Önkontroll

   Érzelmei mindenkinek vannak, ha tetszik, ha nem. Ám az érzelmektől félünk: kontrollálhatatlan, irányíthatatlan, mi több kiismerhetetlen valaminek tarjuk. Félünk attól, aki túlságosan kimutatja az érzelmeit. Kérdés az, hogy az érzelmeitől félünk, vagy a megnyilvánulásától. De attól még jobban félünk, aki nem mutatja ki az érzelmeit. Mert tudjuk, hogy ugyanazok a viharok dúlnak benne is, mint bennünk, ám azáltal, hogy uralni tudja őket, valami elérhetetlen távolságba kerül tőlünk. Egyáltalán, meddig lehet uralkodni az érzelmeken, és van-e értelme a kontrollnak?

    Tacitus érdekes dolgokat mond az indulatról. A dolog első része nem meglepő és váratlan, hiszen annyira azért ismerjük a rómaiakat, hogy nagyon szeretik maguk kézben tartani a dolgokat, és szeretnek irányítani (no és uralkodni). Igaz ez az érzelmekre és az indulatokra is: egy valamire való rómaitól elvárták, hogy az indulatai ura legyen. Hideg fejet, megfontoltságot vártak el, semmi hebrencskedés, semmi hirtelen fellobbanás. A józanság, az érzelmek kontrollálása az egyik legfőbb római erények közé tartozott. Mi több, a józanság nélkül a római nem is római. A másik része, hogy Tacitus szerint az indulatok, a kegyetlenség, a gyűlölet folyamatosan jelen vannak az ember jellemében (nem az ember lelkéből fakadnak, hanem mint a sár, rátapad), és csak az alkalmat várják, hogy megnyilvánulhassanak. Az írásaiban nagyon erős és kifejező szavakat használ a témában: erumpere (kitör, kirobban), corrumpere (a pusztítás) és a perrumpere (kitörés kifakadás) igéket. Ezek a szavak egy olyan folyamatos belső háborút sejtetnek, amelyben az ember lelke mindig vesztésre áll.

   Tacitus szerint az ember a természeténél fogva hajlamos az indulatra. És ez ellen semmit sem tehetünk. Ám egy kis reményt is ad: néhány ember (természetesen római) képes az indulatait ideig-óráig, hosszabb-rövidebb ideig kontroll alatt tartani. Ez egészen biztatóan hangzik, ám ne feledjük, hogy az indulat nem hagyta el a lelket, csak a kellően erős emberek felül tudnak emelkedni rajta - átmenetileg.Ugyanis bennünk marad, hiszen a lelkünk legmélyén fészkel, és alattomos módon várja a lehető legrosszabb alkalmat, amikor megnyilvánulhat, kitörhet, utat törhet magának és lealacsonyíthatja a létezés nemesebbik arcát. Kiváló példát szolgáltat Tiberius és Domitianus császárok: hónapokon keresztül képesek voltak semmit sem mutatni az érzelmeikből és az indulataikból, hogy aztán végzetes tombolást engedjenek neki.

   Tacitus szerint az indulatok kontrollálása egy részről adottság, más részről választás: szerinte az önuralom tanulhat, fejleszthető, kellő gyakorlással művészi fokra lehet juttatni. Ezzel természetesen nem mindenki ért egyet: Senenca szerint a legjobb, amit az ember tehet, ha fékezi az indulatait, mert idővel az okát is el fogja felejteni. Szerinte a düh idővel lecsillapodik, elmúlik.

   Az érzelmek kontrollálása midig is nagy dolognak számított, különösen az olyan emberek körében, akik a nyilvánosság szemei előtt élnek, mint a császárok. Hogy az ő esetükben miért különösen fontos a kontrollálás, annak számos oka van. Először is, az érzelmek és indulatok féken tartása egy fontos római erény, nemesség, a dignitasegyik legfontosabb megnyilvánulása és a civilizáltság fokmérője. A barbárokat gyakran úgy írták le, mint akik ösztönösen, indulatból cselekszenek. Ezzel szemben a rómaiak a körülmények mérlegelése és magasabb szempontok figyelembe vétele után döntenek. Mi több, tiszteletreméltó dolog volt semmilyen érzelmet sem mutatni.

   Természetesen ha az ember minden természetes érzelmét elnyomja, az megint egy szélsőség, egy rossz dolog. Az elfojtás a frusztráció táptalaja. Mennyi energia, mennyi indulat gyűlhetett össze a folyamatosan kontrollált, fegyelmezett rómaiakban! Minden bizonnyal ez az energia nem elpárolgott belőlük, mint a hónaljszag. Talán ez az energia manifesztálódott és öltött testet a római kultúra egynéhány szélsőséges, brutális és kegyetlen vonásaiban. Vagy a bizarr társadalmi szokásokban. Így lett elfogadható az elfogadhatatlan. Így érthető a megérthetetlen.

   Tehát egy civilizált ember elfojt minden indulatot és az érzelmeit nem mutatja ki. Bár sokkal fontosabb az, hogyan fejezi ki az érzéseit, hogyan mutatja meg, mi zajlik benne. Mert annak is lehet civilizált formája. Aki semmit sem mutat meg a belső világából, azért félelmetes, mert sosem tudhatjuk, mi jár a fejében. Egymás érzelmeiből olvasunk. Így egy érzelemmentes császár esetén az ember könnyen találhatta magát az aréna porondján szemben egy éhes oroszlánnal - mint áldozat. Mert akinek hatalma volt az illetőt oda juttatni, mégsem úgy gondolta, ahogyan az illető gondolta hogy a másik gondolja. Szóval bonyolult és ingoványos talaj az érzelmek világa.

   Bárhogyan is, a harag és az indulat létező, jelen lévő dolog, bármit is gondol róla Seneca vagy Tacitus.