüsszeusz, amikor nem árulja el a valódi nevét Polüphémosznak, azt mondja, hogy ő Senky, és Ithaka földje „nem alkalmas ménpálya” vagyis nem alkalmas lónevelésre. A kérők lakomázása sokkal inkább emlékeztet egy középkori lakomára semmint egy antik görög palota udvarára.
Sok a régi magyar kifejezés, a magyarosság, vagyis összességében Szabó István az Odüsszeia-fordításával a görög kultúrát, a görög eredetit idomította a magyar nyelvhez és kultúrához. A magyar olvasóknak hozta közel az ókori görög világot azzal, hogy az eseményeket, a jeleneteket magyaros színben interpretálta és nem várta el az olvasótól, hogy előzetes ismeretekkel rendelkezzen Homérosz világát illetően. Ez a téma mind a mai napig élénk sarokköve a fordítás-kérdéseknek, vagyis hogy mennyire kell átültetni, mennyire kell közel hozni az olvasóhoz a teljesen más kultúrát, és mennyire kell esetleg jegyzetekkel ellátva segíteni az olvasót a megértésben. Ma azt hiszem a Szabó-féle fordítási megoldást inkább elítélendőnek tartja a 'szakma' semmint követendőnek, ám mégis azt gondolom, hogy ezekre a művekre igenis szükség van, létjogosultságuk van a mai magyar irodalomban is, hiszen a kulturális átültetés által rengeteg plusz információt nyerünk az adott kor magyar kulturális életéről is, és arról, hogy miként gondolkodtak a világról. Másfelől egy kulturálisan teljesen érthetetlen és értelmezhetetlen mű az olvasók számára befogadhatatlan (vagy legalábbis nehezen befogadható) lesz, ezáltal a mű alá is írja a saját halálos ítéletét. Kellenek a prózai fordítások, a tartalmi kivonatok, a verses átiratok? Igen. Főleg egy ilyen antik mű esetén. Szerintem a legfontosabb, hogy a művel az olvasó valamilyen formában találkozzon. Aztán Homérosz évezredek múltán is megragadja az ember gallérját és magához húz: az ókori mitológiákon, Homérosz-történeteken nevelkedett olvasó pedig el fog jutni a különféle fordításokhoz, mind közelebb kíván kerülni az eredeti műhöz. És ez a lényeg: olvassatok Homéroszt!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése