A latin és én - év végi kontrollálatlan agymenés

  Nyilvános helyen egészen ritkán merem bevallani, hogy bármi közöm van a latin nyelvhez. A szimpatizálást még csak-csak ki merem mondani, na de hogy ezzel töltöm a szabad pillanataimat... Annak van egy kis perverz felhangja. Olyan valószínűtlen, túlvilági, értelmetlen, felesleges, pozőrködés és egyáltalán, egy ostoba entellektüel attitűd. Ezeket a tapasztalataim alapján soroltam fel. Így hát inkább hallgatok. Persze azért néha kiderül az emberről, egy-egy lelkes ismerős néha feltúrja az internetet a szaftos információkért, és aki keres, talál is: mindenkinek megvannak a maga sötét kis titkai. Nekem ez a beteges szerelem. Aztán az orrom alá szokták dörgölni, hogy tessék, 'te sem vagy jobb másoknál', te sem vagy normális. Szóval a latinozás és latin-bubuskodás gyakran felér a gyerekpornóval és a füvescigivel. Ilyenkor természetesen lesütöm a szemem, pislogok, mint egy fülön csípett nyúl, és igyekszem enyhíteni ezt a súlyos devianciát. 'Azért szoktam filmeket is nézni' - mert szociábilis lénynek vallom magam - 'és nézd, még a körmöm is ki van festve!'. Én tényleg mindent megteszek, hogy ne gondoljanak egy perverznek, aki régi könyvekben leli egyetlen örömét. Még akkor is, ha ez így van/lenne, sosem fogom bevallani. Én közelítek embertársaimhoz. A magam módján.

   Ennek a perverziónak van egy érdekes vonulata is. Ciki, ciki, de azért pozőrködni mindenki szeret vele. Kezdjük messzebbről. Olvasni jó dolog, a könyvek szeretete értelmes, művelt és intelligens ember sajátja. Ha azt mondom, szeretek olvasni, deklarálom, hogy finom és művelt embernek szeretném, ha gondolnának. Erre a beszélgetőpartner az esetek 99%-ban hevesen bólogat, hogy ő is szeret olvasni, mitöbb ha teheti, falja a betűket. Akkor térjünk rá, hogy 'mit is olvastál legutoljára?' a válasz sokszor a Tüskevár és az Egri csillagok között ingázik (nem a művek minősítése végett, hanem mert az volt az utolsó kötelező olvasmány, amit rá tudtak erőszakolni). Már nem kérdezek ilyesmit. Mert sajnos sokan bár szeretnek olvasni, valahogy sosincs rá idejük. Sebaj, nem is tartozik ez rám, ki hogyan gazdálkodik az idejével és mivel tölti a rekreálódás pillanatait, de ha már nyaggatnak vele... És igen, itt kapcsolódik be a latin-perverzió. Mert ha kiderül, ha lebukom, következik az a dolog, amit mindennél jobban utálok. Amikor beszélgetőpartnerem latin szállóigékkel és bölcs mondásokkal próbál szórakoztatni. Bár lehet nem is szórakoztatni akar, hanem bebizonyítani, hogy ő is ilyen. Kicsit elvont, talán egy kicsit a fellegekben járó, talán egy kicsit szarik a konvenciókra-fajta. Ezt a részt szívesen kivágnám életem filmjéből. Persze sosem mondom meg, ha elrontotta, vagy már a rajtnál rosszul indult az egész, csak bambán vigyorgok és menekülési útvonalat keresek. Aztán rájövök, hogy egyszer régen elhatároztam, hogy én nem leszek áldozat, és nem hagyom magam. És akkor kitör belőlem az állat. Aki szeret főzni, annak elkezdek recepteket mesélni. Aki sportolni szeret, azt a futással kapcsolatos botrányosan unalmas történeteimmel untatom. Lehetőleg hosszan és unalmasan, hogy érezze, én is hozzá tudok ám szólni a dolgokhoz. És nem hagyom elmenekülni, testemmel torlaszolom el a menekülés lehetőségét, és fájdalmasan unalmas fecsegéssel kilúgozom az agyát, hogy borsónyira töppedjen és kiessen az orrán.

  Szóval ez az én egyszemélyes hadviselésem azok ellen, akik szerint latinozni különcség, felesleges és entellektüel pozőrködés.

Megjegyzések