Fordította: Eiler Tamás
Személyek: Iuno
Amphitryon (Alcmene férje, Hercules nevelőapja)
Megara (Hercules felesége, Creo, az előző király lánya)
Lycus (thebaei zsarnok)
Hercules
Theseus
KAR
Helyszín: Thebae, a királyi palota előtt.
Hercules tizenkét munkája:
1. a nemeai oroszlán megölése
2. a lernai hidra megölése
3. az ércpatájú kerüneai szarvas befogása
4. az eurümanthoszi vadkan elejtése
5. Augiasz istállójának kitakarítása
6. a sztümphaloszi mocsár rézcsőrű és rézkarmú emberevő madarainak elkergetése
7. a krétai bika megfékezése
8. Diomédész emberhússal táplálkozó lovainak megfékezése
9. Hippolüté övének megszerzése
10. Gérüón marháinak elhajtása
11. a Heszperiszek aranyalmáinak megszerzése
12. Cerberus felhozatala az Alvilágból
Hercules származása
A két fiú a nagy különbség ellenére jó testvér lett, Hercules hősiessége és emberfeletti ereje már csecsemőkorában is megmutatkozott. Héra féltékeny volt, és Zeusz többi szeretőjétől született gyermekekkel ellentétben nem csak az anyát gyűlölte, hanem Herculest magát is múlhatatlan és izzó féltékenységgel ostromolta. Herculest meg is akarta ölni, így a csecsemő ágyába két hatalmas kígyót küldött, hogy fojtsák meg a bébit. Hercules azonban azt tette a kígyókkal, amit azoknak kellett volna ővele: kinyomta belőlük a szuszt. Héra (lat. Juno) persze nem érte be ennyivel, hanem tovább zaklatta, hergelte a hőst, aki végső soron igazán vétlen volt a származását illetően. Ennek eredménye lett a Hercules tizenkét munkája néven elhíresült vezeklés-sorozat is, és Héra dühének köszönhetően borult el Hercules agya és ölte meg a feleségét, Megarát és két kicsi gyermekét.
Első felvonás
Juno panaszával kezdődik a tragédia: ízelítőt kapunk Jupiter kicsapongásaiból és megismerkedünk néhány gyermekével. Juno keserű, a megcsalt asszonyok fájdalma cseng ki a hangjából:
„Nem múlik így a gyűlölet: sértett szívem
most is haragban ég, s a kínzó fájdalom
békét feledve örök háborút visel.”
(27-29.sorok)
Érdekes, hogy Hercules itt már túl van a tizenkét munkán, teljesítette mindazt, amit Eurüsztheusz kitalált neki. Egyes hagyományokban viszont Juno az őrületet előbb bocsátotta Herculesre, előbb öli meg a feleségét és a gyermekeit, és a vérbűn miatti vezeklés okán kell Eurüsztheusz szolgálatába állnia és teljesíteni tíz feladatot (azért lett tizenkettő, mert Eurüsztheusz kettőt nem fogadott el). Itt most a sorrend pont fordított: Hercules befejezte a tizenkét munkát és megpihenne.
A munkák emberfeletti mivoltát Juno istennő is elismeri és tiszteletben tartja: megretten Hercules erejétől és kitartásától, és a legkevésbé pont azt szeretné, hogy Jupiter az égbe emelje a hőst. Erre esküdözik, hogy minden erejével azon lesz, hogy megakadályozza a hős megdicsőülését, őrületet bocsát rá és végérvényesen megbosszulja a... - mit is? Hercules a legkevésbé sem bűnös, ő aztán tényleg nem tehet arról, amiért Juno gyűlöli őt, vagyis a származását. Mégis neki kell egy életen át cipelnie a haragvó istennő gyűlöletének terhét.
Juno a Sztüxre esküszik, ez a legerősebb fogadalom, ami az istenekre és az emberekre egyaránt vonatkozik, ez a megszeghetetlen eskü. Az eskü tárgya természetesen a bosszú.
Juno monológjára Kar éneke felel. Az idilli kép, a háborítatlan nyugalom, a hétköznapok békés monotóniája éles ellentétben áll a létezés pillanatnyi boldogságaival.
„Keveseknek jár békés nyugalom:
csak akik tudják, hogy röpke a lét,
s hogy vissza időnk nem tér soha már.”
(174-176. sorok)
Az idilli nyugalom képét teljesen összezúzza a Kar énekének második fele. Az emberélet rövid, törékeny, a boldog élet a szerencse és a sors kegyéből adatik meg az embernek. Seneca filozófiája itt is szépen látható: „Veszteg maradók érik meg a vénkort” (199. sor). Mindezt Seenca Nero rémuralmának epicentrumában, az udvari intrikák forgatagában mondja, hogy húzd meg magad, próbálj láthatatlan lenni és akkor van némi esélyed a túlélésre.
Jön Megara, Hercules felesége a gyerekekkel.
Második felvonás
Amphitryon van a színen, az ő monológja nyitja a felvonást. Tudja, hogy Hercules isteni származású, ő nem a vér szerinti apja, hanem a nevelőapja, ám szereti, aggódva figyeli a sorsát és szívből megtesz érte mindent, amit csak tud. Amphitryon jó apa. Ebből az aggódással teli csodálatból bontakozik ki előttünk Hercules gyerekkora, amikor Juno gyűlöletében két kígyót küldött a csecsemő ágyába, hogy megöljék. De a bébi-Hercules dundi kis kezeivel kacagva csomót kötött a kígyókra és meg se szeppent. Aztán elsorolja Hercules munkáit, de itt nem tudjuk meg, hogy miért kellett elvégeznie a munkákat (hiszen a felesége és a gyermekei még életben vannak).
Ezután Amphitryon monológja áttér Thébára, a nehéz sorsú városra, s bár „nagy istenekben gazdag föld”, Théba sorsa mindig is... hmmm... mondjuk úgy, szenvedélyekkel teli volt. És ezzel el is érkeztünk a jelenhez, amikor Thébát egy újabb átok gyötri: Lycus lett a király. Lycus persze nem a saját jogán lett király, hanem mert megölte Théba királyát, Creót, aki Hercules apósa (tehát Hercules feleségének, Megarának az apja).
Figyeljük meg, hogy Amphitryon Hercules munkáit említi, de a legutolsót, amikor leszáll az Alvilágba, hogy felhozza Cerberust, nem említi, tehát a tragédia történésének idejében ez még nem történt meg, vagy még nem tudnak róla, vagyis Hercules jelen pillanatban ép a tizenegyedik és a tizenkettedik munka között van, vagyis nincs Thébában.
Megara szólal meg, az ő szavaiból bizonyosodhatnuk meg róla, hogy Hercules épp most valóban az Alvilágban van. Nem tűnik reményteli vállalkozásnak hogy bárki onnan élve visszatérhet. Amphitryon próbálja tartani a lelket Megarában, hogy ne adja fel a reményt,hiszen Hercules egy született hős, és annyi mindent túlélt már. Persze a halált túlélni egy igen elgondolkodtató kérdés...
Jön Lycus. Elmondja, hogy valóban bitorolja a trónt, és ő bizony sem származása, sem öröksége révén nem jogosult a hatalomra. Ezen a ponton érdemes elgondolkodni az uralkodódinasztiák kérdésén. Mi a jobb, ha a hatalom a vér szerinti leszármazás szigorú rendje szerint öröklődi, és mindennemű hatalom az uralkodó család és annak tagjai között van kiosztva, vagy jobb-e, ha időről-időre az uralkodásra alkalmas agilis vezetők tűnnek fel? Nyilván az imposztorok esetében a valódi alkalmasság a kérdés, ám az öröklött vezetők esetében is ugyanez a kérdés merül fel – megfordítva. Mindkét változatnak megvannak a maga előnyei és hátrányai. Mielőtt egyértelműen kijelentenénk, hogy egy rátermett vezető, aki magához ragadta a hatalmat (kezdetben imposztor, de kicsit később vezér, hiszen a győztesek írják a történelmet) a jó megoldás, ne feledjük, hogy aki „kívülről jön” és megdönti egy legitim uralkodó hatalmát, könnyen maga is ugyanarra a sorsra juthat, másfelől az istenkirály kultuszát ez a hatalom-elragadozás erősen rongálja, hiszen egy uralkodó, még ha isteni felkent legitim király is, ilyen könnyen le- és felcserélhetővé válik.
„az atyai háznak ősi jussa nem szakadt
örökül reám; nemes ősapáim nincsenek,
s nemzetségem nagy címektől nem roskatag.”
(337-339. sorok)
Ám sajnos még ebben a monológban fény derül arra, hogy Lycon nem a rátermett vezetői képességeivel akarja megszilárdítani a helyzetét Théba trónján, hanem egy kis trükkre készül, hogy mégiscsak legyen valamilyen „nemesi hátszele”: rá akarja venni Megarát, hogy menjen hozzá feleségül.
„...De hatalmunk ingatag
más trónusán; erőm csak akkor lesz szilárd,
ha királyi nász, s királyi ágy hozzám köti
Megarát, és ősi családja fényében ragyog
majd új hatalmam. (...)”
(344-348. sorok)
Mert hiába az erőszak, hiába ő az imposztor, a hatalmat meg is kell tartani, ami egyáltalán nem könnyű feladat.
„Hogy az ellenséges polgárok közt élni tudj,
kivont kard őrködik. (...)”
(343-344. sorok)
Lycus oda is lép Megarához és némi fenyegetéssel (sőt, inkább emlékezteti rá, hogy amúgy sincsen más választása) kimondja, hogy össze kellene házasodniuk. Megara nem egy sima 'nem'-mel intézi el ezt a furcsa lánykérést (asszonykérést), hanem Théba összes elátkozott uralkodójának baljós sorsával átkozza meg Lycust. Lycus persze nem hagyja ennyiben a dolgot, és arra a vádra, miszerint ő ölte meg Megara apját és testvéreit, nem is tiltakozik:
„(...) a vér a háborúk bora.”
(405. sor)
Vagyis: ennek így kellett lennie. De sem ő, sem Megara nincsenek abban a helyzetben, hogy átadják magukat a saját érzelmeiknek, hiszen az uralkodók életét teljesen más értékrendszer alakítja. A király nem a saját életét éli, hanem az országáét, a teste és a lelke a birodalmáé, nem a sajátja.
Itt is előkerül az isteni és az emberi törvények kérdése, mint az Antigonéban, de itt ez a kérdés nem az élet és a halál dimenziójában fogalmazódik meg, hanem az uralkodást illetően. Hercules sorsa el van rendelve, az ő helye az égben, az isteni apja mellett van. A földi élete az út, ami az égbe vezeti őt. Bár igencsak rögös ez az út, ami az égbe vezet, mégis ezt rendelte el számára a Sors, ezt a játékot kell végigjátszania.
„Nem sima az út a csillagokig a föld alól.”
(437. sor)
„Az ilyen nagy származásnak súlyos ára van –
mindig drágán jönnek világra az istenek.”
(461-462. sorok)
Megara, Lycus és Amphitryon beszélgetése a házasságról teljesen elterelődik, Hercules tetteiről, hőstetteiről és hibáiról vitatkoznak. Aztán Lycus csak visszakanyarodik a nász kérdéséhez: ha Megara nem akar hozzámenni, akkor meg fogja erőszakolni. Megara és Amphitryon is mindketten inkább a halált választanák, semmint hogy ezt a gyalázatot el kelljen viselniük.
Ám ekkor hirtelen megremeg a föld Hercules lépteitől. A felvonást a Kar éneke zárja. A Kar Orpheuszról énekel, aki szintén megjárta az Alvilágot, fel is jött onnan, ám nagy árat kellett fizetnie ezért az akciójáért.
Harmadik felvonás
Hercules visszatér az Alvilágból, nevelőapja (aki sajátjaként szereti), Amphitryon fogadja, és azon nyomban be is számol a hősnek Lycus árulásáról. Theseus is vele jött, ő mondja meg Amphitryonnak, hogy ne aggódjon, Hercules le fogja rendezni ezt az egészet. Theseus meséli el az Alvilágjárás történetét.
Az Alvilág bejárata a Taenarus hegy lábánál van. Dis (Pater) az alvilág istene.
„Egy mély barlang tátong itt, és üregében a
szakadék roppant torkát oly nagyra tátja ki,
hogy egész népek mehetnek át kényelmesen.”
(665-667. sorok)
A barlang egyre sötétebb lesz ahogyan az ember halad befele. A tér kitágul és könnyű áthatolni ezen a végtelen semmin. Itt folyik a Lethe folyó és itt van a Cocytus mocsara is. Szó szerint haláli hangulata van az egész vidéknek. Itt tanyáznak: Éhség, Bűntudat, Félsz, Rettenet, Bánat, Fájdalom, Gyász, Betegség és Háború.
„A lég nem mozdul, baljós éj borítja be
a kietlen tájat: minden borzasztó komor,
a halálnál is sokkal rosszabb a halál hona.”
(704-706. sorok)
A halálnál is rosszabb a halál hona – lássuk be, Senecának azért van humora. A halál azért ennyire borzasztó a görögök és a rómaiak számára, mert úgy képzelték el, mint egy nagy, lefagyasztott semmit. Hogy az ember – már ami maradt belőle, mondjuk a lelke vagy az értelme – csak események, örömök, napfény és egyáltalán BÁRMI nélkül lengedezik az örökkévalóságban. Hol van még ekkor a keresztények boldog túlvilágképe, amikor a jók a megérdemelt pihenésüket töltik, és hol van a keleti reinkarnációs gondolat, hogy csak ki kell várni, és a lélek új életet kezdhet a földön! Nem, az ókori görögök számára a halál rettenetes dolog volt, a nagy büdös semmi, olyan értelemben, hogy nem nyújt megnyugvást vagy vigaszt, és nem hoz enyhülést. Mintha kitépnék a dobogó szívedet, de te csak nyitott szemmel fekszel, nézed az eseményeket és érzed a fájdalmat de nem tehetsz ellene semmit. Még több gondolat az ókori túlvilágképről egy másik bejegyzésben,itt.
Amphitryon lelkesen kérdezget, hogy pontos képet kapjunk az Alvilágról. Végtére is csak kevesen járták meg oda és vissza...
Tartarus (=Alvilág) legsötétebb pontján egy forrásból két folyó ered. A szelídebb vizűből lesz a Styx, a vadabb az Acheron. Az Acheront meg is nézheted, hogy hogyan fest napjainkban itt. Az Alvilág két bírája Rhadamanthus és Minos, a bűnösök aszerint bűnhődnek, hogy milyen bűnt követtek el:
„(...) a zsarnok hátából szíjat miként hasít
a csőcselék (...)”
(738-739. sorok)
Ez a szemet szemért elv, itt még messze vannak a keresztény megbocsájtás hullámai. Azért a halál rettenetén túl, ha az ember i gaz, őszinte és becsületes életet élt, akkor az alvilági bírák az Elisiumot szabják ki számára, hogy ott tölthesse az örökkévalóságot, ami azért egy kis fellélegzést jelent az alvilági borzalmakhoz és a folyamatos szenvedéshez képest. Tehát a keresztény menny és pokol előképe ha halványan is, de megjelenik az ókori ember gondolkodásában.
Ixión, akinek épp a bűnhődésébe pillanthatunk bele, kerékbe törve forog az idők végezetéig. A lapitha király bűne, hogy szemet vetett Hérára (Junóra). Ezt az istennő nem bókként értelmezte, hogy lám-lám, még egy halandó királynak is megakadt rajta a szeme, hanem istenkáromlásként.
Charon, az Alvilág révésze, Theseus elmondása szerint igen félelmetes alak:
„E folyót egy mocskos, rémisztő kinézetű
agg őrzi, ő szállítja át a lelkeket.
Csimbókosan csüng szakálla, ocsmány köntösét
kötél szorítja, világít két üreges szeme.”
(764-767. sorok)
És mégis, hogyan győzte le Hercules Charont, aki élőt nem visz át a folyón, és hogyan győzte le a háromfejű alvilági kutyát? Természetesen az erejével, a puszta fizikai fölényével. Hercules semmilyen trükköt nem vetett be, és egy csepp leleményessége sincs, hogyan oldhatná meg a lehetetlen feladatot, viszont van hihetetlen ereje, amit nem fél bevetni, ha a szükség úgy hozza.
A felvonást a Kar éneke zárja. Hercules legyőzte az ember legnagyobb ellenségét, a halált. Ám nem oldozta fel az emberiséget a halál súlya alól, mint egy korai megváltó, a hatalmas teljesítmény sokkal inkább magának Herculesnek a nagyságát hivatott emelni. Ezzel a munkával valóban megkoronázza az eddigi munkáit, és méltóvá válik arra, hogy Jupiter mellé az égbe emelkedjen. Hiszen nekünk, átlagbéláknak továbbra is meg kell halnunk.
„Hagyd, Halál, fajtánk, hiszen engedelmes,
késs kicsinykét még, sietünk magunk is:
hisz meg is haltunk, amikor születtünk!”
(872-874. sorok)
Negyedik felvonás
Hercules végzett Lycusszal, az isteneknek áldozatot mutat be. De hirtelen napfogyatkozás történik és különös égi jelenségek zajlanak. Hercules tombolni kezd, Amphitryon csillapítja. Hercules Lycus fiaira vadászik, szó szerint, mint egy zsákmányállatot, felhajtja és lenyilazza őket.
„AMPHITRYON
Térdét esengve fonja át
az egyik fiú, s szánandó hangon esdekel.
Kimondhatatlan bűn! Szörnyű még látni is:
a könyörgőt megragadva meglóbálta két-
háromszor, s falhoz vágta őt. Reccsent a fej,
s beszennyezett mindent kiloccsantott agya.”
(1002-1007. sorok)
Elégedetten végez az imposztor királyi családdal, hiába áll mellette Amphitryon, és figyelmezteti folyamatosan, hogy épp a saját családját irtja ki. Megarával is végez, nem ismeri fel a saját feleségét. Amphitryon teljesen összeomlik, már ő maga könyörög Herculesnek, hogy vele is végezzen, mert nem bírja tovább ezt az iszonyatot.
A felvonást a Kar éneke zárja. A Kar nyugalmat kér végre Hercules számára, hogy véget érjen a tombolás és megpihenhessen. A Kar énekének második része szép, lírai búcsú a halott gyerekektől, akik ártatlanul lettek Hercules őrjöngésének áldozatai. A méltatlanul rövid élet, a végig nem járt életút és a meg nem élt élet szomorú búcsúja ez a kardal.
Ötödik felvonás
Hercules felébred és nem emlékszik semmire. Először azt sem tudja, hogy hol van. Aztán meglátja a lemészárolt családját, de még mindig nem emlékszik rá, hogy ezt ő tette. Persze az igazat senki sem meri megmondani neki, hogy ez a vérfürdőt bizony ő maga rendezte. Végül Amphitryon bár nem mondja ki nyíltan, de rávezeti Herculest, hogy a mészárlás az ő keze munkája. Hercules ismét őrjöngeni kezd, de most nem vette el az eszét az indulat, hanem az önmaga ellen irányuló haragja és bűntudata gerjeszti az őrjöngést: ez a kétségbeesés és a bánat dühe.
„AMPHITRYON
A tévedést ki nevezte bűnnek bárhol is?
HERCULES
Gyakran bűnnek számít a túl nagy tévedés.”
(1237-1238. sorok)
Hercules meg akar halni, ám Amphitryon ezt nem engedi, azt mondja, hogy „tűrd a balsors terheit”, vagyis a halál túl könnyű megoldás, túl egyszerű lelépni a problémák elől. Sokkal méltóbb viselkedés az, ha szembenéz a tetteivel és az életével bünteti meg magát.
„(...) Térj eszedre, fékezd megszokott
vad szenvedélyed, s lelked, mely mindent legyőz,
szedd össze most! Nagy erényeddel kell küzdened
magad ellen is: ne hagyd őrjöngni Herculest!”
(1274-1277. sorok)
Mitől lesz valakiből hős? Hősnek születni kell, vagy hőssé válik az ember a kihívások hatására? Hős lesz akkor, amikor tudja a választ az élet nagy kérdéseire? Nem feltétlenül. Talán igen, talán nem. Hercules példája, Hercules története épp azt mutatja meg nekünk, hogy a hős nem feltétlenül az, aki tudja a jó választ, aki tudja előre, hogy egy adott helyzetben mi a helyes és mi a helytelen. Hercules az a hős, aki bár maga is tudja, hogy félig isteni származású, mégis a lelkét tekintve ő áll a legközelebb hozzánk, esendő emberekhez. Hőssé válik, amikor megtanul uralkodni magán. Ő nem látja előre, hogy mit kell csinálni és nem méri fel a cselekedeteinek a következményét. És pontosan ezáltal válik hőssé, istenivé, hogy felemelt fejjel vállalja tetteinek következményét és megpróbálja a károkat enyhíteni. Vagyis nem csak az a hős, aki épp tudja, hogy mit kell csinálni (és utólag beigazolódik, hogy valóban jól és helyesen döntött az adott helyzetben), hanem aki az esetleges rossz döntés UTÁN is mer cselekedni. Mert ott és akkor bizony nem könnyű helytállni, de nemes dolog utána szembenézni a hibákkal.
Hercules tudja, hogy Juno bosszúja miatt tört rá az őrület, mégis képtelen elfogadni, hogy az istennőn a világ elpusztításával sem fog bosszút állni. És ismét visszakanyarodtunk az ember lelkében lakozó fenevadhoz: az elől bizony nincs hova menekülni, a világ végére is követ bennünket.
Theseus kínál enyhülést Herculesnak: magával viszi, hogy a vérbűntől megtisztulhasson. Ugyanis a rokongyilkosság vérbűn, a legnagyobb bűnök egyike, ez alól csak egy másik uralkodó mentheti fel. Ugyanis a mítosz gyakoribb változatában Herculesnek épp a gyerekek (és a feleség) meggyilkolásának bűnétől kell megtisztulnia, és ezért kell elmennie Eurüsztheusz udvarába, hogy ott végezze el a rá kiszabott (eredetileg tíz) munkát.
Seneca tragédiája az ember belső lényének tragédiája, amikor felismeri, hogy a világ összes szörnyét könnyebb két vállra fektetni, mint a saját magában lakozó fenevaddal farkasszemet nézni. Mert azért mindig egy kicsit jobbat gondolunk magunkról. Csak néha bizony eljön az a pillanat, amikor szembe kell néznünk önmagunkkal, a meztelen (és sokszor kegyetlen) valósággal. Tehát ezért fordította meg Seneca a mítoszt, hogy megmutassa ezt a fontos dolgot: könnyebb a „külső ellenséget” legyőzni, mint szembenézni és elfogadni a saját démonainkat. Ezért így a tragédia nem a Hercules-mítosz egy újabb színfoltja, hanem kiváló eszköze annak, hogy bemutassa, hogy mi rejtőzik bennünk. A hős és ránk vonatkoztatva a hétköznapi életet élő ember feladata a szembenézés, az emberi méltóság gyakorlása és az ókor hihetetlenül fontos üzenete, az önismeret. Mert az önismeret erre (is) vonatkozik, a legbelsőbb énünkre, a legrosszabb énünkre, amire nem vagyunk büszkék.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése