Alta nox erat; sedebam teadio fessus gravi,
Nescio quid exoletae perlegens scientiae,
Cum velut pulsantis ortus est sonus meas fores -
Languido pulsantis ictu cubiculi clausas fores:
„En amicus visitum me serius,” dixi, „venit -
Inde fit sonus; - quid amplius?
Ah! recordor quod Decembris esset hora nubili,
In pariete quod favillae fingerent imagines.
Crastinum diem petebam; nil erat solaminis,
Nil levaminis legendo consequi curae meae: -
De Leonina dolebam, coelites quam nominant -
Nos nonnominamus amplius.
Moestus aulaei susurros purpurati, et serici,
Horrui vana nec ante cognita formidine;
Propter hoc, cor palpitans ut sisterem, iam dictians
Constiti, „Meus sodalis astat ad fores meas,
Me meus sero sodalis hic adest efflagitans;
Inde fit sonus; - quid amplius?”
Mente mox corroborata, desinens vanum metum,
„Quisquis es, tu parce,' dixi „negligantiae meae;
Me levis somnus tenebat, et quantis tam lenibus
Ictibus fores meas, ut irritum sonum excites,
Quem mea vix consequebar aure” - tunc pandi fores: -
Illic nox erat; - nil amplius.
Has tenebras intuebar tum stupens mentu diu,
Haesitans, et mente fingens quodlibet miraculum;
At tacebat omne limen ferreo silentio,
Et, „Leonina!” inde nomen editum solum fuit;
Ipse dixeram hoc, et echo reddidit loquax idem; -
Haec vox edita est; - nil amplius.
In cubiculum mox regressus, concitis praecordiis,
Admodum paulo acriorem rursus ictum exaudio.
„Quicquid est, certe fenestras concutit,” dixi, „meas;
Eja, prodest experiri quid sit hoc mysterium -
Cor parumper conquiesce, donec hoc percepero; -
Flatus hic strepit; - nil amplius.
Tunc repagulis remotis, huc et huc, en, cursitans,
Et micans alis,verenda forma, corvus insilit.
Blandiens haud commoratus, quam celerrime viam
Fecit et gravis, superbus, constitit super fores -
In caput divae Minervae collocans se sculptile
Sedit, motus hud dein amplius.
Nonnihil deliniebat cor meum iste ales niger,
Fronte, ceu Catoniana tetrica me contuens:
„Tu, licet sis capite laevi, tamen es acer, impiger,
Tam verendus, „inquam” et ater, noctis e plaga vagans -
Dic, amabo, qui vocaris nocte sub Plutonia?”
Corvus rettulit, „Non amplius.”
Ales iste luculenter eloquens me perculit,
Ipsa quamvis indicaret paene nil responsio;
Namque nobis confitendum est nemini mortalium
Copiam datam videndi quadrupedem unquam aut alitem,
Qui super fores sederet sculptilem premens Deam,
Dictus nomine hoc, „Non amplius.”
At sedens super decorum solus ales id caput,
Verba tamquam mente tota dixit haec tantummodo.
Deinde pressis mansit alis, postea nil proferens,
Donec aegre murmurarim, „Caeteri me negligunt -
Deseret me cras volucris, spes ut ante destitit.”
Corvus tunc refert, „Non amplius.”
Me statim commovit apta, quam dedit, responsio:
„Ista” dixi, „sola vox est huic opes, peculium,
Quam miser praecepit actus casibus crebris herus
Ingruentibus maligne, donec ingemisceret,
Hanc querulam, destitutus spe, redintegrans diu,
Vocem lugubrem, „Non amplius.”
Mox, nam adhuc deliniebat cor meum iste ales niger,
Culcitis stratum sedile colloco adversus fores;
Hac cubans in sede molli mente cogito mea,
Multa fingens continenter, quid voluerit alitis
Tam sinistri, dam tigrantis, tam macri, tam tetrici,
Ista rauca vox, „non amplius.”
Augurans hoc consideban, proferens vocis nihil
Ad volucrem, iam intuentem pupulis me flammeis;
Augurans hoc plus sedebam, segniter fulto meo
Capite culcita decora, luce lampadis lita,
Quam premet puella mollem, luce lampadis litam,
Illa lux mea, ah! Non amplius.
Visus aer thuresis tunc fumigari odoribus,
Quos ferebant Di premetes pede tapeta tinnulo.
„En miser,” dixi, „ministrant – Di tibi nunc exhibent
Otium multum dolenti de Leonina tua!
Eja, nepenthes, potitor, combibens oblivia!”
Corvus rettulit, „Non amplius.”
„Tu, sacer propheta,” dixi, „sis licet daemon atrox! -
Tartarus seu te profundus, seu procella huc egerit,
Tu, peregrinans, et audax, hanc malam visens domum,
Quam colit ferox Erinnys – dic mihi, dic, obsecro,
Num levamen sit doloris, quem gero – dic, obsecro!”
Corvus rettulis, „Non amplius.”
„Tu, sacer propheta,” dixi, „sis licet daemon atrox! -
Obsecro deos per illos queis uterque cedimus -
Dec dolenti, num remotis in locis olim Elysi
Sim potiturus puella numini carissima,
Num leoninam videbo, coelites quam nominant.”
Corvus rettulit, „Non amplius.”
„Ista tempus emigrandi vox notet,” dixi fremens.
„Repete nimbum, repete noctis, tu, plagam Plutoniam!
Nulla sit relicta testans pluma commentum nigra!
Mitte miserum persequi me! Linque Palladis caput!
E meo tu corde rostrum, postibus formam eripe!”
Corvus rettulit, „Non amplius.”
Et sedens pennis quietis usquem corvus, indies,
Sculptilis premit Minervae desuper pallens caput;
Similis oculos molienti luctuosa daemoni:
Sub lychno nigrat tapetes fluctuans umbra alitis;
Et mihi mentem levandi subrutam hac umbra meam
Facta copia est – non amplius!
Fordította: Lewis Ludovicus Gidley (1845)
Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,
"Vendég lesz az", így tünődtem, "azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"
Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelemmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár
S földi néven senki már.
S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés
Fájó, vájó, sohsesejtett torz iszonyt suhogva jár, -
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam:
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"
Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsátja ugyebár,
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek." S ajtót tártam, nyílt a zár,
Éj volt künn, más semmi már.
S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár,
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!", - halk, sóvár
Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sóvár,
Ez hangzott s más semmi már.
S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár,
S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár,
Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
Szél lesz az, más semmi már!"
Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, -
Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,-
Ült, nem is moccanva már.
S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár,
S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?"
S szólt a Holló: "Sohamár!"
Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár,
Kinek neve: "Sohamár."
S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már,
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sóhajtva. "Majd csak elmegy, messziszáll,
Mint remények, mint barátok...holnap ez is messziszáll."
S szólt a Holló: "Soha már!"
Megriadtam: csendziláló replikája mily találó,
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár,
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak remények gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: "Soha - soha már!"
S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár,
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltünődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: "Soha már!"
Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már,
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
Ő nem nyomja, - soha már!
Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár,
"Bús szív!", búgtam, "ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár!
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", nyögtem, "szörnyü látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár:
Van...van balzsam Gíleádban?...mondd meg!...lelkem esdve vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
Szólt a Holló. "Soha már!"
"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"
A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár,
Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen, - soha már!
Fordította: Tóth Árpád
Megjegyzések
Megjegyzés küldése