Minden állattartó számára világos, hogy az állatok rövidebb ideig élnek, mint az emberek: bármennyire is szeretjük a kedvencünket, nagyon valószínű, hogy el is kell búcsúznunk tőle. Még a nagy testű állatok, mint például a lovak, ők sem élnek olyan hosszú ideig, mint egy ember. Szinte csak a teknősök élik túl az embert. De ez a mai, modern szemléletünk. Vajon így volt ez régebben is? Naná, hogy nem! Lássuk a haszonállatok és a házikedvencek élettartamát az ókorban!
A modern ember teljesen máshoz értelmezi az állatokhoz, és ebből kifolyólag a természethez való viszonyát. Míg az ókori ember szerves része a természetnek, az élet körforgásának, addig a mai ember teljesen kiragadta magát a természetből, minden és mindenki fölé és elé helyezte magát, aminek egyébként a végtelen boldogtalanságon kívül semmi haszna nem volt. Kezdve a rovarok elleni kémiai hadviseléstől a nagy testű állatok levadászásán át a megunt háziállatok leöléséig minden ebbe a témába tartozik, hogy hogyan és miért szakadtunk el a természettől, hogyan veszítettük el a bennünk élő állatot és miért maradtunk ennyire magányosak az élővilágban.
Az állatok 'történelmével' egy viszonylag fiatal tudomány, a zooarchaeologia foglalkozik. Lassan a régészeti feltárások része lett/lesz, hogy az állati leleteket is vizsgálják. És nem csak azokat, akiket az őseink elfogyasztottak, hanem azokat is, akik körülöttük éltek. A maradványaik ugyanolyan árulkodóak és beszédesek, mint az emberi, tárgyi maradványok. Sokat elmondanak az életükről, a halálukról. Szép fokozatosan rájöttek, hogy az állat messze több annál, mint amit korábban gondoltak róla: nem csak veszélyforrás, munkaerő, táplálék, hanem bizony sokszor társ is, és bizony esetenként emberi körülmények és kényelem között tartott díszállat, hobbijószág, barát.
Érdekes tanulmány például a marhák élettartamának változása. A neolitikumban egy erőteljes zuhanást mutat a görbe, aminek a tudósok szerint a tejgazdálkodás rohamos fejlődése az oka. A római korban viszont az élettartamuk megnőtt: sokkal jobban megbecsülték őket, mert ők voltak, akik a terheket cipelték, vontattak, robotoltak. A marhák várható élettartama a középkorig az emberrel együtt nő: ebből arra következtettek, hogy ha az ember jobban élt, az egyik legfontosabb haszonállata is jobban élt. A változás ez után következett be. Az ember élettartama a mai korra mintegy 80 évre emelkedett, míg a marháé gyakorlatilag 1 évre csökkent. Miért is? Mert nem látunk benne többet, mint egy vágóhídi állat.
Ezek az adatok viszont elgondolkodtatóak, hogy hogyan is viszonyultak a régiek az állatokhoz. Talán az emberi-állati kapcsolatok jóval fontosabbak voltak, mint ahogyan azt manapság gondoljuk. Hiszen a marhák is jóval nagyobbakra nőttek a mai társaiknál és lényegesen tovább éltek. Mivel egy marha jóval tovább élt, mint napjainkban, lehetőség nyílott egy remek kis kapcsolat kibontakoztatására az ember és az állat között, hiszen a rövidebb (maihoz viszonyítva) élettartamú ember életének nagy részét végigélte a marha. Igaz ez akkor is, ha meg is eszik a marhát, ha levágják a húsáért.
Honnan lehet tudni, hogy meddig élt egy állatfaj az ókorban? A leleteket egyre nagyobb figyelemmel dolgozzák fel, és egy ókori római szamár csontjait már nem söprik félre, hogy ez csak egy szamár, hanem alaposan megvizsgálják. Ugyanúgy meg lehet állapítani, mint egy embernél, hogy nagyjából mennyi ideig élt és mibe halt bele. Sok ilyen állati lelet esetében találtak kifejezetten időskori elváltozásokat: fogkopás, ízületi gyulladás, tehát ezeknek a krónikus kórképeknek volt idejük kifejlődni, ami mindenképpen arra mutat, hogy az állat végigélte a számára elrendelt élettartamot.
Aztán ott vannak az írott források is, amelyek segítenek eligazodni az állati kérdésekben, mint például a HISTORIA ANIMALIUM (Arisztotelész), amely munka a későbbi tudós írók számára nélkülözhetetlen forrássá vált. Arisztotelész leírja az állatok várható élettartamát a születéstől kezdve: a tehenek és a herélt bikák rendszerint 15 évig élnek, a bikák 20 évig, vagy akár még tovább. A csődörök 18-20 évet éltek, maximum 30-at, a kancák 25 évet, de legfeljebb 40-et. A szamarak várhatóan több, mint 30 évet éltek. A kutyák 14-15 évet, egyes fajták akár 20 évet is éltek, mint pl. a lakóniai vadászkutyák, de átlagosan 15-20 év volt a kutyák várható élettartama. A kocák 15-20 évig éltek. Tehát a legfőbb különbség a mai adatoktól abban állt, hogy az ókori állatok általában végigélték az életüket (nyilván nem a szopós malac, akit bébiként megettek). Arisztotelész szerint a juhok és a kecskék 8-10 évig éltek, de az ókorban tipikusan ők azok, akik nem élhetik végig az életüket. Az ok: ők azok a jószágok, akiket a tejükért és a húsukért tartottak, míg a bika, a szamár és a ló haszonállatok, a munkájukért tartották.
Azok az állatok pedig, akik a vadonban éltek, távol az emberi hatástól (egyszer régen még volt ilyen aranykor), a várható élettartamuk a kutatások szerint az elmúlt 2500 évben számottevően nem változott.
AZ ÖKÖR
A herélt ökröket a mezőgazdaságban a földművelésnél, szállítmányozásnál használták, míg a teheneket elsősorban a tejükért tartották. A régészeti leletek szerint az ökrök nemcsak megélték a felnőttkort, hanem számos esetben a krónikus betegségeknek is volt idejük kifejlődni. A mezőgazdasági írók részletes leírást adnak az ökrök gondozásáról, tanításáról és testfelépítéséről (lásd Columella, De re rustica 6.2.1. és Plinius Naturalis Historia 8.180.). Ezek szerint az ökör, akit vontatásra használtak, legalább három éves kellett legyen. A három éves ökröt betanítják, ami nagyjából egy évet vett igénybe, és ezután az egész életét munkában töltheti, ami várhatóan tíz év. Hésziodosz szerint a kilenc éves ökrök vannak a legjobb formában. Így egy felnőtt földműves két-három ökröt használ élete során a jármában. Az ökör a család része, együtt él a családdal. Másképpen szemlélve: egy ekehúzó ökör élete a felnőtt ember életének nagy részét kitölti, jelen van benne. Mivel az ökrök tanítása és gondozása időigényes és nagy figyelmet igénylő folyamat, a mezőgazdasági írók igencsak sokat foglalkoznak az ökrökkel, a lovak után a második legtöbbet említett állatok. Gondos tartás mellett az ökör végigélhette az életét, annyit élhetett, amennyi ki volt jelölve számára.
Egy 'jólnevelt' ökör egész élete során kiemelt figyelmet követelt magának, és emiatt messze többnek tekintették, mint az élő, beszélő szerszámaikat: személyiséggel és gondolatokkal ruházták fel őket (olvashatjuk mindezt a mezőgazdasági íróknál). Columella is részletezi az ökrök viselkedésének hibáit: lusta, ingerlékeny és ideges. A bukolikus költészet pedig meg is tanítja a földművest, mikét kezelje az ökrök változékony hangulatát.
A munkába fogott ökrök nevet is kaptak: a nekik szóló, személyes instrukciók mellett fontos volt az ökröt, mint egyént is megkülönböztetni, kiemelni. Ökörneveket a mínoszi kultúrából is ismerünk, knosszoszi feliratokon a következő ökörnevek köszönnek ránk: KELAINOS („fekete”), AIOLOS („tarka”) és PODARGOS („könnyűlábú”). Ezek a nevek fizikai jellemzőkön alapulnak, ezért sokat is vitatkoznak rajta, hogy valódi nevek-e, vagy csak leíró nevek. Bár ma is gyakori, hogy egy fekete macskát Korminak hívnak, vagy egy lovat Szélvésznek.
Természetesen az idilli kapcsolat ember és állat között nem feltétlenül alakult ki. Az is igencsak utópiának tűnik, hogy a munkából kiöregedett állat, aki kiszolgálta az idejét, öreg napjaiban békésen legelészik. Sokkal életszerűbb, hogy a munkára már nem fogható állatot teljes mértékben hasznosították:az irháját, a faggyúját és még a szarvait is. Ez viszont nem rontotta a kapcsolat minőségét az ember és az állat között az állat élete során.
ÖSZVÉREK ÉS SZAMARAK
Míg az ökröket ekézésre és nagyon súlyos terhek cipelésére használták, a könnyebb terhek hordására szamarakat és öszvéreket vetettek be. A szamarak általában hosszabb életűek voltak, mint a marhák. Az öszvérek és a szamarak általában 30-40 évig éltek, és még a 30-as éveikben is aktívak voltak. Arisztotelész nem részletezi a szamár életútját, valószínűleg ennek oka a szamarak alacsonyabb társadalmi megbecsültsége az ókori görög társadalomban. Viszont tőle hallunk egy 80 (!) éves szamárról, aki az athéni Parthenonra hordta a köveket. Ez nyilván túlzás, de annyit mindenképpen leszűrhetünk belőle, hogy a szamarak idős korukban is igencsak aktívak.
Egy szamár vagy öszvér és a gazdája rendkívül hosszú időt tölthettek együtt a munkában. Két történetet is ismerünk, ami a szamarak és a gazdájuk kapcsolatáról szól. Az első történet egy öregről szól, aki még sohasem látta a várost, de nagyon szerette volna. A fiai felrakták egy szamarak húzta szekérre, és azt mondták, hogy nem kell irányítani a szekeret, mert az állatok tudják, hogy merre kell menni. Nagy viharba kerültek és a szamarak letértek az útról, majd egy szakadék szélén álltak meg, ahol az öreg felkiáltott: „Mit vétettem, Zeusz, hogy ilyen halált érdemlek, hogy nem lovak miatt, hanem semmirekellő szamarak miatt kell meghalnom?”
A történet alapja az, hogy a tapasztalt szamarakat nem kell vezetni, mert maguktól hazatalálnak. Ez azt bizonyítja, hogy a szamarak nem öntudatlan állatok, eszközök a gazdáik kezében, hanem igenis gondolkodó lények, aktív résztvevői a munkafolyamatoknak. A történet azt is megmutatja, hogy az öreg fiai megbíznak a szamarakban, noha azok megriadnak a vihartól.
A másik történet (Aesopus, Fab.180.) szereplője szintén egy szamár, aki sót szállít. A gazdája rengeteg sót felvásárol és jól felpakolja a szekeret. Egy patakon kelnek át, ahol a szamár megcsúszik, a só pedig beleborul a patakba. A kereskedő visszamegy és még több sót vásárol, még jobban felpakolja a szekeret. Ugyanannál a pataknál a szamár ismét megcsúszik és beborítja a sót a patakba, és könnyű szekérrel halad tovább. Harmadszorra a kereskedő már ravasz, ki akar fogni a szamáron. Sok-sok szivaccsal pakolja fel a szekeret, és amikor a szamár ismét beborítja a patakba, a szivacsok jól megszívják magukat vízzel és nehezek lesznek.
Ez a történet bár emberi tulajdonságokkal ruházza fel az állatot, egy érdekes dologra azért felhívja a figyelmet: az ember és az állat között uralkodó hierarchiára. Az állat, legyen bármilyen leleményes, nem diadalmaskodhat az emberen. Emberi vonása még a történetnek, hogy a gazda nem akarja megelőzni, elkerülni, hogy a szamár másodszor és harmadszor is beleessen a patakba, hanem azonnal kihívásként kezeli és felveszi a kesztyűt. Viszont mindketten egész nap együtt dolgoznak, ugyanazt a szekeret húzzák, csak a hangsúly tolódik el.
Ha elfogadjuk, hogy a háziállatok sokkal hosszabb életűek voltak, megértjük a szerepüket bizonyos ünnepkörökben is. Van egy római ünnep, ami kifejezetten a haszonállatoké. Az állatok azonban gyakran szerepelnek egy ünnep vagy a szórakozás résztvevőjeként. Ebbe beletartozik az állatáldozat és a véres cirkuszi játékok is. Az évenként megrendezésre kerülő Vestalia (június 9.) alkalmakor a haszonállatok szabad napot kaptak, és nemcsak hogy nem kellett dolgozniuk, hanem virág- és kenyérkoszorúkkal feldíszítve grasszálhatnak és ünnepelik őket.
Az idősebb Cato megemlékezik a vidéki haszonállatok ünnepeiről is. Minden állami FERIAE ünnep volt a vidéki haszonállatoknak is (pontosabban az ekehúzó ökröknek) és szintén Catónál olvashatunk egy privát rítusról: a szántás megkezdése előtt a gazda felajánlást tesz Iuppiter Dapalisnak, és ez a nap pihenőnap a szántónak és az ökröknek egyaránt (De agr.132.). Nézhetjük az ünnepeket az állatok szempontjából is. Az év egyetlen napja, amikor nem kell dolgozni, nem tűnik soknak, de ha egy 10-15-20 éves életet veszünk, akkor már számottevő. Egy szamár számtalanszor felvonulhatott a Vestalián és egy ökör több Iuppter Dapalisnak szentelt rítuson is részt vehetett, és talán számukra is ugyanazt jelentette, mint az embereknek: az év ciklusait.
folyt.köv
Megjegyzések
Megjegyzés küldése