Epiktétosz a filozófus, aki sztoicizmusával megelőzte a sztoikus Senecát és Marcus Aureliust. Valamikor i. sz. 55 körül született Hierapoliszban, de ha róla van szó, akkor semmi sem biztos, ahogyan a valódi neve sem, hiszen az Epiktétosz beszédes név, azt jelenti 'kapott', 'szerzett'. Ifjúságát Nero testőrének rabszolgájaként töltötte, majd gazdája felszabadította, ám ezek az évek kitörölhetetlen nyomot hagytak benne, és így az egész gondolkodásában. A sztoikus filozófiát Musonius Rufustól tanulta, majd visszatérve szülőföldjére, Görögföldre, iskolát alapított. Sztoikus és sztoikus, és mégis, a különbség óriási: egy egész világ választja el ezeket a gondolkodókat, hiába egyesültek egy nagy közös eszme tengerében.
Epiktétosz tanításai 'Epiktétosz Kézikönyvecskéje' címmel indultak hódító útjukra. Magyarországon igen korán, 1628-ban fordította le kedves anyanyelvünkre Thordai János unitárius lelkész. 1943-ban Sárosi Gyula, majd 2016-ban Steiger Kornél is lefordította, ez utóbbi a Gondolat Kiadó Electa sorozatában jelent meg (és nálam nagy sikert aratott).
Epiktétosz is, mint a filozófusok általában, szereti az eszmefuttatásait szigorúan elméleti síkon tartani. Mármint gyakran éri a filozófiát az a vád, hogy szép és jó, de mi a helyzet a valósággal? Hogyan működik, hogyan valósul meg mindez a gyakorlatban? És igen, sajnos a szomorú helyzet, hogy a válasz: sehogy. Vagy nem úgy. De akkor minek az egész? Seneca sem élte azt az életet, ami kirajzolódik lelki szemeink előtt a könyveit olvasva. Sem az eltévelyedett kis báránykát, Nerót nem tudta rávenni, hogy igazán filozófushoz méltó életet éljen. Akkor hol az igazság? Talán épp Epiktétosznál. Izgalmas élete miatt ő egy kicsit másképp látta a világot. Szerinte a filozófia célja az értékes és jó élet megvalósítása, tehát mindenképp egy gyakorlati, cselekvő, aktív életre biztat. Ő ezt úgy mondja, hogy a bölcselet célja az EUDAIMÓNIA. De mit is jelent ez a szó? A Magyar Katolikus Lexikon az alábbiakat írja:
„Eudaimonizmus (a gör. eudaimonia 'boldogság' szóból): Kant óta az az erkölcsi-bölcseleti felfogás, amely szerint az erkölcsi cselekvés célja a boldogság. Ha a boldogság csupán az egyén öröme, individuális, ha közösségi, akkor szociális eudaimonizmusról beszélünk. Hozzá közel álló irányzat a hedonizmus. Valójában a boldogság nem lehet végső erkölcsi elv, mert hogy mi a boldogság, azt a tárgyi értékrend alapján döntjük el, melyről értelmünk, szívünk tudósít. Az ókori etika az eudaimonia égisze alatt fejlődött ki, azonban nemcsak a hedonistákat, hanem Platón, Arisztotelész irányzatát és a sztoikusokat is magában foglalta. A keresztény erkölcs központi fogalommá tette az ókortól örökölt legfőbb jó (summum bonum) kategóriáját, de az Istenre alkalmazta. (...)”
Epiktétosz szerint az eudaimónia két szélsőség között van: az apátia (a szenvedélyektől való mentesség) és az ataraxia között (a meg nem zavarható lelki nyugalom állapota). Szerinte minden problémának az a gyökere, hogy az ember nem tud különbséget tenni jó és rossz között, elhamarkodottan formál véleményt, és a kialakult vélemény megmásíthatatlan dogmaként él az ember lelkében. Szerinte a jó egyszerűen erényes, a rossz pedig a rossz cselekedetekben nyilvánul meg.
A sztoikus filozófiában a virtus (erény) és az arété rokon értelmű kifejezések. Hasonló, de mégsem ugyanaz. Az arété testi, szellemi, lelki kiválóságot jelent, ám az eredeti görög kifejezés jelentéstartama ennél sokkal gazdagabb: mindenféle kiválóságot és alkalmasságot jelent, például azt is, ha valaki tolvaj, ám tolvajnak kiváló, a tolvajkodásait professzionális szinten űzi (tehát maga a kifejezés nem utal a jelentés jó/rossz mivoltára). Az ókori ember számára, ha erényes és értékes életet akart élni, akkor a legjobb, amit tehetett, ha önvizsgálatot tartott, és felmérte, hogy miben jó, mik az erősségei, és mik a gyengéi, és ennek tükrében kellett/illett kialakítania az életét.
A jó és a rossz két pólusán kívül Epiktétosz szerint van egy harmadik kategória is (mi, mai emberek amúgy is imádunk kategorizálni): ez pedig a semleges vagy közömbös dolgok csoportja. Az ilyen dolgok sem nem jók, sem nem rosszak, legfeljebb jobban vagy kevésbé preferáltak. Ilyen közömbös dolognak tekintette a pénzt és a betegséget, amit ma már igen nehezen tudunk megérteni, főleg még kevésbé a gondolatinkba beintegrálni. Bár szerintem a betegség minden korban és világszemléletben egy határozottan ROSSZ dolog, de nyilán messze vagyok még a sztoikus bölcsektől. A pénz kérdéssel is mindig úgy vagyok, hogy meg szoktam kérdezni, hogy MA hova vonulhatna ki Buddha leülni és elmélkedni egy fa alá, ahol egy napon belül nem szállna ki egy vagon szociális munkás vagy pszichiátriai szakgondozó, hogy 'segítsenek' neki. A válaszokat továbbra is várom.
Epiktétosz szerint ezek a közömbös vagy indifferens dolgok tényleg nem fontosak, jönnek, vannak, aztán továbbfolynak az élet során. Nem az a lényeg, hogy ezeket a jó és a rossz skatulyáiba gyömöszöljük. Szerinte a lényeg, hogy amikor ezek a közömbös dolgok belecsordogálnak az életünkbe, mit kezdünk velük, hogyan használjuk őket. Vegyük például a vagyont. Ha valaki a gazdagságát összelopta-összeszopta, akkor az Epiktétosz szerint egy rossz dolog, mert az erényes életre ez a cselekedet igencsak kártékony hatással van. Tehát ez esetben az ember sokkal jobban teszi, ha emelt fővel dagonyázik a nyomor mocsaraiban (hát nem ez a magyar filozófia?!?), hiszen akkor az erényes élete meg van mentve. Na igen, de megint ott vagyunk, ahol az elején: hol találkozik a filozófia és a valós élet?
A rabszolga-filozófusunk azonban erre is választ ad, hiszen gyakorlati tanácsokkal, mintegy életviteli kisokossal ruház fel bennünket az erényes élet kivitelezését illetően.
1.) A vágy tana
Csak azokra a dolgokra vágyjunk, amelyek jók és hasznosak. Töltsük meg az elménket a jó és hasznos dolgokkal, és ne hagyjunk egy gondolatnyi helyet sem a léha ostobaságoknak! A korát megelőző lélekbúvár nagyon pontosan felismerte, hogy az irracionális vágyak, képzelgések csak frusztrációt és szorongást hoznak magukkal, ami bánatot okoz, és ez aztán igazán távol áll a fényesen felsejlő eudaimóniától (aminek eléréséért dolgozunk magunkon). Tehát inkább akarjunk kevesebbet és valóságosabbat – szerinte. Nyilván ez a mai korban szintén egy nehezen befogadható gondolat, hiszen arra treníroznak bennünket, hogy bármivé válhatunk (akár unikornissá is), csak akarnunk kell. Meg ez jár, mert megérdemlem. Satöbbi médiamoslék.
2.) A cselekvés tana
Bármi, amit teszünk, annak következményei vannak. Tudnunk kell, hogy a cselekedeteink kimenetelét nem tudjuk irányítani. De azt igen, hogy jóra törekedjünk, jól cselekedjünk, és ne utólag javítgassuk a hibákat – ha már kiderültek. Úgy cselekedjünk, hogy az harmóniában legyen az erényes élettel: ne a látszat kedvéért, ne másért, ne mert kell, hanem mert belülről jön. Ha az eudaimóniára törekszünk, nem a cselekedet kimenetele a fontos, hanem maga a cselekedet. Nem az a jó élet, amikor tűzön-vízen keresztül eléred a kitűzött célodat, hanem maga az út, az élet számít, hogyan haladtál végig rajta (megőrizted-e az erényes életed tisztaságát, vagy rossz cselekedetekkel árultad el önmagad). Egy egészen egyszerű példával illusztrálva: tornázz a mozgás öröméért, ne pedig azért, hogy álomtested legyen.
3.) A fegyelem tana
Ez a helyes döntéshozatal tana. Vagyis a szemlélőnek nem szabad felületesen szemlélnie a helyzetet és elhamarkodottam ítélnie, véleményt formálnia, hogy hirtelen elköteleződjön. Nagyon fontos a körülmények megfelelő mérlegelése és az elfogulatlanság.
Epiktétosz szerint nem az a baj, hogy valaki belédköt, hanem az, hogy ebből a cselekedetből haragot alakítasz ki. Ha elfogadod, hogy a kötekedése a nemfontos dolgok csoportjába tartozik, akkor nem fog belőled haragot kiváltani. Nyilván más kérdés, amikor a kötekedés tettlegességig fajul...
Összegezve Epiktétosz szerint a jó élethez szükséges, hogy az ember tisztában legyen önmagával, a képességeivel és a lehetőségeivel. Van egy rakás olyan dolog, amit nem tudunk befolyásolni. Például nincsen ráhatásunk a más emberek viselkedésére. Ezek tehát nem jó vagy rossz dolgok, nem fontos dolgok, el kell őket engedni. Mert a fontos dolgok bennünk vannak, azokkal kell foglalkozni. A saját gondolatainkat irányíthatjuk, a saját cselekedeteinket megválaszthatjuk. Ezekkel kell foglalkozni, mert ezekre van ráhatásunk.
És itt is vagyunk rabszolga-kérdésnél. Epiktétosz rabszolga volt, totálisan kiszolgáltatott tulajdona egy másik embernek. Jobban belegondolva, mi magunk is az éltünk során rengetegszer kerülünk kiszolgáltatott, függő helyzetbe hosszabb-rövidebb ideig. Néha mások függnek tőlünk, néha pedig beleragadunk egy helyzetbe, amiből nem látunk kiutat. Rabszolgának lenni egy teljesen szélsőséges megnyilvánulása ennek a függőségnek és kiszolgáltatottságnak, és ez az a tapasztalat, ami árkot ás Seneca, Marcus Aurelius és Epiktétosz sztoicizmusa közé. Az első kettő ezt a totális kiszolgáltatottságot sosem tapasztalta. Amikor nincs más menekvés, csak befele. Amikor szar a világ, de én nem leszek az. Hát nem ezt mondta Jézus is?
Bár a mai világ azt sugallja, hogy mindent megváltoztathatsz, az lehetsz, ami csak szeretnél, csak erősen kell akarnod. Persze ha nem sikerül, akkor nyilván nem akartad eléggé. Mert lehetett volna. És mindig ott az a kis 'volna', ami egzisztenciákat döngöl a földbe és erős embereket tesz cselekvőképtelenné. Vannak bizony olyan dolgok, amiken nem tudunk változtatni, mert nincsen rájuk hatásunk. Vegyük csak a legelemibb dolgot, a genetikát. Annak születünk, aminek. Nyilván kellő tőke és kitartás után unikornist is varrnak belőlem, de én én maradok. Ahogyan öregen is, ráncosan és ősz hajjal is. Vagy csillámló pónisörénnyel. Ezek nem fontosak, mert nem változtatnak semmin. Díszletek. Persze ez nem jelenti azt, hogy dőljünk hátra és ne tegyünk semmit, mert minden el van rendelve. Nem, ez megint egy szélsőség. Igenis lehet változtatni a dolgokon. Lehet javítani, korrigálni. De a lényeg, hogy ismerjük fel, mi rejlik bennünk, és azt engedjük kibontakozni, ne egy elérhetetlen vágyálmot hajszoljunk. A képességeink tükrében kell megfogalmaznunk, hogy mit akarunk. Nincs egységes recept, nincsenek kitaposott ösvények, mindenkinek magának kell felderítenie az utat, a megoldást. Ez az élet, ez Epiktétosz tanítása.
A külső körülmények, amiken nem tudunk változtatni, azok is csak emberektől származnak (javarészt). Tehát ha valaki kivonja magát a cselekvés terhe alól és teljesen befelé fordul, megtagadva ezzel a létezés aktív oldalát, nagy veszélynek teszi ki magát, mert a rossz dolgok sokkal inkább rátalálnak, a passzivitás provokálja a káros cselekedeteket. A harag, a frusztráció, a félelem és számos negatív érzelem viszont valahol mégis fontos dolog, hiszen a legerősebb személyiségformáló dolgok, általuk leszünk azok, akik vagyunk. Emberiek, nagyon is emberiek. Ebben az összefüggésben viszont talán úgy tűnhet, hogy Epiktétosz filozófiája arról szól, hogy tagadjuk meg az emberi, természetes oldalunkat és próbáljunk meg teljesen természetellenesen élni. De talán nem kell az egészet ilyen véresen komolyan venni. Használjuk a filozófiából azt, ami a javunkra van, a többit meg... nos, hanyagoljuk!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése