Ovidius: Átváltozások - Marsyas. Pelops.

Egy közülünk miután Lycie-beliek veszedelmét
elmondotta, akad másik szóló: a szatirról,
kit Latona szülötte legyőzött tritoni sípon,
s megkínzott, s aki így kiabált: „Mért rántsz ki magamból?
Ennyit a sípomnak szava, bánom bánva, nem ért meg!”
Testéről bőrét, míg ő ezt sírta, letépték;
tiszta merő seb volt, csöpögött mindenhol a vére,
meztelenül inait lehetett már látni, az ér mind
bőrtakarótlan ver, s ugrál; számlálni lehetne
megrángó beleit s mellében az izmai szálát.
Faunjai szántóknak, sürü erdők isteni népe,
és a fivér szatirok, meg a most is kedves Olympus
sírva siratták mind, meg a nimfák, s mind, ki a bércen
csordát és gyapjas nyájat legelőre terelget.
Akkor a termőföld, könnyüktől ázva, a könnyet
mind befogadta, a könnyet alanti erébe beszívta;
vízzé tette előbb, azután kifolyatta a légre.
S róla e gyors folyamot, mi lefut meredek peremek közt,
Marsyas - így nevezik, Phrygiának tiszta folyóját.
Íly példák hallása után tér vissza az újabb
bajhoz a nép, és Amphiont gyászolja s a törzsét.
Ám az anyát épp nem. De akadt, aki érte is ejtett
könnyet, a hír így tartja, Pelops, megmeztelenítve
mellét, balvállát - mely ivorból volt - kitakarta.
Válla, mikor született, hús volt s egyszínü a jobbal;
ám később, mikor apjának keze feldarabolta,
össze az égilakók illesztvén, mindene megvolt,
csak mi a nyak meg a váll közt áll, az a csöpp kicsi rész nem.
Hát oda ők elefántcsontot tettek segitőül,
s íme Pelops, mikor ez kész lett, vele újra egész lett.

Devecseri Gábor fordítása