Személyek: OEDIPUS
IOCASTA
CREO
TIRESIA
MANTO
CORINTHUSI ÖREG
PHORBAS
HÍRNÖK
SZOLGÁK
THÉBAI ÖREGEK KARA
Első felvonás
Seneca az Oedipus cselekményét egy az egyben az ugyanilyen című Sophoklés – darabból vette át, ugyanúgy ő is Oedipus történetét dolgozza fel. A cselekmény megegyezik, ám a két drámát rengeteg különbözőség választja el egymástól. Mindjárt a legelején kiderül, hogy Seneca Oedipusa közel sem olyan hősies, hogy büszkén, teljes mellszélességgel nézzen szembe mindazzal, amit a sors rá mért. Seneca Oedipusa kétségek közt gyötrődik, bizonytalan, fél, szorong, inkább halott szeretne lenni mintsem hős, a végzet bajnoka. Ezt a legelején mindjárt Oedipus szájából halljuk:
„Tanúm az ég, hogy véletlen lettem király.
Rémség riogat: nehogy én rekkentsem el
atyámat. (...)”
Oepidus tudja nagyon jól, hogy Apollón büntetésének ő maga az oka, sőt, az apagyilkosságon túl az ok a vérfertőző kapcsolat az anyjával. Itt nincs nyomozás, a tények előttünk hevernek. Oedipus zaklatott, zilált, és tudja, hogy mindezért meg kell fizetnie. Körbenéz a városon és mindenhol pusztulást és halált lát maga körül, miközben ő maga sértetlenül trónol a szétrohadó birodalma romjain. Könyörög a halálért, mint megváltásért:
„Kegyetlen ég, ó, irgalmatlan sorscsapás!
Csak nékem nem jut osztályrészemül halál
e népben itt, hol készen áll. (...)”
Ha Oedipus kirohanása nem lenne elég egyértelmű, hogy a király épp minden méltóságát hátrahagyva szűköl, mint egy csapdába esett állat, a belépő felesége, Iocasta megerősít bennünket abban, hogy Oedipus nem királyhoz méltóan néz szembe a sorscsapással.
„Nem férfi az, ki végzetének hátat ád.”
Iocasta próbálja Oedipust jobb belátásra bírni, hogy most nem engedheti meg magának az önsajnálatot és a kétségbe esést, hiszen ő a király, neki kell cselekednie, neki kell(ene) példát mutatnia. Oedipus azzal védekezik, hogy ő bizony bátor volt, amikor kellett: bármilyen fenevadat, ellenséget gondolkodás nélkül kardélre hány, legyőzte ő a Szfinxet is – és lám, ez lett a veszte, ez hozott minden bajt, amit nem lehet egy nyisszantással és férfierővel legyőzni.
A Kar a várost sújtó pusztulásról énekel. Szavait Bacchushoz intézi, hiszen az isten (a görög Dionüszosz) Théba szülöttje. Viszont azt is megtudjuk, hogy nem a mostani dögvész az első, már korábban is voltak jelek, hogy az istennek valami nem tetszik.
„A bika, melynek aranyozva csillog
szarva, összerogy, nyilik az ütésnek
roppant súlyától nyaka, ám a bárdot
vér nem festette, hanem undok éjszín
genny a mély sebből zuhogott.”
Ilyen apokaliptikus jelek közepette maga a Taenarus-eb (Cerberos a Taenarus hegyen – itt volt az alvilág egyik lejárata) is a felszínen kószál, több démoni lény társaságában (a kutyák „bőgve ugattak a hallgatag éjben”).
A világvége eljövetelének (Théba végének) jelei nem csak a természetben mutatkoznak meg, hanem a misztikus, démoni lények elszabadulásában is (felborul a világ rendje, a létezés síkjait elválasztó függönyök széthúzódnak, elvékonyodott a finom szövet a racionalitás, a józan világ és az ismeretlen, félelmetes túlvilág közt). A Kar hosszan énekel az embereket megtámadó dögvész tüneteiről, a betegség pontos lefolyásáról.
„(...) És az agyat, a
testnek a várát perzseli a láng-gőz,
vad vértolulás tölti az arcot;”
Miután a Kar részletesen ismertette a dögvész lefolyását, megjelenik Creo. (Oedipus megdöbben, de a Kar már várta az érkezését.)
Második felvonás
Senecánál Apollón szavait nem Tiresia (Teiresias), a vak jós tolmácsolja, hanem Creo, Iocasta ikertestvére, Oedipus sógora. A királygyilkosnak vesznie kell, de Apollo az istenekhez méltóan ködösít, a jóslat nem mondja ki, hogy ki a bűnös:
„Laius gyilkosa, kit csecsemő-korod óta Apollo
ismert. Nem nagy időn élvezd örömét a gyiloknak:
önmagad öldököld, fiaidra is öldöklést hágysz,
vérfertőző szörny, anyaméhbe ki visszamenekültél.”
Oedipus egyet ért,helyesel, hogy aki egy királyra kezet emel, azt bizony meg kell büntetni. Neki, mint élő királynak ez egyenesen kötelessége is:
„Király vigyázza a más király üdvét-javát.”
Creo elbeszéli mindazt, amit a gyilkosságról tudnak: útonállók követték el, és részletesen elmondja, hol történt. Belép Tiresia, a vak jós, lánya, Manto vezeti. Egy fehér bikát és egy fehér tehenet készülnek feláldozni (fontos, hogy fehér állat legyen, mert fekete szőrű állatokat csak az alvilági siteneknek áldoznak). Az oltár tüzének meggyújtásától kezdve mindent Manto végez, Tiresia kérdezgeti a látottakról, és ő értelmezi a jelenéseket. A lány csupán végrehajtja a szertartást, és mintegy közvetít a vak jósnak. Megtörténik a bika feláldozása. Manto közvetít (ám az állatokat nem ő öli le):
„Zuhog
bőven a vér az üsző tágranyílt szügyén.
A bika mély sebét kevés vér szennyezi.
Az visszafordult, s most özönébe buzg elő
arcán, szemén.”
A leölt áldozati állatokból római módra (etruszk eredettel) béljóslást végeznek. A belek vizsgálatát megint Manto végzi, részletesen közvetít Tiresiának a látottakról. Mondanom sem kell, rettentő jeleket olvasnak ki a még melegen remegő zsigerekből. Manto lelkesen, szemrebbenés nélkül belezi ki az áldozati állatot, Oedipus közben kívácsiskodik, hogy mi is a helyzet. Tiresia nem mond nevet. Nem tud, vagy talán nem akar, de nem nevezi meg a királygyilkost. Újabb jóslat helyett magához a halott Laius szelleméhez fordul, hogy nevezze meg ő a gyilkosát. Tehát szellemidézés következik:
„Laiust magát kell megidézni az Örök-éj
honából, hogy előjöve nevezze gyilkosát.”
A kérdés az, hogy ki végezze a halott szellem megidézését, hiszen Oedipus nem teheti:
„(...) Kire bízod ez áldozást?
Mert a királynak, néked látnod nem szabad
az árnyakat.”
Creora esik a választás, Oedipus őt nevezi meg,hiszen a király után ő a második ember (ő lenne a következő uralkodó).
A Kar Bacchushoz könyörög kegyelemért. A dal, amit énekelnek, finoman szövi egybe az isten történetét, legendáját és az isten tiszteletére rendezett ünnepi szokásokat, az ünnep menetét. Bacchus vidám táncos menete elevenedik meg a Kar énekében.
Harmadik felvonás
Creo megidézte Laius szellemét, Oedipus faggatja, hogy mondja már ki végre, hogy ki a gyilkos. Creo vonakodik, mi tudjuk, hogy miért nem meri kimondani, amit megtudott. Elmeséli, hogyan zajlott pontosan a halott szellemének megidézése. Ez egy nagyon izgalmas rész, mert Creo lépésről lépésre, hihetetlen alapossággal meséli el, hogyan is kell megidézni egy szellemet. A leírás sok részletében hasonló az Odüsszeiából ismert Neküiához, de néhány vonásban mégis eltér.
Két fekete szőrű állatot áldoznak: egy tehenet és egy juhot. A fekete szőrű állatok az alvilágiakhoz szólnak, szemben a Tiresia által feláldozott két fehér szőrű állattal, akiket Apollónak szántak. Az áldozati állatokat gyakorlatilag elevenen elégetik. Másik lényeges különbség az alvilágiaknak szóló áldozatbemutatásnál, hogy az áldozatot végző a lángokban vergődő áldozat felett „morog varázsdalt”, tehát van valamiféle mágikus szöveg, ráolvasás, ami a „hagyományos” áldozatbemutatást a mágia és a varázslás világába tereli. A mágikus jelleget pontosan a varázsszavak adják.
Ezután vérrel locsolja a lángot (ami az áldozati gödörben lobog), tejet és bort önt rá. Az Odüsszeiában pontosan ugyanezzel a jelenséggel találkozunk: a halott szellemek akkor tudnak megjelenni és szólni, ha vért kapnak. A vértől kinyílik az alvilág kapuja: meghasad a föld, kettényílik, és Creo bepillant az alvilágba. Szemben az Odüsszeia halottidézésével, ahol a holtak a homályból lépnek elő, Odüsszeusz nem látja meghasadni a földet. Creonak természetesen nem tetszik, amit ott lát.
„Hasadt a föld és meglazulva iszonyú
űr ásított, és láttam az árnyak közt a két
sáppatag istent, jéggel dermedt tavat,
s a valódi éjt. Ereimben megfagyott a vér.”
Itt derül ki, hogy ezt a szertartást is Manto végzi:
„(...) A lány is, ki ismeri
vak atyja szertartásait, elborzadt. (...)”
Mitől borzadt el Manto? Amikor kinyílt az alvilág kapuja, nem csak ők pillanthattak be. Ami ott volt, ki is jött. Mindenféle szörnyek, a Rémület, a Düh, a Gyász (az emberi lélek sötét és boldogtalan aspektusainak megszemélyesítései). A borzalmak után kiszabadulnak a holt lelkek is. Csupa a mitológiából ismert alak: Zetus, Amphion, Niobe, Agaue és Pentheus.
Kitérő
De miért is pont ők jöttek elő elsőnek? Nem véletlenül, hiszen Seneca az ő említésükkel idézi fel Thébai legendás történetét. Zethus és Amphión Lükosz király megölése után együtt uralkodtak Thébai városában. Hogy a várost meg tudják védeni, falat emeltek köré. Amphión olyan szépen és varázslatosan játszott a lantján, hogy a kövek maguktól lejöttek a Kithairón hegyről és pontosan egymásra rakódtak, mígnem fal lett belőlük. Ampihón ezután hét kaput vágott a falba (ahány húrja van a lantnak) és mindegyiket a lányairól nevezte el. Niobé Amphión felesége volt, hat fiuk és hat lányuk (más forrásokban a szám 7 – 7)volt, akikre Nibé nagyon büszke volt. Meggondolatlanul hencegett ezzel Létó előtt, akinek csak két gyermeke volt: Artemisz és Apollón. A sérelem miatt Artemisz és Apollón lenyilazták Niobé gyermekeit, aki kővé vált a fájdalomtól. Agaué isteni őrjöngésében, amit Bacchus bocsátott rá, puszta kezével tépte szét Pentheust, a saját fiát. Kijózanodva a mámorból rájött, hogy mit tett és az illír királyhoz menekült. Pentheus Kadmosz unokája, Thébai uralkodója volt. Bár maga Kadmosz és Teiresziász is figyelmeztette, hogy ne tegye, mégis megtiltotta Dionüszosz kultuszának ápolását a városban. Dionüszosz először felgyújtotta a palotát, majd őrületet bocsátott Pentheusra, hogy női ruhába öltözve lesse meg a bacchánsnők táncát. Az őrjöngő nők között volt a saját anyja, Agaué is, aki a fiát oroszlánnak nézte, ltépte a fejét, és győzelmi jelképként a thüroszának tetejére tűzte.
Végre előkerül a megidézett Laius szelleme is. Már a megjelenése is borzasztó:
„megáll riasztva, vérfolyam önti tagjait,
rút szenny borítja csimbókos haját, s kiált
őrjöngve (...)”
Laius viszont nem egy félénk kísértet: kérdezni sem kell, ömlik belőle a szó és a szitok. Válogatás nélkül átkozódik és gyalázkodik, és nem rest megnevezni a gyilkosát. Laiusszal kapcsolatban viszont nem árt egy-két dolgot tisztázni. Thébai király, aki végzetes szerelemre lobban a szépséges ifjú Khrüszipposz iránt (igen, Khrüszipposz fiú, így Laius magáénak tudhatja az első meleg-szerelem irodalmi megörökítésének címét is). Az olthatatlan szereelm hevében Laius elrabolja a fiút, aki nem sokkal később meg is hal. Egyes változatok szerint Pelops (az apa, Khrüszipposz egy nimfától született fia – innen a vérlázító szépség) átkozza meg Laiust, más változatokban Héra istennő (még nem volt olyan liberális gondolkodású a házasság istennője, hogy pártolja a felvállalt meleg-szerelmet). Lényeg a lényeg, hogy innen ered az átok, miszerint Laius a saját gyermeke kezétől fog elesni. Ám Laius óvatos volt, egy ujjal sem nyúlt a törvényes feleségéhez, Iocastához. Az asszony igencsak nehezményezte ezt a mellőzöttséget, és egy adandó alkalommal leitatta erényes urát, és már készen is van a fiú, Oedipus. Tehát nem egy felhőtlen apa-fiú kapcsolat, így érthető, hogy a halott apa szelleme igencsak felpaprikázott, és nem rest megragadni az alkalmat, ha már egyszer csak szót kapott egy kis juhvér segítségével.
„(...) vér-királyod, ki levágott engemet”
Tehát Thébai mostani királya, Oedipus a bűnös. Ezzel Laius szereplésének koránt sincsen vége. Laius magával vonszolta Erinyst, a bosszú-istennőt (figyeljünk rá, hogy a szellem fizikailag aktív), és addig nem nyugszik, amíg bosszút nem állhat. Az élőktől viszont nem követel újabb vérontást, csupán annyit vár el, hogy üldözzék el Oedipust. A többit majd ő elintézi.
„...bűnre korbácsot hozok”
Nem a sorsába belenyugvó, megbékélt szellem, és a legkevésbé sem megbocsájtó apa, azzal együtt, hogy pontosan ismerte az átok tartalmát, és mint antik ember, tisztában lehetne vele, hogy Oedipus, a fia, a Sors által kijelölt úton jár, a legkevésbé sem ez a saját akarata, mi több, minden erejével azon volt, hogy elkerülje azt, amit a Végzet kimért rá.
Oedipus végighallgatva az
egész történetet, még mindig nem érti, hogy itt bizony ő a
bűnös. Az még rendjén van, hogy ő ölte meg Laiust, de az ő
szülei Polybus és Meropé, tehát nem lehet sem apagyilkos, sem
vérfertőző. Tiresiát hazugsággal és vérfertőzéssel vádolja.
Creo azt javasolja neki, hogy mondjon le a királyságról és szép
csendben oldalogjon el.
Természetesen ettől a javaslattól felforr Oedipus vére, szerinte Creo is csak az ő trónjára pályázik, és ezzel a cselszövéssel akarja őt eltávolítani. Creónak viszont van egy nagyon jó érve, hogy minek akarna ő király lenni, ha minden kényelem megadatott neki a mostani király árnyékában, de az uralkodással járó felelősséget nem neki kell viselnie:
„A trón nyűgétől menten a trón előnyeit
élvezem: házamat annyi polgár tiszteli,
nem virrad rám nap, s nem múlik, hogy tőletek,
királyi véreimtől ne özönlene
hozzám ajándék. Szép sors, dúska lakomák,
tekintély, mellyel sokaknak használhatok.
Áldott sorsomhoz mily nagyobb üdv kellene még?”
Oedipust azonban semmiféle észérvvel nem lehet meggyőzni. Őrület hatalmasodik el rajta és egyre kevésbé képes racionálisan gondolkodni. Egész eddig azt láttuk, hogy ő nem is akart uralkodni, ez nem neki való feladat. Creo felvillantotta előtte a lehetőséget, hogy nem is kellene uralkodnia, erre tomboló fenevaddá, zsarnokká, hatalmát foggal-körömmel védő királlyá voltozik, és a legkevésbé sem akar már lemondani a trónról:
„Gyűlöletet ki kerül,
uralkodni nem tud. Rettenet őrzi a királyt!”
Creo nem győzhet a királlyal szemben, el is hurcolják. A Kar éneke Oedipusnak szól: ne vegye ezt az egészet magára, végül is Thébai története tele van a hozzá hasonló elátkozott hősök történetével, vegyük példának csak a Labdakidák nemzetségét. A sárkányfog-vetemény teremtményei egymás ellen harcoltak, a thébaiak Cadmus leszármazottai. Így járt Cadmus unokája, Actaeon is, akit saját kutyái téptek szét, mert Diana istennő szarvassá változtatta, hogy megbüntesse, amiért megleste őt meztelenül fürdőzés közben.
Negyedik felvonás
Oedipus még mindig nem akarja elhinni, hogy ő lenne a saját apja gyilkosa. Feleségét, Iocastát faggatja, hogy pontosan mikor és hol érte a támadás az előző királyt. Minden egybevág az emlékeivel, amikor ő egy öregembert ölt meg, mert az ráparancsolt, hogy álljon félre az útból.
Belép egy corinthusi öreg és bejelenti Polybus halálát és egyben Oedipust hazahívja a trónra. Oedipus megkönnyebbül, hogy az apja halott, és nem az ő kezétől esett el, hanem természetes úton halt meg. Egyetlen félelme maradt, nehogy anyját vegye feleségül. Ezt hangosan ki is mondja,hogy a delphoi jósdától ezt a jövendölést kapta. Ám az öreg megnyugtatja, hogy nincs mitől félni, hiszen Meropé nem Oedipus vér szerinti anyja. De miért kellet a királynak egy gyerek? - töpreng Oedipus. Az öreg udvari ember, aki járatos a királyok viselt dolgaiban, így felel:
„A király iránti hűséget fiak szövik.”
És honnan tudja az öreg, hogy Oedipus nem a királyi pár vér szerinti gyermeke? Maga vette át az összekötözött és átfúrt lábú „csomagot” egy királyi juhásztól. No, Oedipusnak se kellett több, elővezetteti az összes juhászát és szembesítést tart. Hiába figyelmezteti az öreg, hogy ami ennyire régen történt és ily mélyen van eltemetve, azt már nem kellene bolygatni:
„Ami titok volt, hadd maradjon örökre az,
akárha szándék, akár sors temette el.
Az igazság sokszor épp a firtatónak árt.”
Oedipust persze nem lehet sem megállítani, sem jobb belátásra bírni. Amikor már minden érve elfogyott, királyi hatalmát sem rest bevetni (erőszakoskodik és fenyegetőzik).
A juhászok szembesítésénél az öreg felismeri Phorbast, hogy ő adta át annak idején a bébit. Phorbas próbál tagadni, ködösíteni, hogy ő már nem is emlékszik arra az időre, de Oedipus elszánt és könyörtelen, sarokba szorítja és válaszokat követel tőle.
„Ki volt a kisded, mondd!”
A válasz pedig sokkal rosszabb, mint Oedipus várja:
„A feleséged szülte azt a kisdedet”
Oedipus őrjöngve elrohan. A Kar énekében Daedalus és Icarus történetét idézi fel. Közben megjön a hírnök.
Ötödik felvonás
A hírnök plasztikusan és részletesen elmeséli Oedipus palotabeli rombolását és ön-átkozódását. Oedipus egyik önostorozó felkiáltása az éghez, hogy „küld új Agauét!” - ez a drámában Agaué második említése (emlékeztető: Agaué széttépte a saját fiát). Igazán semmilyen büntetés nem lenne elegendő: a halál túl nagy kegy lenne.
„hosszú halált kérj! Keresd annak útjait,
miként bolyongj az eltemetettektől külön,
de az élőktől is! Halj, de úgy, hogy innen élsz
a halálon. (...)”
Aztán kitépi a saját szemeit.
„Begörbült ujja mohón kaparja ki dúlt szemét,
és üregükből gyökerestül tépi ki
a szemgolyóit. (...)”
Persze ez a drámai tetőpont sem egy laza mellékmondatban hömpölyög az irtózat és a rettenet észbontó sodrásában.
„Próbálja, milyen az éj. Mi még nem teljesen
kiszakadt szeméből lóg ki, azt szakítja ki,
s az eget hívja győztesen: „Istenek! Szegény
hazámnak irgalom! Tettem kötelességemet!
Bünhődtem. Elértem nászom méltó éjjelét!”
Rút vérzuhatag önti arcát és a szét-
mart erekből feje bőven öklendi a vért.”
A Kar a Végzetről és a Sors erejéről énekel. Igen érdekes az antik ember gondolkodását jellemző életszemlélet, talán abban a pár sorban benne van minden, ami az ember életére vonatkozóan útmutatásul szolgálhat akkor is, most is: a sorsunk el van rendelve, királyoknak és szegényeknek egyaránt, ezen még az istenek maguk sem tudnak változtatni. A legfőbb istennek sem áll hatalmában akár egy napot is hozzátenni vagy elvenni belőle: a Sors istennői mindenféle hatalomnak fölötte állnak, megvesztegethetetlenek és vakok. Az ember, a halandó és gyarló ember feladata végigmenni ezen az úton, és emelt fővel viselni el mindazt, amit a végzet számára tartogat. Ez különbözteti meg a hősöket az átlagemberektől, hogy a hősök nem félnek, hanem rendületlen lélekkel farkasszemet néznek a Sorsistennők vak, sötét szemgödreivel, és úgy mennek végig a számukra kijelölt úton, ahogyan mindannyian szeretnénk: emelt fővel, nem könyörögve egy jobb életért és nem keseregve a sanyarú sors miatt. A hősök az útjuk végét is méltósággal fogadják, átélik a saját halálukat, mint az életük beteljesülését, nemcsak elalszanak, nem lesznek öngyilkosok, hanem harcolnak az utolsó leheletükig, cipelik a sors terheit a legutolsó lépésükig. És Oedipus, a bűnös, a tragikus sorsú ember, valójában hős, eszménykép, példa bárkinek, mert nem megalázkodva és a harcot nem feladva cipeli ezeket a terheket a végsőkig.
Az Iliász világképét szokták ezzel az „ősi/barbár/primitív” fatalizmussal jellemezni. Kontrasztként pedig ott van az Odüsszeia, ami már messze nem ennyire végzet-centrikus, tehát sokkal „felvilágosultabb” és modernebb mű. Aztán jön Seneca, és tessék, ennyire fatalista. Hát hogy van ez?
Beront Iocasta. Természetesen tudja a fejleményeket.
„(...) Minek hívjalak?
Fiamnak? Kétled. Fiam vagy te. Szégyeled?”
Iocasta nem emelkedik hősi magaslatokba. Ő a könnyebb utat választja: ledöfi magát. Előtte hosszasan tanakodik, hol is lenne a legjobb a szúrás:
„Döfjem szivembe a fegyvert, vagy a tátogó
torkomba nyomjam? Nem tudod a seb helyét
kiszemelni? Jobbom, íme az ölembe szúrj,
mely egybe kihordta férjemet s annak sarjait!”
Iocasta halott, Oedipus sorsa beteljesedett. Hiába született királynak, hiába nevelkedett királynak, hiába lett király a saját tudása és leleményessége révén (lásd Szfinx), a sorsát nem kerülhette ki, nem térhetett le a neki szánt ösvényről. Még akkor sem tehetett ellene, ha tudta, hogy mi fog történni. A maga erejéből megpróbált szembeszállni a végzettel, de amikor belátta, hogy nem tehet ellene semmit, megadta magát a halálnál is nagyobb hatalomnak és méltósággal viselte azt, amit a sors rá mért. Elátkozza Apollót is, de soha nem tette fel azt a mai korban oly gyakori kérdést, hogy „miért én”? Miért neki kellett mindezt a vállain cipelnie? Oedpius elvonul, ám nem egyedül:
„(...) Végzet, halál-iszonyat,
fekete dögvész, észvesztő kín, sorvadás,
jertek velem ti, legyetek vezéreim!”
Itt nincs semmi katarzis, semmi megkönnyebbülés. Seneca egy brutális drámával sokkolt minket, aminek semmi lélekmelegítő pozitív kifejlete nincs. Csak a rettenet és a dermedt csönd, ami az utolsó sor után marad. A vércseppek hosszasan kopognak az üres palota kövein. Mi pedig megbűvölve, mozdulatlanul figyeljük ezt a halhatatlan drámát ahogyan a saját életét éli.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése