Odi et amo. Quare id faciam, fortasse requiris. Nescio, sed fieri sentio et excrucior. Gyűlölök és szeretek. Gyűlöllek és szeretlek. Az antik költő, Catullus szétfeszítő sorai. Mert az antik költőkre hajlamosak vagyunk túlzott pátosszal tekinteni. Ez egyfelől indokolt, mert nemigen tudták felülmúlni őket, sőt, az újabb korokban már utolérni sem igazán voltak képesek a költészetüket, ám másfelől túlzás, elidegenítés, mert az ókori költők nagyon is élők, elevenek, a mondanivalójuk pedig aktuális, míg világ a világ.
Némi utánajárással és kis tanulással befogadhatóak, megérthetőek, élvezhetőek. Sajnos a „modern” oktatás már nem tekinti feladatának a műélvezet tanítását, semmilyen művészeti ágban. Távolinak, idegennek, érthetetlennek és patetikusnak állítja be a műveket, gyanítom sok esetben azért, mert maga a pedagógus sem igazán szerelmese a témának, kevéssé járatos benne. A „kötelező”, megemésztésre kijelölt irodalom pedig gyakran tényleg a művészet vaskosabb darabja, azok a művek, amihez szükséges némi háttértudás, hogy élvezni lehessen. Azt tapasztalom, hogy sokan a suli alatt már a magyar írókon is elvéreznek, Jókait nem értik, pedig ha valaki szórakoztató és izgalmas a magyar irodalomban, akkor Jókai mindenképp az. Rengetek szót használ, amivel a fiatalság nem találkozott. És sajnos sok esetben hála a jó pedagógusnak, érintetlenül átmennek rajta az irodalom legremekebb darabjai. Mert nem az lenne a feladata az oktatásnak, hogy egyenletekként leírjunk egy művet, verset, hanem hogy megtanuljuk élvezni. Hogy megtanuljuk érteni. Nem a gyerekek lettek butábbak vagy rosszabb képességűek, hanem az oktatás távolodott el a gyerekektől. Nekünk még anno a görög irodalmat is „egyenletekként” tanították. Aphrodité egyenlő szerelem, Szapphó egyenlő leszbikus szerelem. Nem is szerettem.
Az ókori költőket sem mutatják meg, mint élő embereket, akik a meztelen szívüket, a lecsupaszított lelküket hagyták ránk. Pedig a költők akkor is (talán néha még most is?!?) láng lelkűek, fáklyák, szenvedélyesek. Catullus pedig különösen kedves a szívemnek, mert benne olyan tűz lobog, amit közel kétezer év sem tudott eloltani. Egyetlen szava lángba borítja a világot, és megmutatja, hogyan érdemes élni. Élni, és nem vegetálni. Hogyan járd a saját utadat, akkor is, ha ez nehéz.
Catullus és költőtársai mertek újak lenni. Mertek hátat fordítani az addigi hagyományoknak. És képesek voltak újat alkotni, ami nem másolata, utánzata a réginek, hanem a saját világlátásuk. Más, és mégis tiszteli a hagyományokat.
Formailag tökéleteset alkottak, igényesek voltak a szövegkidolgozásra. A vers, a költészet zene, ezt ma már hajlamosak vagyunk elfelejteni. A hangzás nélkülözhetetlen szövedéke a költészetnek, szinte elválaszthatatlanok. Ám a tartalmat tekintve új szeleket fogtak vitorlájukba: a hősök élete, a nagy emberek tettei helyett az egyénnel, a láthatatlan kisemberrel kezdtek el foglalkozni. A magánélet kinyílt, az intim szféra terítékre került. Megmutatták önmagukat, a gondolataikat, az érzéseiket. Ahogyan Catullus megélte a szerelmet, nem változott az évszázadok sodrásában. Ma is ugyanaz. Ezért könnyen érthető, átérezhető, szerethető. Emberi.
Nagy példaképük az alexandriai könyvtár vezetője, a görög költő, Kallimachos volt. A görög irodalom kevéssé ismert műfajait hozták Rómába, az elégiát és az epigrammát, és új műfajt is teremtettek, az epylliont, a kiseposz műfaját.
Ők a neóterikus költők, akiket Ciceró nevezett el „újabbak” költői csoportosulásnak. Az új költők elfordultak a régi bálványoktól, és olyat vittek Rómába, amit előttük senki. Fiatalok voltak és tele élettel; úgy éltek, ahogyan írtak, és úgy írtak, ahogyan éltek. Catullus mellett (mindig őt emelem ki, ez személyes elfogultság) említsük meg Calvus, Cinna, Corinficius, Ticidas, Furius Bibaculus és Valerius Cato nevét is. Cicero, a hagyományok rendíthetetlen híve nem rajongott értük.
Adamik Tamás szavaival élve: „Catullus költészetében teljesedik ki a sapphói őszinteség a szerelem megvallásában és az igényes nyelvi forma.” Ez egy csodálatos mondat, Adamik Tamás is szívvel-lélekkel merült bele az ókori költészetbe (és a középkoriba is…), őt olvasva sokat megérthetünk az antik költők gondolkodásából. Szenvedéllyel és alapossággal.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése