Személyek: Tantalus árnya
Furia
Atreus
királyi csatlós
Thyestes
Tantalus (Tyestes fia)
Plisthenes (Thyestes fia)
hírnök
Mycenaei vének Kara
Atreus szolgái
Első felvonás
Ez az egyetlen Seneca-dráma, amelynek nem ismerjük a görög dráma-előzményét, ám maga a történet, az egész Atreida-ház átkos-bűnös élete közismert és az antik költők köreiben is igen népszerű téma. Nem is annyira a lehetséges előzmények az érdekesek, sokkal inkább az, amit Seneca kihozott a történetből, ahogyan ő meséli el. Tele van utalásokkal, tehát Seneca korában a család dolgai igencsak közismertek lehettek.
A nyitó jelentben Tantalus árnya szólal meg. Tantalus csak a bűnhődéséről beszél, hogy miért is kell bűnhődnie, arról mélyen hallgat. Tantalus az istenek kegyeltje volt, ám elbizakodottságában próbára akarta tenni az isteneket, hogy valóban mindent tudnak-e. Egy lakomára hívta az isteneket, ahol a saját fiát, Pelopsot darabolta fel és főzte meg, ezt tálalta fel az isteneknek. Természetesen a haláltalanok látták és tudták ezt a szörnyű gaztettet, így nem is ettek a fiúból. Egyedül Ceres (Démétér) evett egy falatot a fiú vállából, mert a lánya elvesztése miatti mélységes bánatában oda sem figyelt, hogy mit tálalnak fel neki. Iuppiter (Zeusz) visszaadta a halott fiú életét és a hiányzó válldarabot elefántcsonttal pótolták. Tantalust büntetésképp örök kielégítetlenségre ítélték: csodálatos gyümölcsök lógnak a feje felett, ám amikor egyet le akar szakítani, az ágak elhúzódnak. Hűvös víz veszi körül, ám ha megpróbál inni belőle, a hullámok elérhetetlenül visszahúzódnak. Örök éhségre és szomjúságra van kárhoztatva, ám a felbukkanása a drámában valami nagyon rosszat sejtet. Ez a furcsa büntetése szinte semmiségnek tűnik számára ahhoz képest, hogy most vissza kellett térnie az élők világába, és látja, mi lett az utódaiból:
„(...) kisarjadott
fánkból seregnyi sarj, ki túlnőtt törzsökén,
s tesz ártatlanná engem, s nem mer merhetőt.”
Nyomában egy Furia perdül elő, aki lelkesen és részletekbe menően meséli el Tantalus leszármazottainak a sorsát: mi már tudjuk, hogy kivel mi történt, hiszen ezek az antik irodalom leghátborzongatóbb és egyben legizgalmasabb történetei, ám a Furia jövendölésként utal Tantalus leszármazottainak sorsára. A jövendölés sokkal inkább hasonlít egy átokra, hogy a bűnös Tantalus leszármazottaira az ősapa bűnének súlya miatt sanyarú, elátkozott élet vár, de természetesen nem a Furia az, aki az átkot osztja, ő csak megismerteti velünk azt:
„Koldus legyen királyból, koldusból király,
s országuk egyre hányja-vesse ár-apály.”
Érdekes kérdés, hogy Tantalus leszármazottai az apjuk bűne miatt járják végig újra a bűn és a bűnhődés útjait, vagy az apjuk, ősapjuk bűnös hajlamait örökölve maguk is aljasnak és bűnösnek születtek, mintegy vérükben hordozva a rossz döntés kényszerét, vagy egyszerűen mindannyiuk sorsa már jóval a születésük előtt meg volt írva, a sorsuk eleve elrendeltetett, és ők maguk csak az istenek, a felsőbb hatalmak tehetetlen játékszereként, mint egy birka a vágóhídon, végigsétálnak rövid életük színpadán? Tehettek-e volna bármit, hogy ne így történjenek a dolgok? Oedipus nem tehetett semmit. Odüsszeusznak is meg volt írva a hosszú bolyongás. Medea talán szabadabb volt, talán nem kellett volna legyilkolnia a saját gyermekeit. De valóban volt más választása? Volt egyáltalán választása? Van bárkinek választása vagy saját, szabad akarata?
Pelops az elefántcsont-vállal egész nyugodalmas életet élhetett, noha a felesége Hippodameia volt, akit igencsak kanyargós úton tudott feleségül venni.Pelos testvére Niobé, aki férjével, Amphiónnal együtt Oedipus tragédiájában bukkannak fel halott szellemként egyenesen az alvilágból amikor a válaszért (hogy ki is a gyilkosa) a halott Laius király szellemét idézik meg (609 – 620. sorok az Oedipusban). Pelops és Hippodameia gyermekei Atreus, Thyestes és Chrysippus. Chrysippusszal is az Oedipus kapcsán találkozunk. Bár személyesen nem bukkan fel, tudjuk, hogy Oedpius apja, Laius király az irodalom első felvállalt homoszexuális szeretője: elrabolta a szépséges Chrysippust és boldog szerelemben élt vele (többek között innen gyökerezik az Oedipust sújtó átok). Ez a fiúrablás viszont Tantalus unokáihoz is begyűrűzött, és a saját családjában is konfliktusok egész sorát indította el. A fiú szép volt és kedves, szerethető, és mint ilyen, Pelops kedvence volt és kivételezett vele. A két mellőzött testvér a féltékenységnél is tovább ment: meggyilkolták testvérüket. Nyilván ezután a megmaradt két fivér nem sütkérezhetett felhőtlenül az apai szeretetben.
Atreus és Thyestes vérre menő hadakozásba kezdtek Thébai trónjáért. A vérre menő hadakozást szó szerint vették: Atreus a nagypapa bűnét megismételve (bár nem a saját gyermekét) Thyestes két fiát legyilkolta, feldarabolta és megetette a gyanútlan apával. Aztán nehogy kétely maradjon, elmesétlte Thyestesnek, a saját tulajdon testvérének, hogyan visítottak a fiúk, amikor széttépte őket.
Atreus két fia az Iliászból és az Odüsszeiából jól ismert Agamemnón és Meneláosz, a trójai háború fő görög vezetői (nyilván mindenki görög a trójai háborúban, kivéve Memnón és csapata, de ők is beszélnek görögül; de aki Agamemnónék ellen van, az „trójai” néven fut). Meneláosz romba döntötte és felperzselte a fél világot hűtlen kedveséért, a világszép Helenéért, akivel a hábórú végeztével – némi kerülőúttal – elhajóztak a naplementébe. Agamemnón már nem volt ilyen szerencsés: a bájos Kasszandrát is hazahurcolta hadizsákmányként, ám otthon a szerető hitves rajongó ölelése helyett Klütaimnésztra élesre fent tőrei várják haza. Klütaimnésztrának a zsenge és csinos Kasszandra tényleg csak hab volt a tortán, gyűlöletét dicső férje iránt imádott lányuk, Iphigénia feláldozása alapozta meg. Ám Klütaimnésztrának nem kellett a véres munkát egyedül végeznie. Lelkes segítőtársa volt a vérengzésben az ifjú (nála legalábbis jóval fiatalabb) Aigiszthosz. Tette mindezt nemcsak Klütaimnésztra két szép szeméért, hanem a trón ígéretéért. De ki is ez az Aigiszthosz, aki hirtelen támasza lesz a magányos Klütaimnésztrának? Igen, Aigiszthoszt nem az aranyszőrű bárány pottyantotta Mükénébe (bár nem is kanyarodott arra), hanem Thyestes legkisebb fia. Személy szerint ugyan semmi gondja nem volt Agamemnónnal, sokkal inkább Atreus tettét bosszulta meg (aki ekkor már rég nem élt). Agamemnón szintén boldogtalan sorsú gyermekei pedig Oresztész és Élektra. Az apák bűneiért a fiúk bűnhődnek.
Tantalus leszármazottainak sorsát látva inkább visszamenne a maga jól ismert 'poklába' bűnhődni. Számára ez az igazi büntetés: látni, hogy mi lett belőlük. Tantalus úgy véli, hogy az ő bűnéért neki kell megbűnhődnie – ami meg is történt – nem tartja helyénvalónak, hogy a leszármazottait is ilyen súlyos csapásokkal büntetik az istenek. Itt viszont nincs helye az alkudozásnak, a Furia magával rántja Tantalus árnyát az alvilágba. A Kar dalából ismerjük meg Pelops történetét is ahogyan Myrtilus álnok módon legyilkolta, és Tantalus bűnhődését is ugyanitt olvashatjuk.
„Ám éhség örökös száll meg e tál nyomán
s szomjúság örökös; szörnyü ebédedért
nincs illőbb fenyegetés, mint ez büntetés.”
Második felvonás
Atreus bosszút forral testvére, Thyestes ellen. A bosszú oka: Thyestes elcsábította a feleségét, és mindennek tetejébe az árulók egymással szövetkezve kitúrták őt a hatalomból. Thyestes elorozta az aranyszőrű kost – és akinél a csodabirka, annál a hatalom. Atreus mindezt egy csatlósának mondja el. A csatlós megkérdezi, hogy Atreus meg fogja-e ölni az öccsét. A válasz hátborzongatóan baljós:
„Végbosszuról szólsz; én bosszut szomjazom.
Csak enyhe zsarnok öl; a halál, hol úr vagyok,
kiesdekelt kegy.”
Atreus Tantalus bűnét kívánja megismételni. Egyszer már úgyis megtörtént, és ezt a válaszlépést találja méltónak Thyestes tettéhez.
„(...) Képzeletben látom is
az öldöklést: szülő szájába hogy tömi
saját hús-vérét (...)”
A csatlós meg se döbben, inkább figyelmezteti Atreust, hogy ezt nem lesz könnyű kivitelezni, hiszen Thyestes óvatos,különösen most, hogy mindenhol csapdát szimatol. Thyestes győzelme igencsak rövidnek bizonyult: Iuppiter Atreust támogatta és a királyság megszerzésének második feltételéül azt szabta, hogy Hélios szekerét meg kell fordítani az égi pályán, vagyis a Nap keleten nyugodjék le. Atreus ezt megetette, így ő lett Mükéné uralkodója, törvényes királya. Thyestest elüldözte, de ezzel nem elégedett meg, a bosszúhadjárat még csak most veszi kezdetét.
A két fiát küldi követségbe Thyestéshez, hogy az ártatlan gyerekek nyújtsanak békejobbot a földönfutóvá lett fivérének. A fiúk persze mit sem sejtenek a küldetés valódi céljáról, hogy egy árulás akaratlan résztvevőivé váltak. Ám Atreusnak szemernyi kétsége sincs, hogy választása helyes és megfelelő, mi több, tökéletes: az ő fiai, így ők is rosszra születtek.
„Ármányra, bűnre senki leckét bár nem ad,
a trón megadja. Attól félsz, elromlanak?
Rossznak születtek. S mit te vadnak, szörnyünek,
mit durva tettnek vélsz s gonosznak is nagyon,
megtennék ott is tán.”
Ez a két fiú Meneláosz és Agamemnón, a későbbi trójai háború fő görög vezérei. Itt korántsem olyan hősies és daliás képet kapunk róluk, mint az Iliászban. Atreus, fiai, olyanok, mint az apjuk: gonoszak és romlottak, és a hatalom közelségében igazán kitanulták a gonoszságot. Talán egy kis ifjonti becsület és őszinteség még azért van a fiúkban: Atreus nem avatja be őket ördögi tervébe, a fiúk nem ismerik a részleteket. Talán mert még fiatalok és nem tudnak titkot tartani, vagy mert nem olyan romlottak, mint az apjuk, vagy egyszerűen Atreus nem bízik annyira bennük, a feltétlen hűségükben. Viszont a csatlós gondolkodás nélkül hűséget fogad Atreusnak, bár pontosan tudja, hogy mi készül. Egy kicsit ugyan érzi, hogy ez nagy falat lesz:
„Nem kell, hogy intsél. Hű szívem s a félelem
keblembe zárja; mégis inkább hű szívem.”
A Kar éneke rövidsége ellenére is igen tartalmas és elgondolkodtató. Az említett Inakhosz alapította Argosz királyságát. Mielőtt Argosznak nevezték és ezt a vidéket Inakhiának hívták, Inakhoszt tartották az argoszi SZÜNOIKISZMOSZ (gör. együttélés, együttlakás) megteremtőjének. A Kar éneke áttér a királyokra:
„Nem kincsek teszik a királyt,
sem bíborszinü pun palást,
sem homlok-koronája fenn
s tündöklő aranyoszlopok:
félelmet ki elűz s kebelt
rontó bűnt, a király csak az,
s kit nem szédit a féktelen
becsvágy el, sem az ingatag
népkegy...”
A Kar énekében megfogalmazódik, hogy milyen is a jó uralkodó. Gyakran ez az ideális király alakja a nemekből és az ellenpéldákból bontakozik ki. Atreus gyermekeinél már láttuk, hogy ők eleve rossznak születtek, a trón közvetlen közelében nőnek fel, így megfertőzi őket az uralkodással együtt járó erkölcsi tisztátalanság. Hogyan lehet valaki így mégis jó király?
A Kar éneke egyre személyesebb hangú lesz, Seneca maga szólal meg a Kar énekén keresztül:
„én érjem be a mézizű
békével, s alacsony soron
élvezzem pihenőm puhán,
s szürkén honbeliek között
csöndben folyjon el életem.”
Seneca az epikuroszi filozófia követője volt, mely szerint (nagy vonalakban megfogalmazva) az öröm a fájdalom hiánya, az érzelmek nyugalma pedig a legfőbb jó. Seneca ezt úgy fogalmazta meg: BENE VIXIT QUI BENE LATUIT, vagyis jól él az, aki jól tud rejtőzködni. Ez a filozófia élesen ellent mond a római világszemléletnek, a sikeres római férfi eszményképének, hiszen az volt a cél, hogy valaki minél magasabbra jusson, minél több hatalomra tegyen szert, és az erre való törekvés, az ambíciózusság nemcsak kívánatos jellemvonás, hanem egyenesen elvárás volt az ideális római férfival szemben. Seneca élete erre egy kiváló példa, és ő maga is megértette, hogy a hatalmasok között bizony könnyen eltapossák az embert. Így a filozófus Seneca a saját élettapasztalatával megerősítve a Thyestésben kimondja: nem jó küzdeni a hatalomért, nem jó a reflektorfényben lenni, mert az embernek nagyon nagy árat kell fizetnie ezért a talmi tündöklésért, leginkább a saját becsülete, értékrendje az, amit fel kell áldoznia. Akkor már inkább haljon meg szürke kis senkiként, ne érjen el semmi pozíciót az életben, de a legfontosabb, az egyetlen kincse, amit meg kell őriznie a saját becsülete és erkölcsi tartása. Ez az egyetlen dolog, ami valóban fontos az életben. Tehát valószínű nincsenek jó királyok, hiszen a hatalom maga méregpohár, amiből az uralkodók kortyolják a legnagyobbat, és ami megmérgezi az ember lelkét, beteggé teszi az elméjét és romlásba dönti mindazt, ami fontos, ami számít.
Különös rész ez a totálisan rómaiatlan gondolkodás, talán az egyik legizgalmasabb része a drámának.
Harmadik felvonás
Thyestes a fiával, Tantalusszal beszélget, miközben eleget tesznek Atreus meghívásának, és a palota felé közelednek. Thyestes kétségek között őrlődik, nem akar bemenni, a fia győzködi, hogy igenis menjenek be, hiszen Atreus békejobbot nyújt, nem tehetik meg, hogy nem fogadják el. Thyestes az előző felvonás végén a Kar énekének szellemében az epikuroszi filozófia gondolatait szövi tovább: a hatalomtól minél távolabb szeretne élni, békében és nyugalomban, ám tudja, hogy erre igencsak kevés esélye van. A saját sorsa miatt már nem aggódik, sokkal inkább a fiait félti:
„Most már magam csöppet se féltem, értetek
remegtet Atreus.”
Végül belépnek a palotába, ahol Atreus fogadja őket. Atreus kiszól a drámából, nekünk, olvasóknak (hallgatóknak) megmutatja a valódi arcát és az igazi szándékait, ám Thyestes és fiai felé nyájas figyelmességgel fordul. Csak hogy egy szemernyi kétségünk se legyen, a következő sorok Atreus cseszövésének kellékei.
Thyestes leborul Atreus elé és a bocsánatáért könyörög. Atreus, mint jó testvérhez illik, megbocsát, felemeli a térdeplő Thyestest és megöleli, és úgy parancsolja, hogy most már ketten fogják irányítani a várost, Mükénének két királya lesz. Thyestes nem fgadja el testvére nagylelkű ajánlatát, inkább Atreus szolgálatába ajánlja magát és hűséget fogad neki.
A Kar hosszasan énekel a csodálatos kibékülésről, és arról, hogyan háborúztak egymással a testvérek. De lám, a testvéri szeretet ereje mikre képes: vállt vállhoz vetve fognak dolgozni Mükénéért. A Kar énekének második felében a boldogság ragyogó kék égboltján azért szürke kis fellegek is gyülekeznek:
„Senki jósorsban nagyon is ne bízzék,
senki balsorsban ne veszítse szívét!”
Negyedik felvonás
A Kar és a Hírnök között zajlik a párbeszéd. A hírnök lélekszakadva berohan és elmeséli mit látott. Túl a népnek szóló, a királyi palota reprezentációs csarnokai mögött húzódik egy titkos liget, ami már első ránézésre sem olyan, mint az isteneknek szentelt dús, burjánzó, zöld ligetek (természetes templomok épített elem nélkül).
„Alant egy titkos zug lapul meg rejtekén,
mély völgy ölelte át az ősi berket ott.
Királyi szentély ez, hol egy fa sem virul
vidám lombbal, s vas eszközzel sem művelik.
Égerfa bólog, ciprus és sötét magyal
az árnyas erdőn, melyre egy toronymagas
tölgyóriás tekint le, berken úr-király.”
Ez a hátborzongató leírás
minimum sötét varázslatokat, alvilági istenek titkos kultuszait
sejteti. A növények, a ciprus és a magyal szintén az alvilági
istenek tiszteletéhez kapcsolódó szent növények (gondoljunk csak
a ciprus koporsóra). Ebben a baljóslatú ligetben, mint egy családi
ereklye, ott trónol Myrtilos törött szekerének darabja. Végül
is ez családi ereklye, hiszen Pelops csalással nyerte meg a
lóversenyt és ezzel Hippodameia kezét. Ebben az árulásban
Myrtilos segített neki (Pelops a kocsiversenyben legyőzte a
királyt), aki az árulásért cserébe (hiszen Myrtilos a király
kocsisa volt, nem Pelopsé) Pelops fele királyságát kérte – és
ahogyan az lenni szokott, ez a mohóság lett a veszte. Pelopsnak
esze ágában sem volt bármit is adni a vagyonából. Pelops
árulásának relikviája tehát ez a törött kocsitengely, amolyan
baljós családi emlékkönyv.
Hekate kutyái vonyítanak, az istennő a közelben jár. Ide, ebbe a sötétségtől és bűnöktől terhes ligetbe vonszolja be Atreus Thyestes két fiát, hátrakötött kezekkel (a legkevésbé sem maguktól mennek). Atreus a főpap, a készülő szertartást maga végzi. A gyerekek lemészárolását olyannyira szenvtelenül végzi, hogy még „a bosszu-isten is borzad belé”. Először Tantalusszal végez (hiszen ő viseli ősapjuk nevét).
„(...) kardvasát vadállatin
torkig taszítja az, garatjáig kezét
bemártva mélyen; s hogy kivonta, veszteg állt
a holt, soká habozva, merre dűljön el:
előre, hátra? Nagybátyjára dűlt utóbb.”
Utána a kisebbel, Plisthenésszel végez. A Kar felhördül felháborodásában, ám Atreus ámokfutásának ezzel még koránt sincs vége.
„Remeg élő keblükből kitépett belsejük,
s ütőerük ver s félve szökdel még szivük.
De vájkál ő belükben, vizsgál végzetet
s meleg májuknak kémleli véredényeit.
S hogy áldozott nevére, ráér főzni már
fivérnek étket: felhasított testüket
taglózza szét, tövig levágja vállukat
törzsükről s karjukat könyökben elszeli,
s csonkít le csuklót, vagdal durván csontokat.”
Satöbbi, satöbbi – Seneca egy kéjgyilkos alaposságával írja le a fiúk feldarabolását. Néha elképesztő szenvtelenséggel. Atreus a főztjét feltálalja Thyestesnek, aki gyanútlanul és jó étvággyal elfogyasztja a lakomát.
„(...) Szelve szét szülötteit,
szaggatja szennyes szájjal hús-vérét szülő.”
A Hírnök elrohan, a Kar pedig megrettenve énekel arról, hogyan történhetett meg ez a rettenet, az istenek miért hagyták, hogy így legyen. A világnak fenekestül ki kellett volna fordulnia a sarkaiból, hiszen ez annyira brutális tett.
Ötödik felvonás
Atreus végtelenül elégedett, terve sokkal jobban sikerült, mint várta. Thyestes belakmározott, kicsit becsiccsentve piheg a lakoma után (végül is két gyermeket felfalni nem kis feladat). Kicsit dalolászik is, „nem úr eléggé már eszén”. Ám öröme mégsem teljesen felhőtlen, egy kicsit sírdogál:
„Sejtő lelkem jelzi közel gyász
jöttét, s a viszályt jósolja korán.”
Azért eleget ivott ahhoz, hogy megnyugtassa magát, nincs mitől félni. Ekkor Atreus toppan elé, mézesmázos szavakkal kéri, hogy most már uralkodjanak együtt. Atreus borral kínálja, de Thyestesre mintha rászakadna az ég (legalábbis így érzi), a világ sötétebb lesz és a balsejtelem szorongássá duzzad: hol vannak a fiai? A gyomrában szorítást érez. Atreus előkapja a fiúk levágott fejét. Thyestes elborzad és végtisztességért könyörög a fiúk számára: temessék el őket, hogy a holtak megbékélhessenek. Atreus megkoronázza a bosszúját:
„Magad etted meg, szentségtelen, szülötteid.”
Thyestes elképed, hogy Atreus hogy volt képes ilyesmire. Kardot ránt és le akarja döfni magát. Persze Atreusnak ennyi nem volt elég, el is mondja, hogy még a fiúk vérével is meg akarta őt itatni. A feldarabolás és a megfőzés procedúráját is részletesen elmeséli. Thyestes őrjöng, bosszút követel az istenektől.
„Thyestes: Mi vétke sarjaimnak?
Atreus: Hogy tieid ők.”
A dráma legmeghatározóbb pontja ez a rövid kérdés-felelet. Az apák bűneiért a fiúknak kell bűnhődniük, akkor is, ha nekik már semmi közük az eredeti bűnhöz. Ez a gondolkodás mind a mai napig megvan bennünk, hiszen akarva-akaratlanul másképp nézünk egy emberre, akinek az apja például börtönviselt vagy sikkasztó. Hiába peregnek le évezredek, hiába nyesegette a humanizmus meg a keresztényi szeretet az emberiség lelkét, a mélyben még mindig ott szunnyad a kollektív tudatunk, hogy az apák bűneiért a fiúk fizetnek.
Atreus szerint viszont Thyestes is pontosan ugyanezt tette volna ővele, ha neki jut eszébe ez a rémtett és lehetősége lett volna kivitelezni.
„Tudom, mi fáj: hogy én bitorlom bünödet!”
Nincs katarzis, nincs feloldozás, Seneca egy cseppnyi megkönnyebbülést sem hagy nekünk: a padlóba döngölt és magunkra hagy a sötét gondolatainkkal. Ezt nem lehet kiheverni. A modern korunk beteg gyilkosai jutnak eszembe. Ölnek. Miért? Csak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése