Társ egy életen át - második rész

itt olvashatod az első részt!

3.) LOVAK

   Az ókori források tele vannak legendás lovakkal és csodálatos történetekkel a ló és az ember kapcsolatáról. Gondoljunk csak Nagy Sándorra és kedves hátasára, Bukhephaloszra! Nagy Sándor kamaszkorában került hozzá a ló és a hódító hadjáratain együtt nyrgalásztak. Ahogy idősödött a ló, többet kímélte, hogy megőrizze erejét (Plutarkhosz, Alexandrosz 32.7.). Bukephalosz öregen, 30 éves korában halt meg i.e.326-ban, és tiszteletére Nagy Sándor egy újonnan alapított várost nevezett el róla. Ez a történet itt azért különösen fontos, mert Nagy Sándor a 30-as éveiben halt meg, így a kedvenc lova a felnőtt életét gyakorlatilag teljesen végigkísérte. Bukephalosz megszelídítésének története talán csak legenda, de ezt a pompás lovat csakis a nagyra hivatott fiú tudta megszelídíteni.

   Azok a célok, amikre leginkább tartották a lovakat (hadilovak, versenyzés), kifejezetten veszélyes dolgok, nem a hosszú és békés öregkort szolgálják. Vegetius MULOMEDICINA című munkája is felhívja a figyelmet a versenyzésből fakadó lehetséges sérülésekre. Voltak ezzel szemben legendásan hosszú életű lovak, harci és cirkuszi lovak egyaránt, akik több lónyi életet éltek végig. Egy versenyló rövid, dicsőséges karrierje éles ellentétben állt a szamár hosszú, de dicstelen és gyötrelmes életével.

   Mi több, egy lónak nem kellett életét vesztenie egy csatában, hogy használhatatlanná váljon. A csatalovakat nem ritkán nyugdíjazták. A lovak értékét sokkal több szempont szerint határozták meg, mint más lábasjószágokét. Lótulajdonosnak lenni presztízskérdés volt, többet elárult az ember vagyoni helyzetéről, mint sok más státusszimbólum. Úgy tűnik, egy lovat megtartani a végelgyengülésig nem volt olyan menő dolog, mint egy öreg szamarat tartani, sokkal érdekesebb volt új és új lovat vásárolni.

   A lovak az arisztokrácia vagyontárgyát is jelentették. Adták-vették őket, emiatt a viszonyuk is jóval személytelenebb lett, mint a földműves és a szarvasmarhája közötti kapcsolat. A lovaknak, bár volt nevük és nagyra becsülték őket, mégis sokkal inkább eszköznek tekintették, mint a haszonállatokat. Könnyen adták-vették őket, akár egy szerencsejátékon is el lehetett nyerni, vagy nem ritkán tartozás fejében cseréltek gazdát.

    Míg a földművesek maguk gondozták az állataikat, a tehetősek felfogadtak valakit, aki gondját viseli a vagyontárgyuknak, a lovaiknak. A földműves maga ellette az ökreit és a kezéből ettek, ezzel szemben a gazdag lótartók még csak nem is látták az állataikat. Görög vázafestményeken is láthatjuk, hogy a lovakat gyakran rabszolgák gondozzák. Haszonló példával találkozunk a római arisztokrácia köreiben is: a cirkuszi versenylovakról egy egész sereg rabszolga gondoskodott, saját orvosaik voltak. Úgy tűnik, hogy az igáslovak és az alacsonyabb társadalmi rétegű emberek között szorosabb kapcsolat fejlődött ki, mint a magasabb társadalmi osztályok tagjai és a vagyontárgyként tartott állataik között. A munkáslovakra jobban vigyáztak és több figyelemmel gondozták őket, és tették mindezt nem feltétlenül kényszerűségből.

4. DÍSZÁLLATOK

   A haszonállatok gyakran gazdáik egész életét végigkísérték. Jelenlétük az ember mindennapjainak a része volt. De igaz-e ugyanez a kedvtelésből tartott állatokra is?

   A díszállat, kedvtelésből tartott állat egészen mást jelentett az ókorban, mint napjainkban. Egy egészen másfajta emberi-állati viszont írtak le vele. Ide tartoztak azok a domesztikált állatok, mint a kecske, birka, akikkel a gyerekek játszottak, akikkel együtt felnőttek, a harci kakasok is, és azok a vadállatok is, akiket véletlenszerűen fogtak be. Díszállatnak tekintették adott esetben a kutyát, nyulat, halat, madarakat (vadakat és szelídítetteket egyaránt), majmokat és néhány bogarat és rovart is.

   A kistestű állatok az emberhez képest viszonylag rövid ideig élnek, nem alakulhat ki velük olyan igazán szoros kapcsolat – ezt gondoljuk manapság.

A legtöbb forrást kutyákról találjuk, és úgy tűnik, a kutyák viszonylag hosszú életet éltek. Patricus 15 évet, Fuscus pedig 18 évet töltött a gazdájával, amikor is öregségben kiszenvedett.

  Arrianos a kutyás vadászatról szóló könyvében (KYNÉGETIKOS) olvashatunk a kedvenc vadászkutyájáról, akit bár nem nevez meg, hogy mennyi idős, de azt írja róla, hogy kiöregedett a vadászatból. Viszont részletes képet kapunk róla, hogy milyen volt kölyökkutya korában és ereje teljében.

   Margarita sírfelirata és a Martialis epigrammában szereplő Lydia eb (11.69) is felnőtt kort ért meg, bár ők nem öregségben haltak meg. Az emberek és a kutyák között legendásan jó volt a kapcsolat, amelynek egyik oka lehetett az is, hogy a kutya végigélte az ember fél életét.

  Pliniusnál olvashatjuk, hogy a díszhalak (ez a római elit körében nagyon menő dolog volt) egész sokáig is eléltek, a madarak, például a papagáj akár 40 évet is élhet (Statius Silvae 2.4 és Ovidus Amores 2.6). Bár azt nehéz megállapítani, hogy a rómaiak által kedvtelésből tartott díszállatok esetében igaz-e az életkor megállapítása, hiszen nagy általánosságban elmondható, hogy a rómaiak nem vették figyelembe az állatok szükségleteit(díszállatok). Azt viszont megállapíthatjuk, hogy a kedvtelésből tartott állatoktól valamiféle érzelmi kötődést vártak.

  A felnőttek és az állatok kapcsolatai sokkal jobban dokumentáltak, mint a gyerekek és az állatok kapcsolatai. Emiatt erősebb és tudatosabb kötődést várunk ember és állat között a felnőttek esetében. Az ókorban a gyerekek állattartási lehetőségei jóval korlátozottabbak voltak, mint manapság. Egyes fajokat kifejezetten gyerekeknek valónak tartottak, például bizonyos madárfajták (énekes madarak, harci kakasok és hattyúk), vadnyulak (olyanok, amelyeket vadászat közben fogtak be), gyíkok és rovarok (kabóca). Ezek mind rövid életűek, és a gyerekek társasága gyakran tovább rövidíti a várható élettartamukat. Ma már megbotránkoztatónak tartjuk, hogy a gyerekek gyakran véres, halállal végződő állatviadalok nézésével szórakoztatták magukat. De abban a társadalomban szükséges volt, hogy minél korábban hozzászokjanak az erőszakhoz.

   Az 'alvó Eros' szobrán is azért van annyi gyík bizonyos kutatók szerint, mert a gyíkok a gyerekekre utalnak: rövid életűek és a gyerekek gyakran választják őket kedvencüknek. Ők jelképezik a gyermeki halandóságot, a rövid életet. A gyíkok gyakori motívumai a temetkezéseknek is. Az eleve rövid élettartamú állatok csökkentették a lehetőségét, hogy túléljék a kis gazdájukat. Ez bizony egy nem elhanyagolható kérdés egy olyan korban, amikor rettentően magas a gyermekhalandóság. Ifjabb Pliniusnál olvashatunk Regulus fiának temetéséről, amikor a gyermek kedvencei (madarak, különböző méretű kutyák, pónik) túlélték a gyereket, és a temetésen ezért az összes néhai kedvencét lemészárolták (Epist.4.2). Csak a vészterhes gyermekkort túlélve lehetett nekivágni egy komoly, egész életen át tartó barátságnak egy állattal.