1.
Apját keresni indult
az ifjú, mert a házat
ellepték már a kérők.
A szép szigetre szálltak
a gondok és a bánat,
mint éjszinű madárhad,
de maszkban, álruhában,
vigasság-maszku rajban,
bor öntő áradatban,
kurjongató csapatban.
S ő búsan ült: a lelkét
bántotta mind a vendég
s hogy apja nincs seholsem,
Meg az, hogy óra múlik,
év, hónap, óra múlik
s ő húsz évével itt ül
s nem mívelt semmi szépet.
,,Athéna volt, Athéna,
ki elküldött utamra.
Ürüljön hát a kamra!
Hajóra, jó legények!
Történjék valami.”
2.
„Szél, szél, süvöltő tengeri szél!
Azt mondom: vigyél kijelölt utamra.
De azt súgom: valahová vigyél,
akárhová. Csak ne maradjak helyben.
Athéna vagy akármi sürget engem.
Azt mondom: a sorsom nyugtalanít.
S azt súgom: mindegy, hogy mit, valamit ideje tennem.”
3.
„Igen, igen, ideje megpihennem.
No, nem végleg, csak hosszabban: belepte
szakállamat a tajték és a hínár,
átjárja bensőm a bőrszínű vízár
s csak neveti, hogy kesergek felette.
Mi kell, hajós? — kérdik a kis habok:
Mi kell? Igaz, még fáradt nem vagyok;
de nyugalom kell, míg élvezhetem,
míg van erőm a pihenésre; tudnom:
tehetnék mást is, és mégis nyugodnom,
csak mint az íj ha egy kicsit lazább.
Fölszálló füstje házam tűzhelyének
akárcsak messziről
szebb, mint a tenger tízezer színe.
Most jöjjön hírnök-isten, dobáló orkán, csak hazasegítsen.
Szólítasz, nimfa? Jó, kicsit kesergek s mindjárt megyek;
szégyenben azért nem maradok itt sem.”
4.
„Télemakhosz, lám, milyen fiatal vagy.
Hisz voltam én is ifjú, épp ilyen.
Rég volt. Mint tenger hulláma, rohan
az évek soka, partra csap vidáman,
S hogy mért vidáman? Mert mindig csak azt
hallom a zenéjükből, ami, hogyha
lever vagy sért, ad is rögtön vigaszt.
Fiatal szőlő volt az én korom,
most méz-szivű bor: nagy korsaja mellett
ülök, jól ismerem, úgy kortyolom.
Nem irigyellek.”
5.
„Utazz csak, fiú, utazz az időben.
Belülről én, Athéna intelek.
Nesztor iránt a fövenyes Püloszban
ha ébred benned tisztelet majdani magad tiszteled
s tán meg is ismered.
Vagy Nesztorrá utaznod korai?
S Télemakhosszá emlékezni ő
már lusta kissé? Nem baj: bennetek
vándorol az idő.”
6.
„Haj, az idő! Sok kincsem van, fiam;
de jó társaim felfalták a vészek.
Ezért élek csak félig boldogan,
Körül ha nézek,
gyönyörködöm sugárzó palotámban,
s hogy ily illőn csodálod, jólesik.
De valami hiányzik, mit kívántam:
az állandóság. Minden elszökik,
Illanni kész, tudom tapasztalatból,
minden, mi van. S ha újra visszajön
(mert visszajön), nem jön vissza egészen:
félkarral átfog s áll illanni-készen
az arany-küszöbön.”
7.
Kit óhajtsz látni még? A magad útját
járhatod csak s oly rend szerint csupán,
mely, mint nap érlel gyümölcsöt, szelíd-
kegyetlenül mozdít előre lassan
és pontosan. Menj haza. Nem segít
rajtad már más, csak ők, kik sorbanállva
várják, hogy egymást szüljétek világra:
a tetteid.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése