A korona bűvöletében

   Szinte minden gyermekleány arról álmodozik, hogy egy szép napon királylány lesz belőle és eljön érte a herceg. Nézz szét egy alsó tagozatos farsangon, és a kislányok fele legalább királylánynak vagy hercegnőnek lesz öltözve. A szép ruha mellett királylánynak lenni még egy fontos dolgot jelent: a koronát. Mert bizony nem igazi a hercegnő-jelmez korona vagy tiara vagy egyéb uralkodói fejék nélkül.

   Ez a korona-fixációnk feltehetően egy illuzórikus, sosemvolt középkori toposzból ered. A várkisasszonyokat, az álruhás hercegnőket és a meseszép királylányokat szoktuk elképzelni fejükön a koronával, és a legkevésbé sem zavar meg egyetlen romantikus lelkületű leányzót sem az az elhanyagolható tény, hogy a koronát és a tiarát, mi több, az ékköves uralkodói fejdíszeket a lehető legkevesebb alkalommal viselték, és a délutáni egészségügyi sétához egyetlen királylány sem csapta fel a koronáját. Ám az ókori emberek is szerették a megkülönböztető jelzésértékkel rendelkező fejdíszeket. Nevezzük őket az egyszerűség kedvéért koronának. Lássuk mit gondoltak eleink a koronáról!

   Az ókori görögök a fontos embereknek, vagy azoknak, akiket épp valami okból kifolyólag kitüntettek, előszeretettel adtak a fejükre koronát. Mármint koszorút, amit a jó rómaiak 'corona'-nak, vagyis koronának neveztek. Ez lehetett egy ünnepi viselet, egy költő megtisztelése, a szerelmes kitüntetése vagy egy hadvezér dísze. És itt nem az a lényeg, hogy a koszorú egy marék virág összefűzve, hanem a fejet (a lényeget, a szellem lakhelyét) kitüntető tisztelet. 

   Koszorúkat rengeteg féle növényből készítettek. Lehetett az színes virág vagy zöld növény, indák, borostyán, kalász, rózsa, ibolya. Koronként és alkalmanként a koszorút alkotó növényeknek nagyonis beszédes üzenetük volt. Ahogyan a virágok ma is beszédes segítői az érzelmi életünknek, diszkét súgók a társadalmi szabályok dzsungelében és figyelmes tanácsadók az emberi kapcsolatainkban, úgy az ókori embernek, aki közelebb élt a természethez, mi több, együtt élt a természettel, még többet mondott egy virág, egy növény, egy inda a koszorúban.

   A görög pénzérméken gyakran találkozunk a koszorús fő ábrázolásával, és még azokon a pirinyó érmeképeken is meg lehet különböztetni a különféle koszorúkat. Gyakran látjuk az isteneket fejükön virágkoszorúval. És talán az emberek is azért tették fel a fejükre, hogy egy rövid időre átélhessék az isteni létet, az isteni létezés egy emberi aspektusát. Vegyük például Apollón istent, akinek szent növénye a borostyán. Így azokon az ábrázolásokon, ahol koszorúval a fején jelenik meg az isten, a növényi koszorú szinte biztos, hogy borostyánkoszorú lesz. Apollón (többek között) a költészet istene és pártfogója, így mind a mai napig a költők tiszteletének jelképe a babérkoszorú, utalva ezzel az ókori görög istenre. És gondoljunk csak arra a magyar kifejezésre, hogy 'koszorús költőnk': azokra a költőkre mondjuk, akik becsesek a nemzet számára, akik valami maradandót alkottak, vagyis megközelítették a költészettel az istenit, a halhatatlant, a múlhatatlant. Démétér istennőt általában gabonakoszorúval, Dionüszoszt pedig szőlőlevelekből font koszorúval láthatjuk, amiből huncut módon egye-egy fürt szőlő is lecsüng.

   A koszorúk másik ismert típusa az olajág, amit az olümpiai játékok győztese nyert el. Ez is bár csak egy faágnak tűnik a mi szemünkben, de ne felejtsük el, hogy az ókori embernek, aki együtt élt a természettel (legalábbis jobban, mint mi), az olajfa ága egy kultikus, szakrális növény volt, mély szimbólum és tartalom. Ezt nevezték a görögök kotinosznak. Az első olajágat maga Héraklész tette a futóverseny győztesének fejére, az apja, Zeusz iránti tiszteletből. Vagyis a sportverseny győztese a legnagyobb tiszteletet érdemelte ki, az isteni megbecsülést, a legfőbb isten elismerő pillantását. Ez a tekintély, ez az elismerés hatja az át az ókori olajágakat. Ezek az olajágak nem ám akármilyen gyomként növő olajfáról származtak, hanem az olümpiai Zeusz-templom mellett cseperedő olajfa megszentelt ágai voltak, tehát messze több, mint átvitt jelképe az istennek: maga az isten által szemmel tartott és kegyelt fa ágai. Ezeket a sportolóknak járó olajágakat csakis megszentelt aranyollóval nyisszanthatta le az arra érdemes görög ifjú, akinek még mindkét szüleje életben volt. Az olajágak lemetszése és a győztesnek való átadása szent és szigorú rítusok szerint zajlott. A levágott ágat Héra szentélyébe vitték, és az istennő márványoltárán pihent mindaddig, amíg a győztes sportoló fejét nem koronázta.

   Persze ezen a növényág-kultuszon nem csak mi, mai ember akadunk fenn. Már a perzsák sem értették, mit kell egy faágon ennyit kultiválni. Utazzunk vissza a görög-perzsa háborúk korába (igen, Leonidas és a 300 spártai) Hérodotosz vezetésével!

„Útközben odajött hozzájuk néhány arkadiai szökevény, akik éheztek és szerettek volna a perzsák hasznára lenni. Elvezették őket a király elé, s ott egy perzsa megkérdezte tőlük, hogy mit csinálnak most a hellének. A szökevények erre azt felelték, hogy az olümpiai ünnepeket ülik, s tornaversenyeket meg kocsihajtást néznek. Azt is megkérdezte a perzsa, hogy mi a versenydíj náluk, s ők azt felelték, hogy a győztes olajágból font koszorút kap. Erre Tigranész, Artabanosz fia találó megjegyzést tett, noha a király gyávának mondta miatta. Ez a Tigranész, amikor meghallotta, hogy versenydíjként nem pénzt, hanem koszorút kapnak, nem állhatta meg, hogy fel ne kiáltson: „Ja, Mardoniosz, milyen emberek ellen vezetsz te bennünket? Hiszen ezek nem pénzért, hanem a győzelem dicsőségéért harcolnak!” Tigranész tehát így fejezte ki a véleményét.”

(Hérodotosz: Görög-perzsa háborúk VIII. könyv 26. Muraközy Gyula fordítása)

   A perzsáknak furcsa, hogy valaki csak a dicsőségért harcol és küzd. Persze ez lehet egyfajta lenézés is, ám szerintem sokkal inkább a perzsák csodálata a görögök iránt, a szellemi nagyság elismerése. Igaz, hogy ezt Hérodotosz adja a perzsa Tigranész szájába, de akkor is, na. Tekintsük bóknak. Arisztophanész már korántsem ilyen patetikus a puszta dicsőségért való versengés irányába. Halljuk, mind mond az ókor legélesebb nyelvű költője!

„De hiszen, ti üdűlt elme-csipával becsipádzott vaki szeműek!

Zeus önmaga is szűkölködik: én ezt nyilván megbizonyítom.

Hát tűzne, ha gazdag volna, saját küzdelmén – mit maga szerzett,

Az olymiain – hova gyűjti egész Hellást minden ötöd évben –

Vad-olaj koszorút, mellyel a verseny győzőit megkoszorúzza?

Hisz aranyból kellene, dús lévén, koszorút hirdetnie inkább.”

(Arisztophanész: Plutosz 581-586. sorok, Arany János fordítása)

 

  Térjünk át a rómaiakra, hogy ők mit gondoltak a koszorúkról és a koronákról! A görögökhöz hasonlóan a rómaiak is különféle alkalmakra különféle koszorúkat tartottak megfelelőnek. Mást viseltek a temetésre és mást a diadalmenetre: megint más koszorúval díszítették a fejüket egy lakomán és mást viseltek egy győzelem után. A koszorúknak megvolt a maguk etikettje és protokollja, vagyis a viselőjéről is sokat elárult, hogy mit választott.

   A rómaiak mindenféle koszorút a latin 'corona' szóval illettek, vagyis nem használtak külön kifejezést a növényből font koszorúra és a fémből készült koronára. Talán a leglátványosabb a corona radiata, a sugárkoszorú, amit érméken láthatunk a császárportrékon: az uralkodó fejét mintha a ragyogó nap sugarai vennék körül – szó szerint. Ez a jelkép, mármint a napsugarak természetesen a császár isteni mivoltát hivatott hangsúlyozni. A menyasszony koszorúja a corona nuptialis, a görögökhöz hasonlóan a kiváló költőt koszorús költőnek, vagyis poeta laurea coronatusnak nevezik. A corona triumphalist egy győztes hadvezér kapta, és a legtöbb római férfi titkos álmaiban egy ilyen koszorúval a fején képzelte el magát. Általában ez a koszorú is babérból készült, de szemben a költők és szónokok arcát lágyan keretező, szerteszét álló babérlevelekkel, ezt a koszorút szigorúra, feszesre kötötték. Olyan kis csinosan rendezett, római szigorral és fegyelemmel megkötött koszorút képzelj el. A babérral, mint a koszorút alkotó növénnyel azért találkozunk a corona triumphais esetében is, mert Apollón nem csupán a lantot pengette, hanem bizony a hadakozásban, a hadviselésben is jártas volt. Míg a görögök számára teljesen természetes volt, hogy a férfiember egyformán jól forgatja a kardot és a lantot, a rómaiak bizony egy kicsit ódzkodtak a zenélő, énekelő, sőt táncra perdülő férfiaktól. Azt hiszen ebbe na dologban kicsit szégyenlősebbek voltak, mint az amúgy örök mintaként szolgáló görögök.

   A rómaiak ám nem érték be a babérral, mint növénnyel, és a puszta dicsőséggel, ami még a perzsákat is tiszteletre sarkallta a nemes lelkű görögökkel szemben. A rómaiak bizony a hadvezéreknek kijáró babérkoszorút szívesen készítették el aranyból, drágakövekkel díszítve. Ez a káprázatos műkincs persze akkora és olyan súlyú lett, hogy a győztes hadvezér nem kocsikázhatott vele végig szeretett Rómáján, hanem a diadalkocsiban egy szolga állt mögötte, aki egész úton az aranykoszorút a hadvezér feje fölött tartotta. Ugyanennek a szolgának volt feladata az egész út alatt a hadvezér fülébe duruzsolni, hogy 'Memento mori', vagyis emlékezz, hogy halandó vagy, istenit cselekedtél ugyan, de tenmagad nem vagy az.

   A rómaiak precíz népség, a koszorúkat illetően is egész arzenállal rendelkeztek. Ezekből válogattam még néhányat, a teljesség igénye nélkül, csupán ízelítőül.

- corona obsidionalis/ corona graminea: fűfélékből és vadvirágokból készített koszorú, azoknak a vezetőknek járt, akik levertek valamiféle lázadást vagy elfojtottak egy kitörni készülő felkelést.

- corona civica: az a katona kapott ilyen kitüntetést, aki megmentette egy társa életét. Ez a koszorú tölgyfa leveléből készült, cserkoszorú,  és nagy megtisztelést jelentett annak, aki megkapta.

- corona navalis/ corona rostrata: annak a katonának járó kitüntetés, aki először az ellenséges hajóra lépett, vagy annak, aki sikeres tengeri ütközetet vezetett le. Aranyból készült.

- corona muralis: hagyományosan Kübele istennő koronájaként ismert, ám a harcban annak a katonának a kitüntetése, aki először mászik fel az ellenséges várra, várfalra, erődre. Ez is aranyból készült.

- corona castrensis/ corona vallaris: annak a katonának az érdeme, aki először hatol be az ellenség táborába. Általában aranyból készült, a korona karimáját pedig a táborok kerítését utánzó cölöpsor díszíti.

- corona ovalis: azoknak a hadvezéreknek járt, akik a diadalmenetet nem érdemelték ki, csupán az ovatiót. Venus szentélyéből származó mirtuszból készült.

- corona oleagina: katonák és hadvezérek egyaránt megkaphatták az olajfa leveleiből font koszorút.

- corona sacerdotalis: mert természetesen nem minden kitüntetés csak a hadvezéreknek és a bátor katonáknak járt! Ezt az olajfa koszorút általában a papnők viselték, a békét jelképezte.

- corona funebris/ corona sepulchralis: különböző virágokból és falevelekből font koszorú, amit a gyász ideje alatt és a temetésen viseltek a gyászoló hozzátartozók. Ugyanilyen koszorúkkal díszítették a sírköveket is. Jónéhány sírkövön pedig kifaragva is láthatjuk ezt a koszorút. Inkább az évszaktól függött, hogy milyen virágokat fontak bele, semmint a hagyományoktól. A sírköveken viszont a koszorúkban gyakran látunk szőlőfürtöket.

- corona convivialis: ez a koszorú, amit a lakomákon, ünnepeken viseltek. Ennek összetétele is az évszaktól függött, hogy épp milyen virágnak volt szezonja. Ezek gazdagon font koszorúk, szinte csak virágokból álltak, as boldogságot, felszabadultságot, önfeledtséget jelképezték.

- corona natalitia: ezt a koszorút akasztották ki a házak ajtajára, amikor bébivel bővült a család. Ha kisfiú született, egy olajágból font koszorút akasztottak ki, ha kislány. Akkor gyapjúból font koszút.

   Számtalan féle koszorú volt használatban, és mind-mind saját jelentéssel bírt. Azt hiszem a mostani királylány-jelöltek tobzódhatnak a lehetőségekben. Van koronaválaszték.