A görögök és a rómaiak hittek a túlvilági életben. Részletes leírásokat olvashatunk arról, hogyan és miként képzelték el az életet, a létezést a halál után. Hova kerül az ember, miután meghal, hova kerül a hős, a hérosz, mi lesz a bűnösökkel, mi lesz a jókkal, egyáltalán megítélik-e az ember cselekedeteit a halála után, kell-e számot adnunk az életünkről. A görögök szerint igen. És ez egy nagyon fontos kérdés. Nem olyan értelemben, mint később a keresztény kultúrkörben, ahol a túlvilági megmérettetés mint egy életre nehezedő teher jelenik meg, hanem egy igazságos megítélésként, már-már mint egy bírósági tárgyalás találkozunk a túlvilágra induló lélek megmérettetésével. Mert az ókoriak szerint a lelkünk halhatatlan, ha el is enyészik, az sokkal a test halála után következik be. Persze a héroszok, a hősök, akik valami emberfelettit tettek, sokkal tovább léteznek a másvilágon, mint a súlytalan lelkű halandók...
A túlvilág felé fordulva felmerül egy másik fontos kérdés is amellett, hogy mi lesz azokkal, akik oda kerülnek. Ez pedig az emberi gondolkodás egyik fontos része, napjainkban is és az ókorban is. Mi a helyzet az élőkkel? Hogyan hatnak a halottak az élőkre? Mit tesznek és mit tehetnek? Egyáltalán tudnak-e bármilyen formában jelt adni magukról, beleavatkozni az élők ügyeibe, segíteni vagy hátráltatni őket? Vallástól és hitbeli meggyőződéstől függetlenül az emberiség időről-időre valamiféle választ fogalmaz meg a kérdésre. A tudomány nem tud választ adni, és talán egy kicsit fél is a kérdéstől, mert senki sem tudta megmérni a lelket, bebizonyítani a létezését, tudományosan kimutatni, a halálba vezető utat feltérképezni, szóval marad az elegáns 'söpörjük a szőnyeg alá' megoldás. Az érdeklődőt a leszögezett koporsók, levágott fejek, küszöbre szórt babok, letakart tükrök és kísértettörténetek borzongató, babonával átitatott mélységesen realisztikus valóságán kívül sajnos semmiféle tudományos magyarázat nem segíti. Mégis, Dante után kit válasszunk vezetőnek a túlvilági utazáshoz (mármint élőként)? Természetesen Homéroszt!
A görög túlvilág-elképzelések legkorábbi írott forrásai a homéroszi költemények és természetesen az Odüsszeia, ahol egy egész ének (nevezetesen a legizgalmasabb tizenegyes) szól az alvilágról. Az alvilágról, ami itt még nem is egészen al-világ, hiszen nem a föld alatt van, hanem valahol máshol, talán itt, a földön, csak más dimenzióban (ez egy kicsit sci-fis megfogalmazás lett). Lényeg, hogy NEM kell lemenni, hanem a megfelelő eljárással az alvilág elhozható az élők világába. Odüsszeusz végzi a halottidézést, igen részletes leírással a technikai részletekre vonatkozóan (innen nem fogok idézni, tessék az egész éneket elolvasni, ha mást nem, legalább az olvasónaplóban).
Odüsszeusznak kérdései vannak, amit az élők nem válaszolhatnak meg. Halottakat idéz meg, mivel a holt lelkek tudják a kérdéseire a választ. Persze nem tudnak mindent, nem látnak mindent és nem pontosan informáltak a világ történéseiről, viszont olyan információk birtokában vannak, amelyekre Odüsszeusznak nagy szüksége van. Két fontos dolgot látunk itt: az első, hogy a halottak valamiféle bírálaton estek át, mivel nem mindenki ugyanolyan elbánásban részesül a szellemvilágban. Tehát lennie kellett valamilyen ítélőszéknek, aki döntött a továbbiakról. És ott van a katona, aki még Kirké szigetén részegen elaludt a tetőn, leesett és meghalt. Mivel őt nem temették el és nem gyászolták meg, a lelke nyugtalan, és semmi másra nem vágyik, csak hogy végre megkapja, ami a holtakat megilleti: a végtisztességre. És a másik fontos dolog, hogy bizony a holtak tudnak hatni az élők világára, hiszen azzal, hogy Odüsszeusz megidézte őket (vért adott nekik, hogy erőre kapjanak és szólni tudjanak), befolyást engedett nekik az élők további sorsát illetően.
A Homérosz utáni korokban az alvilág tényleg valódi al-világgá válik, ahova titkos helyeken keresztül lehet lejutni. Ezzel együtt a holtak még mindig nem különülnek el teljesen az élők világától, de már léteznek bizonyos kapuk, amiken keresztül be lehet jutni az alvilágba (persze ez nem ilyen egyszerű, gyakorlatilag csak a hősök képesek rá, hiszen lefele még csak le lehet jutni, de kifele már nem). Kialakulnak a toposzok, amik mára már elcsépeltté válnak, de az ókori költők részéről egyenesen hitvallásnak tekinthetjük, hogy a rendelkezésükre álló irodalmi eszköztárból mely alvilág-elmélethez nyúlnak, mit mutatnak meg nekünk a legendák és ősi praktikák kavalkádjából.
A rómaiak esetében sajnos nincs ilyen szerencsénk, nem tudjuk, hogy mit gondoltak Róma lakói a túlvilágról, hiszen a korai köztársaság korából nincsenek írott emlékeink a témában. Annál beszédesebbek viszont a szomszédos etruszk nekropoliszok, amik képek és jelképek tömkelegével üzennek egy letűnt civilizáció hitvallásáról. Elképzelhető, hogy a rómaiak az etruszkok közvetítésével tették magukévá a görögök túlvilággal kapcsolatos elképzeléseit. Az viszont kevéssé valószínű, hogy a rómaiak nem gondoltak semmit a túlvilági életről (vagy nem-életről), és csak az 1. század folyamán alakul ki náluk valamiféle túlvilággal kapcsolatos elképzelés, épp Vergilius Aeneise kapcsán. Mindenesetre a rómaiak igencsak szűkszavúak a témában.
Annál beszédesebbek az ünnepek. Sok ünnep szól (például a római Lemuria és a Parentalia is, vagy az athéni Anthesteria és az argív Agriania) a holtak engeszteléséről, megbékéltetéséről. Ezek a szertartások arra irányulnak, hogy a holtak ne kapjanak kedvet, hogy belépjenek az élők birodalmába, bemenjenek a régi házukba, beleavatkozzanak az élők dolgaiba. Mert hiába szerették az illetőt, aki meghalt, hiába volt fontos része és megbecsült tagja a családnak, halottként egy teljesen másik világhoz tartozik, halottként már nincs helye az élők világában. A rítusok egyik része a megbékítésről, másik része a távoltartásról szól. Adott esetben pedig a nemkívánatos szellemet ki kell űzni az élők köréből, az élettérből, mert bármennyire szerették is, holtában bajt hoz az élőkre. Tehát a halott mégsem az, aki volt? Holtában változik meg?
Akik életükben héroszok voltak, valahogy a túlvilágon is nagyobb erejük marad, ők képesek hatékonyan beavatkozni az élők életébe. Ezt nem csupán a saját erejükkel érik el, hanem képesek más szellemeket, démonokat is feltüzelni egy adott dologhoz. Ez lehet az élők számára pozitív, de negatív is. Ezért fontos, hogy a közösség tagjai ne csak egyénenként végezzék el a holtak kiengesztelését és tisztelését, hanem a szellemek tiszteletének megvan az állami, társadalmi szintű rítusa is. A nagy héroszok holtukban is segítségükre lehetnek a városuknak, társadalmuknak. A rómaiak ezt sem vették félvállról: a holtakat ugyanis besorolták a római polgárok közé. A halott rómaiak szelleme lett a MANES, római istenségek lettek, akikhez lehet fohászkodni, akikkel lehet egyezkedni (amolyan jó római szokás szerint) és akiktől lehet segítséget kérni, állami szinten is. Noha a Manes szó alakja többes számú (plurale tantum), a rómaiak egy bizonyos halott szellemét értették rajta, akinek lehet áldozni. A rómaiak szinte mindennapi kapcsolatban voltak a halottakkal: hosszabb életért fohászkodtak hozzájuk, és kérték őket, hogy bizonyos kérdésekben adjanak nekik tanácsot, jelek, omenek vagy akár az álmaikon keresztül, míg a római papság a hadsereg megerősítéséért fohászkodott a túlvilágiakhoz.
A holtak jelenléte az élők világában mindenképpen meghatározó kellett legyen. Az ókoriak azzal a tudattal élték le az életüket, hogy az a tisztesség és megbecsülés, amit ők életükben megadnak a halottaiknak, nekik is kijár, amikor ütött az órájuk. Az emléküket a következő nemzedék ápolni fogja és tiszteletben lesznek tartva. A görögöknél fontos a szellemek tisztelete, a rómaiaknál inkább az istenként való imádata. És nem elhanyagolható tény az sem, hogy a holtakat bizony megítélik, tehát az élők élete befolyásolja a halottak életét...
„Néked meg nem végzeted az, te nemes Meneláosz,
lónevelő Argosz mezején hogy leld a halálod,
ámde az istenek Élüszion mezejére, s a földnek
végire küldenek el, hol a szőkehajú Rhadamanthüsz
úr, s hol a legkönnyebb lét várja a földilakókat:
hó nem esik, viharok sose dúlnak, nincs soha zápor,
éleshangu Zephír szele fú csak folyton e tájon”
(Homérosz: Odüsszeia IV. 561-567. sorok, Devecseri Gábor fordítása)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése