Ahogyan magát nevezte: AUGUSTI LIBERTUS, azaz Augustus vagy Tiberius császár felszabadított rabszolgája lehetett. Érdekes, hogy a kortársai alig említik: Martialis és Avianus tesz róla említést. Ennek (és minden bizonnyal némi irigységnek) a folyománya, hogy a 'tudomány' nem hajlandó róla tudomást venni, és a 'nem is létezett' kategóriába került, ahogyan Homérosz és Shakespeare is. Ez a géniuszok sorsa: kicsik vagyunk hozzá, hogy megértsük őket, ezért inkább letagadjuk, hogy valaha is léteztek. Persze ezek a szőrszálhasogató viták, hogy Shakespeare műveit nem is ő írta, meg Homérosz sem maga írta a műveit: azt a kardinális kérdést miért nem teszi fel senki, hogy VALAKI azért megírta ezeket a halhatatlan, utolérhetetlen és megismételhetetlen műveket...
Phaedrus meséit valószínűleg sokan ismerték, népszerűek voltak (bárki írta is őket). Öt könyvet adott ki, és kifejezi, hogy a meséivel irodalmi babérokra tör: tehát a mesét az irodalom szerves részének tekintették (a mesék írója legalábbis). Ő az első író, aki latin nyelven írt meséket. Előképe Aiszóposz, a görög meseíró. Phaedrus nem titkoltan a nagy előddel kel versenyre, igyekszik utolérni, sőt, felülmúlni őt. Az mindenesetre biztos, hogy a latin irodalomban új műfajt teremtett és lerakta annak alapjait. Ahogyan napjainkban sem, a kortársak sem vettek róla tudomást. Nem kritizálták különösebben, nem bírálták, egyszerűen figyelmen kívül hagyták, és hallgatással igyekeztek megfojtani.
De mit is tudunk róla? Nem sokat. Az Olümposz hegyhez közel, valahol Macedóniában vagy Trákiában született i.e.15 körül (bár ő maga Pieriát nevezi meg szülőhelyének). Rómába rabszolgaként került, latin nyelvi képzésben is részesült (fel a fejjel, nyelvtanulók, meg lehet tanulni a latint!). Épp ezért lett a mese tökéletes műfaj a számára: a rabszolga nem mondhatja ki nyíltan, hogy mit gondol, mi a véleménye, mindenképpen burkolt formában kell kinyilvánítania. A mesék tanulsága nyilvánvaló, ám kellően cizelláltak ahhoz, hogy nem lehet őszinteségi rohammal megbélyegezni. Érdekes, hogy burkoltság ide vagy oda, Seianus elítélte Phaedrust, de nem tudjuk, hogy melyik mese (vagy esetleg mind) verte ki a biztosítékot.
Az első és a második könyvét a kedves olvasónak ajánlja: rabszolgaként és 'kezdő' íróként nem volt pártfogója. A pártfogó némi anyagi segítséget nyújtott a művészeknek, cserébe a költők romolhatatlan koszorút fontak gazdag feje köré. A negyedik könyvet viszont már Particulónak ajánlja, az ötödiket pedig Philetus/Philetes-nek, vagyis lett támogatója. Annyit tudunk még róla, hogy i.sz.55 körül halt meg.
Meséi a kézirati hagyományban aránytalanul maradtak fenn:
Niccolo Perotti (meghalt 1480) valószínűleg még a teljes Phaedrus-életművet ismerte. Epitoméjából 30 újabb Phaedrus-mese került elő a XIX. században. Ezeket a mai kiadásokban az 'appendix' közé sorolják. Az első könyv igazi aiszóposzi meséket tartalmaz. Az első könyv prológusában azt tekinti a legnagyobb vívmányának, hogy Aiszóposz anyagát JAMBIKUS SENARIUS-okba öltöztette. A mesék célja a szórakoztatás és a tanítás. A második könyvben találunk egy Tiberiusról szóló történetet. A harmadik könyvtől kezdve egyre növekszik a régebbi vagy korabeli történetek száma. A könyvek előrehaladtával Phaedrus egyre jobban elszakad Aiszóposztól és egyre önállóbb lesz. A mesék sugallta egyszerű erkölcsi rendszer (DIATRIBÉ) a lehető legtávolabb áll Seneca arisztokrata sztoicizmusától. Meséivel arra ad tanácsot, hogyan lehet helytállni egy tökéletlen világban. És emiatt az üzenet miatt mind a mai napig aktuális és olvasható és elgondolkodtató.
Phaedrus világában mindenkinek megvan a maga helye, amibe beleszületett, ezt nem tanácsos elhagyni. Sőt, semmi olyat ne tegyünk, ami nem hasznos. Azt hiszem ebben a római lélek azért igenis vastagon benne foglaltatik: ami szép, az jó, és ami jó, az szép. Ezzel együtt Phaedrus meséiben a VIRTUS egészen mást jelent, mint Senecánál. Phaedrus virtusa a SAPIENTIA, ez a legfőbb érték. De ez a sapientia nem a filozófia bölcsessége, sokkal inkább a ravaszságé, a józan paraszti észé, a túlélésé (lásd a 'Róka és a holló' meséjét).
Idővel Phaedrus hangja szelídült, és ő maga is kijelenti, hogy nem akar senkit megbántani, csak az emberek életét és erkölcseit akarja megmutatni. Senecával szemben a SUMUM BONUM HONESTUM helyett a gyakorlati bölcsességet, a ravaszságot propagálja. Talán Phaedrus és Seneca mutatja meg a filozófia és a hétköznapi élet, az elmélet és a gyakorlat között a különbséget. Ők ketten a két szélső pólusai az ideáknak és a valóságnak. Hiába várta életében az elismerést, ezt csak az utókor adta meg neki. Mi több, mind a mai napig hatással van az írókra, és nem csak a meseírókra.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése