A műfordítás témakörét szeretném egy kicsit körbejárni. Tudom, hogy ez nem fog menni mások lelkébe taposása nélkül, ám hangsúlyozom, hogy nem kinyilvánítani szándékozom a tökéletes műfordítás titkait, inkább csak hangosan gondolkodom róla.
Külcsín vagy belbecs, mi a fontosabb, a forma vagy a tartalom? Nyilván mind a kettő egyformán fontos. Mégis, mehet az egyik a másik rovására? A válaszunk határozott nem. És mégis. Nagy példaképemet, Devecseri Gábort is számtalan rágalom érte, hogy fordításai nem megfelelőek. Pont az Odüsszeia kapcsán lehet lépten-nyomon olyan elemzésekbe botlani, amelyek a fordítási hibákon lovagolnak. És mégis, alakilag tökéleteset alkotott, szépet és élvezhetőt. Az eredeti szöveg ismerete nélkül, nekem legalábbis, nem ötlöttek szemembe a „hibák”.
Itt térnék ki az olyan fordításokra, melyek már az eredeti szöveget nem ismerő olvasóknak is szemet szúrnak, hogy valami nincs rendben. Mert a magyar szöveg szövete nem egységes, ellentmondásokat tartalmaz, vagy az eredeti nyelv nyelvi sajátosságait tükrözi. Néha viszont a magyar nyelv jeles művelői fordítanak olyan fennkölten, hogy a szöveg modorossá válik, és elszakad az eredeti hangulattól.
A XVIII-XIX. századi nagy magyar íróink, akikre méltán lehetünk büszkék, néha egészen váratlan megoldásokkal mutatták be a magyar nyelvű olvasóközönségnek az ókori műveket. Amikor Lesbia alakját Kazinczy egy szerelmes parasztlány szemével mutatja be (Catullus – Carminae, V.), egészen felpezsdíti az olvasó vérét. Elsőre teljesen letaglózó élmény. Aztán némi átgondolás után arra jutottam, hogy tényleg, milyen frappáns megoldás, a vers szenvedélyét, a tüzet adni át a magyarított szöveggel. Az érzést, úgy, ahogyan most, a jelen világunkban tudjuk értelmezni. Azok az olvasók is, akik nem merültek el az ókori költészet gyöngyszemeiben, számukra is élvezetes és megközelíthető lesz a mű. Nagyjából ebbe a kategóriába tartoznak a modern Shakespeare – adaptációk is, amik szintén szélsőséges indulatokat váltottak ki.
Ennek szöges ellentéteként említeném a formai fordítókat. Akik a mű szövetébe beleássák magukat, mint egy moly, és tökéletes mását szövik meg magyar nyelven. Tényleg, ezek elképesztő nyelvi teljesítmények, ám sokszor a lényeg elvész – a mondanivaló. Gimis koromban sírni tudtam volna a sok ókori költőtől, akit a nyakunkba toltak, mert rém lagymatagok és unalmasak voltak. Legalábbis azt hittem, egészen addig, amíg nem olvastam őket eredetiben. Abban a pillanatban villámcsapásként ért a felismerés, hogy Catullus egy élettel teli, izgalmas, pikáns, szenvedélyes fiatalember, hogy Cicero nem csak monoton politikai eszmefutamokat írt és ezek az emberek, ezek a márványba merevedett idolok ugyanolyan élő, hús-vér emberek, mint mi. A gondolataik ma is hatnak, a szellemük képes kiszabadulni a papír börtönéből.
Mit tehet egy fordító, különösen ha nem kortárs szöveget fordít? Azt hiszem, fel kell nőni a feladathoz. Nem csak nyelvileg kell felkészülni, helyesen alkalmazni a nyelvtani szabályokat (mert ez sem elhanyagolható dolog), de emellett lélekben is fel kell készülni. A jó fordítónak át kell tudnia érezni Odüsszeusz kalandjait, sikereit és kudarcait. És a tapasztalatait át kell tudnia adni. Nyitott szív kell hozzá, hogy a legnagyobb mágiáról, a szerelemről képes legyen szólni. A költő, író, alkotó, aki az egész lényét szavakba zárta, abban reménykedik, hogy azt az üzenetet fogja eljuttatni hozzánk, amit szándékozott. Ez egy jó fordító dolga, hogy kultúrákon, időkön és tereken átívelve átadja az üzenetet. Nem önmagát, nem a saját gondolatait, hanem az eredetit.
Itt egy gondolat erejéig kitérnék Weöres Sándorra és örökségére. Azt gondolom, ő az az ember az irodalomban, aki Mozart a zenében. Egy önfeledt zseni, aki észre sem veszi, hogy fényévekkel jobb mindenkinél. Amit a többiek sok kitartással és fegyelemmel megtanulnak, azt ő játszva mutatja meg. Ilyenek a Phaedrus-fordításai is. Nem olyanok, amilyeneknek a Phaedrus- műveket megismertük, hanem olyan „Sanyikásak”. Néhány sor után tudni lehet, hogy ő tette. És pont ettől olyan szerethetőek. Tele vannak huncutsággal, vidámsággal és iróniával. Nem olyanok, mint az eredeti, nem is akarják utánozni, másolni, új életük van, új arcuk, és mégis egészként tündökölnek.
Összegezve most sem jutottam el a jó fordítás receptjéhez, sőt, megfogalmazni sem tudom, hogy mitől jó/rossz egy fordítás. Ez az élet nagy misztériumai közé tartozik. Szókratész szerint a szavak bebörtönzik a gondolatokat. Biztos igaza van, de ez a börtön olyan édes tud lenni…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése