Az éjszaka veszedelmei

Képzeld most el az éj sokféle egyéb veszedelmét:

mily magasan nyúlnak föl a házak, ahonnan agyonvág

mindenféle cserép, ha lyukas vagy csorba edények

hullanak az ablakból, s mily súllyal ütik meg a járdát,

szinte kivájva. Hanyagnak tűnsz, ki előre a nem várt

bajra nem is gondol, ha sietsz vacsorára, s előtte

még végrendeletet se teszel. Mert annyi halál les

éjjel, ahány ablak virraszt feltárva utadban!

Így hát azt kívánd, s e siralmas vággyal ébredj: bár

lenne elég nekik az, hogy nagy tálból lelocsolnak.

Szenved az arcátlan részeg, ha nem adta ki senkin

még a dühét. Úgy tölti az éjt, mint hajdan Achilles

sírva barátjáért: hol háton fekve, hol arcán;

így tud aludni csupán. Az ilyennek jót verekedve

jön meg az álma. De bármint is szilajítsa az ifjú

kor, tüzesítse a bor, nem köt bele abba, aki jobb

- bíbora, hosszú sor követője miatt – kikerülni,

míg sok fáklyával s bronz lámpással vonul arra.

Engem, aki csak a holdfény meg pici gyertya szokott így

elkísérni, minek fonalát kímélve beosztom,

engem megvet. Halld, hogy a bús párbaj hogyan indul,

már ha ugyan párbaj, ha te ütsz, s én tartom a hátam!

Útamat állja, megálljt mond, s engedek én a muszájnak.

Mit tégy mást, ha magán kívül van, s ő az erősebb?

„Honnan jössz – harsog –, s hol tömted a gyomrod ecettel

és babbal puffadtra? Melyik suszter lakomáján

faltál aprított hagymát és főtt ürüszájat?

Hát beragadt-e a szád? Vagy szólsz, vagy a sarkamat érzed!

Merre tanyázol, mely imaház táján akadok rád?”

Édesmindegy, hogy valamit próbálsz-e felelni,

vagy hallgatva kitérsz. Ugyanúgy megver, s dühösen még

pert is akaszt rád. Itt a szegény joga egy: könyöröghet,

hogy – miután elrakták megdöngetve ököllel –

hagyják futni, s a többi fogát legalább ki ne verjék!

Még ha csak ez fenyegetne! De rád tör a fosztogató is

majd kapuzáráskor, ha lezárva nehéz lakatokkal

minden eresztékük, némán hallgatnak a boltok.

Sokszor hirtelenül ront rád fegyverrel a rabló.

Mert valahányszor Gallinaria fenyveseit vagy

Pomptinum mocsarát megszállja a fegyveres őrség,

onnan mind idefut hozzánk, mint jó etetőbe.

Lelsz-e kohót, hol nem készül ma nehéz lánc?

Mert a bilincshez kell a legtöbb vas! Szinte remegnünk

kell, hogy nem jut elég ásóra, kapára, ekére!

Mondd boldognak a dédnagyatyákat, az ősi királyok

és triúnusok oly szép régi korát, amikor még

egyetlen börtön Rómának egészen elég volt.

(Iuvenalis 3,268-314 Maraközy Gyula fordítása)