Egyiptomi kutyamúmiák

    Emlékszem igen zsenge koromban láttam a Szépművészeti Múzeumban az egyiptomi kiállítást. Rengeteg csodálatos szarkofág, ékszerek, drágakő szobrocskák voltak kiállítva, de engem csakis a macska-múmiák érdekeltek. Ledöbbenve figyeltem, ahogyan a puffancs kis testükből valami száraztészta-szerű aszott kis csomagot készítettek. Csapzott, poros bundák és keszekusza körmök. Semmi sem maradt a macskákra jellemző jólfésültségből és rendezettségből. Végtelen csalódottságot éreztem, hiszen gyerekfejjel azt gondoltam, hogy a macskák lényege a tömött és dús bundájuk, a kerekségük, a selymességük (no és az éles körmeik), ebből kifolyólag úgy képzeltem, hogy az örökkévalóságba is káprázatos bundával vonulnak be. Inkább ázottnak, szürkének, és végtelenül boldogtalannak tűntek, semmint halhatatlannak. Kész tragédia volt. Meghatározó gyerekkori élmény.

    Macska-múmiákról szerintem mindenki hallott már, hogy az egyiptomiak annyira rá voltak kattanva ezekre a kis nyávogó zsarnokokra (egyébként a macska neve egyiptomiul MIUT, ami azt jelenti, hogy „ő, aki nyávog”), hogy az örök vadászmezőkre is magukkal vitték ezeket a nagy becsben tartott jószágokat, vagyis őket is besózták is kitömték. De amíg egy ember kitömve csak simán aszott, egy macska kitömve: borzalmas. De mi a helyzet a kutyákkal? Róluk alig van szó. Pedig az egyiptomiak szerették a kutyákat is, nem kevésbé, mint a macskáikat. Inkább máshogy. Mert vannak ám kutya-múmiák is!

    A kutyák nem csak az otthon részesei voltak, mint a macskák, bár sokan tartottak kutyát kedvtelésből, ölebnek, háziállatként. A kutyák mégis inkább a vadászat, az őrzés és a partner szerepét töltötték be az egyiptomi ember életében. A végtelen utakon az üres sivatagban az ember társa a kutya volt, nem a macska, akit nem igazán lehet rávenni semmire, amihez nincs kedve. Ember és kutya együtt taposták a sivatag homokját. Ezek a kutyák persze nem rekedtek kívül a házon, bár nem számítottak ölebnek, mégis, a gazdájuk életének szerves részét képezték, így a házon belüli életben is fontos helyük volt.

    A kutya egyébként az egyiptomi vallásban is feltűnik: gondoljunk csak Anubisra, a kutyafejű istenre, aki több feladata mellett a mumifikálást felügyelő istenség. A kutya-múmiák általában nem önmagukban fordulnak elő (mint például egy kisállattemetőben), hanem leggyakrabban mint fogadalmi ajándék szerepelnek, bár szépen külön csomagolva, a maguk kis koporsójába. Ezek a kutya-múmiák nagy számban fordulnak elő az Anubis-templomok közelében, elhagyatott sírboltokban, katakombákban, üres kutakban. A kutya- múmiák a többi múmiához hasonlóan teljes kezelést kaptak, és minden védelmező amulettel is fel vannak szerelve. Ezzel együtt persze vannak olyan kutya-múmiák is, akiket az a megtiszteltetés ért, hogy a gazdájukkal egy szarkofágba csomagolták őket, nyilván az érzelmi kapcsolat miatt. A Királyok Völgyében több mint 50 kutya-múmiát találtak. De az egy más téma. A szeretett jószágok természetesen azokkal tarthattak az öröklétbe, aki megengedhette magának, hogy egy istállónyi lovat, vadászkutyákat, sólymokat és macskákat is csomagoltasson maga mellé a Nagy Utazásra, hiszen ez nem volt olcsó mulatság, az öröklét nem fapados járat.

    Bár a kutya nagy valószínűséggel kedvelt jószág volt, azért ne feledkezzünk meg a kutyaság mágikus aspektusairól sem. Mivel a görög-római időszakban is bőségesen gyártották a kutya-múmiákat, elgondolkodtató, hogy a görög-római mágikus hiedelmeket is számba vegyük. Vegyük például az április 25-én tartott Robigalia ünnepét, amikor kölyökkutyát áldoznak fel. A kiskutya a régi hit szerint mint egy mágnes magába szívja a rosszat és a betegséget, ezért kiváló áldozat. Tipikus római ünnep a „kutyák megbüntetése” a supplicia canum. Vagyis amit a kutyáknak kellett volna megtenniük (hogy riasszák az őröket a gall betöréskor a fellegvárban), azt bizony a szent ludak tették meg, gágogásukkal felverték az őrséget és így a rómaiak megmenekültek egy igencsak alattomos támadástól. A kutyák elaludtak, ezért időről-időre megbüntetik őket, miközben a szent ludak selyempárnákon körbegágognak Róma szent városában.

    Kutyát áldozni általában az alvilági isteneknek szokás, különösen Hekaténak, a sötét istennőnek, aki egyben a keresztutak és választóvonalak istennője is. Hekaté szereti a kutya-áldozatot, noha ő maga is kutyák kíséretében járja a csillagtalan éjszakákat. Talán az egyiptomi kutya-múmiák készítésének szokása a görög-római hagyományok (és még régebbről eredő) és az egyiptomi Anubisz-hit keveredésének izgalmas momentuma, hiszen ami Hekaté a görög-római kultúrkörben, az Anubisz az egyiptomiban (igencsak leegyszerűsítve a vallásfilozófiai kérdéseket). Talán a kutyák feláldozása és a bebalzsamozás épp ebben a különös rítusban egyesül és nyer értelmet. És még nem is beszéltünk a Kutya csillagképről...

    Bármi is az igazság, a kutyák fontos szerepet játszottak az egyiptomi ember életében – és halálában is. Nem is beszélve a halál utáni életéről. Mert nem csak macskákat csomagolt az örökkévalóságra...