Mindörökké fiatalon

   Ki ne szeretne örökre fiatal maradni? Naná, hogy senki sem kérte, hogy emberi mivoltában megalázva, megtörve, meggyötörve haljon meg. Senki sem kérte, hogy egy emberi roncsként könyörögjön a megváltásért. Na de fiatalon meghalni, amikor még nem is élte le az életét? Az sem jó. Pedig aki fiatalon hal meg, örökké fiatal marad. Nem véletlen a misztikus huszonnyolc. A fiatalság csúcsán bekövetkező halál.

   Egyiptom kapcsán gyakran a szokásos sztereotípiára gondolunk: piramisok, fáraók, macskák és múmiák. A múmiák, mint a gazdagok a túlvilági utazásra gondosan becsomagolt batyui, azért mégiscsak egy kicsit riasztóak, ha kicsomagoljuk őket. A múmiák szarkofágjai pedig gyakran szigorúak és nagy elvontak: nem az illetőt magát ábrázolják, hanem egy eszmét. Nem az egyéni vonások a fontosak, hanem a szellemi, társadalmi és vagyoni helyzet leképezése a művészetben. Azt is mondhatnánk, hogy magáról az emberről nem sokat mond.

   Ugyanígy a falfestmények. Idealizáltak, sokkal inkább azokról a dolgokról beszélnek, amit a mindennapokban nem látunk, ám mégis ezek határozzák meg a világ menetét. Eszmék, ideológiák, pózok és elvárások - ám hol van az ember? Nyilván, egy fáraó már nem "ember", ahogyan az uralkodók sem azok. Ők az államuk, a nemzetük, a népük, az országuk képviselői, jelképei, szimbólumai, nem "hétköznapi emberek", akik egy kicsit többre vitték. Egy baszileosz halhatatlan, erős és termékeny, sosem agg és megroskadt. Egy baszileosz valóban halhatatlan, hiszen az aktuális uralkodó folytatása az elődeinek és egyben előzménye az utódainak. A felkent uralkodók a vérvonaluk láncával érik el a halhatatlanságot: nem számít, épp ki uralkodik, csakis a vérvonal és a nemes, nagy tettek számítanak. A nagy tettek, a hősies cselekedetek, amelyek az egyént halhatatlanná teszik, nevének örök fényt adnak. Hát nem erről szól az egész Iliász, hogy csak meg ne haljak küzdelem nélkül?

 De mi van a "kis emberrel", aki nem írta be a nevét a halhatatlanok könyvébe? Vele is találkozhatunk, mégpedig a múmiaportrékon. A Fajjúmból előkerült múmiaportrék izgalmas szeletei az ókori világnak. 

   Bár a rómaiak megszállták Egyiptomot, a helyzet az, hogy Egyiptom sokkal inkább megszállta őket: a gazdag és tehetős rómaiak, akik csak megengedhették maguknak, magukat és szeretteiket mumifikáltatták (igen, a szeretett macskákat is), egyiptomi szokás szerint. A mumifikálás egyaránt kijárt felnőttnek, gyereknek, férfinak, nőnek és macskáknak (természetesen a rabszolga lévén csak beszélő szerszám, kár is lenne számba venni) - bárkinek, aki fizetett érte. Mert ám nem volt olcsó szórakozás valakit kipakoltatni és kitömetni pozdorjával (na jó, ez egy erős leegyszerűsítése a tartósítás bonyolult művészetének). 

   Ezek a festett múmiaportrék az idealizált, eszményített portrékkal szemben nagyon is emberiek, egyéniek. A halottak arca a "saját" arcuk, a múmiaportré közvetlenül a múmia arcára került. Ezek a portrék megszólalásik élethűek: olyanok, mint bármelyikünk manapság. Természetesen nem minden ilyen élethű múmiaportré Fajjúmból származik, készültek máshol is ilyenek, de talán ez a csoport a legismertebb.

   Közel 1000(!) festett múmiaportré ismeretes az isz. 1-4-századi időszakból a romanizált Egyiptom területéről. Érdekes csoport a 14 és 20 év közötti férfiak csoportja: az élethű festmények megint többet árulnak el, mint egy portrétól várnánk. A képek sokat fecsegnek a társadalmi kapcsolatokról, a viselkedésről, a társadalomban betöltött szerepről, a nemi identitásról. A nők szerepe talán kevésbé volt jelentős, gyakran szépnek, ápoltnak, finomnak ábrázolják őket: egyik nőalak sem törtető, elszánt, karrierista vagy férfias - pedig minden bizonnyal voltak ilyenek is, akkor is.  

    A portrék ikonográfiája nagyon jellegzetes, noha a képeket megtekintve olyan érzésünk támad, mintha számtalan különböző emberrel találkoznák. A felékszerezett nő, katona a fegyvereivel, fiúcskák - a portréfestők egyszerű eszközökkel érték el azt a megdöbbentő és látványos eredményt, amit mind a mai napig tátott szájjal csodálunk. 

    A fiatal fiúkat általában a pubertás kor előtti állapotukban ábrázolják, zsenge bajuszkával, gyakran a fejükön koszorúval. Leggyakrabban egyszerű fehér tunicában vannak.  Ezek az ábrázolási szokások nem az egyediség ellen vannak, hanem a halott családban betöltött szerepét hivatott megmutatni. Hiszen a portrén nincsenek jelen a családtagok, nem láthatjuk a kéztartásukból a viszonyukat, mint a faragott római sírköveken. Tehát mégsem az volt a lényeg, hogy a portré mennyire hasonlít az elhunytra, hanem a családba való illeszkedés a lényeg, az ősök sorában elfoglalt hely, helyzet, és az, hogy elhunytnak biztosítsák a túlvilági életét és az újjászületést.

   A halotti maszk portréja többek között azért is nagyon fontos, mert ha látjuk, hogy a halott fiatal, eszünkbe, emlékezetünkbe ötlik az idő előtti , korai halála. A fiatal, aki élete kezdetén halt meg, termékenységében, kifejlődésében, azelőtt, hogy elhálhatta volna nászát. A lányoknál, ha szüzen haltak meg, különösen szomorú volt, hiszen nem teljesíthették be női "hivatásukat" (a keresztény kultúrkörben is az a lány, aki házasságkötés előtt, szüzen halt meg, nem vehette magára a keresztény élet egyik legfontosabb szentségét, a házasság szentségét). Mielőtt felhördülünk, hogy a nő dolga nem a szülés, gondoljunk csak Gellóra, aki vérszomjas, félelmetes démon lett, és ő is egy gyermektelenül, szüzen meghalt lány szelleme volt... A fiúk esetében ez a "szentség" az első szakáll levágása - a fiú szakrális átlényegülése a férfikorba. Az első levágott szakállát családi ünnepség keretein belül az isteneknek ajánlotta. Tehát az ifjú, aki még nem vágta le a szakállát, olyan különleges társadalmi csoportot alkotott, mint a férjezetlen hajadonok.

   Az első szakállnak van némi erotikus felhangja is, mint azt a görög szerelmi költészetből megismerhetjük (bár van bármi NEM erotikus a görög szerelmi költészetben?!?). A szakállvágást minden életkorban az isteneknek ajánlották: az őszülő szakáll levágása a fiatalság múlhatatlanságát jelképezi. A görög írók szerint a szakáll és a testszőrzet megnövesztése a fiúkor végét jelenti: a fiúkorral véget ér az öncélú szerelmi élet és kezdetét veszi a szaporodás és a nemzetség fenntartásának feladata. A rómaiak teljesen más nézeteket vallottak az arc- és testszőrzet tekintetében. A haj és a szakáll számukra is a felnőttkort jelenítette meg, de annak eltávolítása egészen mást jelentett. Sok római nem csak a pubertáskor végét ünnepelte rituális szakállvágással, hanem a császárrá választását is. Augustus például már 23 éves volt, amikor először levágta a szakállát. Az "első" szakállukat az isteneknek ajánlották például a katonai szolgálat teljesítésekor.

   Visszatérve az egyiptomiakhoz: számukra a szakáll nem volt ennyire kultikus jelentőségű. Az egyiptomiak számára a kopasz és szakáll nélküli, arcszőrzet nélküli ember spirituálisan "tiszta", ez a szellemi jólét jele. Mindenki borotválkozott. Az egyiptomi ikonikus ábrázolásokon éppen ezért nehéz megállapítani valakinek az életkorát. A fiatal férfiak szakállas ábrázolása minden bizonnyal görög hatás: biztos, hogy nem római hatás és nem is egyiptomi. Azok a fiatal férfiak, akiket szakállal látunk, biztos, hogy nem a katonai szolgálatukat teljesítik. A rómaiak a fiatal férfit általában szakáll és arcszőrzet nélkül ábrázolják.

  A nagy kérdés az, hogy ki készítette ezeket a múmiaportrékat? Egy múmia elkészítése igen költséges eljárás volt. Már maga a múmia elkészítése is mutatja a család anyagi lehetőségeit, a portré pedig csak fokozza ezt. Az a fiatal, aki úgy halt meg, hogy nem született utóda, veszteség volt. Amolyan hiba, ami megszakítja az ősök láncát, ami megakasztja a családfát. A fiatal halála a jövő halálát jelentette. Örökre fiatalok maradtak.