Személyek: Hippolytus
Phaedra
Theseus
Phaedra dajkája
Hírnök
Athéniak Kara
szolgák és poroszlók
Első felvonás
Hippolytus vadászatot szervez, ő rendezi el az embereit, hogy ki mire figyeljen oda, mit készítsen elő. Szavai nyomán egy izgalmas kutyás-vadászat képe rajzolódik ki előttünk. Bizonyos fajta kutyák különösen jól a vadászatra: a krétai, a spártai és a molossus. Hippolytus Diana, a vadászat istennőjét tiszteli, ezt a vadászatot is neki szenteli, az istennőt mintegy társul hívja az elkövetkezendő vadászatra.
Phaedra kilép a palotából, és szavaiból kiderül, hogy szerelmi bánata van. De mi ez a bánat? Theseus – ahogyan ő maga mondja – hűséges, jó férj. Bár jelenleg nincs itthon, de bízik benne. Phaedra Minósz és Pasziphaé lánya, Nap-leány, Medeához hasonlóan ő is el van átkozva. Venus gyűlöli a Nap-leányokat, mert Venus és Mars titkos szerelmét a Nap tárta fel Venus férje, Vulcanus előtt, aki az ágyhoz bilincselte a szerelmeseket és megszégyenítette őket a többi isten előtt. Venus ezért „bosszút áll” a Nap-leányokon, így Phaedrán is,mert ő rendezi el, hogy Phaedra bűnös szerelemre lobbanjon mostohafia, Hippolytus iránt. Venusnak a szerencsétlen család amúgy is remek céltábla, hiszen Hippolytus Antiopé amazón fia, és amolyan anyai örökségként, de távol tartja magát a szebbik nemtől. Ez nyilván Venusnak nincs ínyére, így rendesen megbünteti a párost.
Ám a bűnös szerelem tárgyát, hogy Phaedra a mostohafia iránt lobbant lángra, a dajkától tudjuk meg.
„...Több a szörnytettnél a bűn.
Szörnytettet a végzet, ám a bűnt erkölcs szüli.”
A dajka látja a kitörni készülő botrányt, ezért igyekszik Phaedrát jobb belátásra bírni, a józan eszére hat, érvel, hogy nehogy megtegye azt, amire készül.
„Atyja s szülötte ágyát majd cserélgeted?
S rút vétkü méhed összekevert sarjat fogad?”
Nyilván a fogamzásgátlás forradalma előtt az erkölcsi vétken túl ez is komoly probléma volt: teherbe eshetett a tulajdon mostohafiától. Persze mindez Phaedrát a legkevésbé sem érdekli. Egész pontosan a dolog ennél egy kicsit bonyolultabb: a józan eszével tudja, hogy nem szabad megtennie, hiszen a vesztébe rohan, ebből a történetből semmi jó nem sülhet ki, ám isteni átok van rajta, a leghatalmasabb teher, a végzetes szerelem súlya. Phaedra egy józan nő, de ez ellen ő sem tehet semmit.
„Az ész hatalmán úrrá lesz a szenvedély
s ama büszke isten lelkemben mindent betölt.”
A dajka továbbra is észrévekkel győzködi Phaedrát, nem vesz róla tudomást, hogy Phaedrát nem meggyőzni kellene, hanem elzárni, hiszen az átkot, az isteni büntetés súlyát nem fogja tudni legyőzni a puszta akaratával. Beveti azt is, hogy Hippolytust bizony nem érdeklik a nők, így nyilván Phaedra sem. Természetesen ennek sincs foganatja. Phaedra már az öngyilkosságot fontolgatja.
A Kar a szerelem hatalmáról énekel, hogy még az állatok vagy a tengeri szörnyek sem térhetnek ki a hatalma alól (bár felmerül a kérdés, hogy a tengeri szörnyekre ugyan miért vonatkoznának más szabályok, de ez igazán lényegtelen). A legerősebbeket és a legbátrabbakat is leigázza és kiforgatja önmagából a vágy.
Második felvonás
Phaedrát továbbra is emmészti a szerelem. Nincs nyugta: nem tud aludni, nem tud pihenni, már csak az árnyéka önmagának. A dajka – aki ezidáig győzködte, hogy ne tegye – most Hippolytus behálózására készül. Végül úgy döntött, hogy támogatja Phaedrát önpusztító akciójában és segédkezik Hippolytus meghódításában, hogy „Venus rendjébe lépjen”. Meg is szólítja:
„Kit végzete kerget, az méltán boldogtalan.
De az, ki önként bajra kínálván, maga-
magát kínozza, üdvét méltán veszti el.”
(440 – 442. sorok)
Phaedra nevének említése nélkül agitálja a fiút, hogy milyen jó is annak, aki beleveti magát a szerelmi élvezetekbe és a testi gyönyörökbe.
„A földmiveseknek úgy ad bő termést a föld,
ha gazdagon ültet, s már zsengén buján terem.”
Hippolytus egy filozófus bölcsességével válaszol. Mondandóját egészen távolról kezdi (eleinte nem is sejteni, hova akar kilyukadni): az aranykor békéjét idézi fel, a kapzsiság, mohóság bűneit sorolja, a városi élet árnyoldalait, erkölcsromboló hatásait. Aztán következik a lényeg: a nők bujtogatják a férfiakat a háborúkra, a nők szítják a viszályokat, így a női nem a forrása minden rossznak és erkölcsi fertőnek:
„a nőket átkos fajjá tette Medea.”
Belép Phaedra. Összeomlik, Hippolytus felsegíti, így kettesben maradnak. Phaedra elmondja neki, hogy mit érez. Mit szeretett Hippolytusban? Theseus vonásait – amilyen a férje volt fiatalon, amikor megismerte. Monológja vége igen tömör:
„Szánj meg, mivel szeretlek.”
Hippolytus még egy gondolat erejéig sem él az ajánlattal: Phaedrát a hajánál fogva taszítja el magától. Minden további bajok forrása a dajka fejéből pattan ki. Mivel nem volt tanúja a történteknek, miért ne vádolhatnák be Hippolytust az el nem követett bűnnel?
„A vétket őrá hárítsuk, tisztátalan
szerelembe őt keverve. Bűnt bűnnel fedezz.
A rettegőnek biztonsága támadás.”
A Kar éneke az egész tragédia talán legelgondolkodtatóbb és vitára serkentő része. A téma: a szépség és a fiatalság múlékonysága és tűnékenysége. Mindaz a vitalitás, energia, üdeség és frissesség, amit a fiatalokban csodálunk és irigylünk, áhítattal szemlélünk, csupán egyetlen pillanat műve, egy múlékony illúzió az idő örök sodrában. Egy bájos szempárért, egy huncutul göndörödő fürtért világok fordulnak ki a sarkaiból, ám néhány tavasz és a csillogó tekintet megkopik, a fürtök megszürkülnek és kihullanak. A fiatalság szépsége annyira hihetetlenül törékeny, hogy mire megértjük, már csak az emlékeinkben létezik.
A szépség nem csak áldás, sokkal inkább átok is, teher, amit viselőjének egy életen át kell cipelnie. A szépség egy lehetőség, amivel csak kevesen tudnak élni. Az átok a felelősség, amit a kéretlen ajándék terhe a viselőjére tesz. Mint Hippolytus szépsége: nem kérte és talán nem is tud élni vele, ám akaratlanul is egy tragédia elindítójává válik. Mert Venus átka nem közvetlenül őt érinti, az istennő Phaedrát bünteti meg, ám közvetve nagyon is részese, sőt elszenvedője lesz a történéseknek, az isteni bosszúhadjáratnak. Egyáltalán létezik bármiféle helyes döntés, megfelelő válasz Hippolytus számára? Azt gondolom, hogy ebben van a tragédia nagysága, hogy számára nincsenek helyes válaszok.
„Szépség, kétes erény vagy a földlakón,
múlandó birtok, rövidéletű,
ó, hisz mily hamarost meginogsz, lehullsz.
Gyorsabban, valamint friss, üde réteket
tikkaszt el s letarol nyári idő heve,
s napfordulta körül tombol a dél dühe,
s kurtább körbe kering, elszorulón az éj,
s halványuló levelűn lankad a liliom,
s hullnak bájteli, szép fők hajfürtjei,
s csillagszem sugaras, zsenge tekintetét
elpusztítja a perc. S nincs nap, amely gonosz
zsákmányul ne vegyen szép fiu-termetet.”
 |
| Alexandre Cabanel festménye |
Harmadik felvonás
Theseus visszatért az alvilágból. Theseus barátja, Pirithous beleszeret az alvilág királynőjébe, Proserpinába és együtt szállnak le az alvilágba, hogy Pirithous feleségül kérhesse. Pluto vendégbarátságot színlelve hellyel kínálja őket, de a szék azonnal hozzánő a testükhöz, kígyók sziszegnek körülöttük és a Furiák lekötözik őket. Négy évig szenvednek így, míg végre Hercules kiszabadítja Theseust, de Pirithous megmentésére már nem marad ereje. Theseus visszatér Athénbe, a palotánál sírást hall. A dajka nem mond semmit, ezzel is csak fokozza Theseus aggodalmát. Végül Phaedra hosszú faggatózás után kimondja, hogy őt bizony megerőszakolták. Az erőszaktevő pedig nem más, mint Theseus fia, Hippolytus!
Theseus egyetlen gondolat erejéig sem kérdőjelezi meg, hogy a felesége igazat mond, átkozza saját fiát, és mint az indulatok hevében kiderül, ő maga ölte meg Antiopét, Hippolytus anyját:
„...Épp az én nászágyamon
és ekkora bűnnel kezdtél férfiéletet?
Már-már az égi intésnek hálát adok,
hogy Antiopénak gyilkosa én voltam magam:”
Theseus Neptunushoz fordul, hogy pusztítsa el Hippolytust. A Kar a végzet hatalmáról és igazságtalanságáról énekel egy végletekig elkeseredett dalt.
„Embernek rend nélkül sorsán
Fortuna az úr, szórva kezével
kegyeit, de vakon, s hitványt gyarapít.”
Negyedik felvonás
Hírnök hozza a hírt, hogy Hippolytus meghalt. Hosszasan ecseteli, hogy maga Neptunus kelt ki a tengerből félelmetes tengeri szörny formájában, és a kocsin vágtató Hippolytus lovait halálra rémítette. Hiába volt a fiú kiváló hajtó, a lovak levetették őt a kocsiról. Előre esett, a lovak és a szíjak közé, a vezetékekbe gabalyodva a megvadult lovak végigtiporták, és árkon-bokron keresztülrángatták a fiú tetemét, aki a felismerhetetlenségig összezúzódott. Theseus siratja a fiát, noha maga kívánta a halálát.
Mindeközben a palotában Phaedra kivont karddal hadonászik és sikítozik.
Ötödik felvonás
Phaedra kirohan a palotából, Hippolytus összezúzott fejét dajkálja az ölében. Megmondja Therseusnak, hogy hazudott, Hippolytus semmilyen bűnt nem követett el, ő pedig végezni fog magával.
„...Csalt szavam, s a bűnt,
mit őrületében ontott őrjöngő szívem:
koholva hazudtam.”
Phaedra kardjába dől. Theseus összeroppan a kettős veszteség és az árulás súlya alatt. Feleségét és fiát egyszerre veszítette el, és magára maradt gyermektelenül. A Kar segít összerakni Theseusnak a cafatokba tépett fiút. Hippolytusnak máglyát rak és illő temetést szervez, míg Phaedrát elássa a földbe (méltatlan temetés, ám temetetlenül nem hagyja, hiszen akkor bolygó lélek, démon, esetleg aóros válna belőle. Menjen csak a túlvilágra, de tisztelet és megbecsülés nélkül.).
A Phaedra tanulsága az Iliász istenek akaratától függő világ végzetét idézi: Nem tehetünk semmit a sorsunk ellen, a ránk szabott utat kell végigjárnunk. Phaedra számára azért lett volna lehetőség, hogy az isteni végzeten felülemelkedve halhatatlan hírű és tiszta lelkű ember váljon belőle: ha megmenti Hippolytust és végez magával, még mielőtt az őrület elkezdődik. Persze akkor a megítélése teljesen más lett volna. Ha nincs kibomló tragédia, nincs hősies megoldás sem, csak egy szerelembe fulladt boldogtalan asszony története.
A legfőbb áldozat viszont Theseus: ő életben marad, neki kell tovább cipelnie a családi tragédia súlyát.
 |
| Hippolytus halála |
Megjegyzések
Megjegyzés küldése