Catullus a béke és kényelem korában élt és alkotott: Augustus uralma alatt Róma eszményi hely volt. Biztonság és kényelem - amire mindenki vágyott. Ám az ideális világnak volt egy sötét kis foltja: az erkölcsök. Augustus a rend megszilárdításával párhuzamosan a régi római erkölcsök felélesztéséért dolgozott, ám e tevékenysége nem járt sikerrel. Sőt. Róma erkölcsei nemhogy visszatértek volna a régi, idealizált kerékvágásba, hanem a lehető legrosszabb irányba változtak. A rómaiak büszkék voltak a józanságukra és fegyelmezettségükre - ez Catullus korában már csak legenda volt.
A megváltozott világ, a korlátlan lehetőségek hatottak a művészetekre és a költészetre is. Catullus ebbe az idilli állapotba született bele, számára ez volt a természetes. Ő és kortársai már nem keseregtek a régi erkölcsök elmúlása felett, az már az "öregek" dolga volt. Számukra a szabad szerelem, a szabad világ volt a normális, a természetes.
Ebben a szabad és szabados világban Catullus az a költő, aki teljesen lemezteleníti a lelkét, a maga természetes és mindennapi valójában láthatjuk a költőt, az embert, amint a szerelem, az emberi érzések végigsöpörnek rajta. Költészete élő és eleven, személyes és nagyon bensőséges, mialatt mindenkihez szól, könnyed nyelvezettel, játékosan. Korábban nem volt szokás a belső, személyes érzésekről írni, ez teljesen új volt. Elképesztő erővel söpörhetett végig az olvasó, hallgató Rómán a fiatal költő hangja, aki magáról beszél, aki rólunk, mindannyiunkról beszél.
Catullus végre kimondja, hogy a szerelem nem csak adomány, ajándék, nem csupán szép és jó és magasztos boldogság: a szerelem átok, a legsötétebb mágia, kín és szenvedés. Megöli az embert, bárhogy alakuljon is a történet, a szerelem áldozata soha többé nem lehet ugyanaz az önmaga, aki előtte volt. A szerelem alkímia: átalakít, összetör és újjá teremt. Pontosan ez a végletes kettősség az, ami nagyon is emberivé teszi, és ez a végletek közt vibráló lét, az élet az, amit Catullus megmutat a költészetében.
Egyszerre láttat jót és rosszat, egyszerre épít és öl: a szerelmes ember megszűnik önmaga lenni, olyan dolgokat művel, amit önazonosságában nem tenne, bolonddá teszi magát és vakmerővé válik. Az átélt szerelem fogja majd eldönteni, hogy milyen ember lesz az, milyen élményekkel gazdagodik az, aki kikerül a szerelem mágikus konyhájából.
A sebek, a sérülések, a kudarcok is hozzá tartoznak az emberhez, részei az életnek, nem lehet leválasztani róla. A mai kor egyik 'érdekessége', hogy a fiatalokat igyekeznek megkímélni mindentől. Nyilván a rossz dolgoktól szeretnék őket megóvni, de ezzel a hibás döntéssel a legjobb dolgokat veszik el tőlük. Lemaradnak a legnagyobb örömökről, mert bizony a nagy boldogságnak ára van. És ez néha fáj. De egy langyos, fél-élet meg nem élet. Akkor jó, ha fáj. Mert akkor érzed, hogy élsz.
Catullus ezeket a sebeket vállalja, megmutatja akkor, amikor a legsebezhetőbb: ez annyira emberi, hogy ez maga a tiszta költészet. Ahogyan a meggyötört lelkét, a sebeit elénk tárja, az a művészet, a fennkölt költészet.
Emiatt tartom hibásnak azokat a megközelítéseket, amelyek patetikusnak és megközelíthetetlennek mutatják be a költészetét. Catullus a vérünk, a húsunk, ám mégsem olyan, mintha te vagy én mondanám el a történetet, mert mi így sosem fogjuk tudni elmesélni. Ez a varázslata, így csak ő képes elmondani. A szavak, amelyeket kiválaszt, a szavak fűzése... nyelvészetileg már azt hiszem mindenki szétcincálta a költészetét. Ám a lényeg, a költészet misztériuma, a varázslat, nem a szerkesztésben, nem a tudományban lakik. Valahol máshol, de ezt sosem lehet vizsgálatokkal megtalálni. Ahogyan az ember lelke nem mérhető, nem kimutatható, ám mégis van. Catullus költészete a lélek, ami nem megfogható, nem kielemezhető, de ott van, és tudom, hogy te is érzed. Persze a tudományos megközelítések is érdekesek, elgondolkodtatóak, de ilyen hatalmas szellemet nem lehet lepkehálóval begyűjteni. Csak csodálni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése