Filológia - egy kicsit másképp

 Könyvajánló és személyes vélemény Hatvany Lajos: A tudni nem érdemes dolgok tudománya című könyvéhez. Az illusztrációk a szombathelyi Savaria Karnevál képei.

  Ismét terítéken a klasszika filológia, bár ez alkalommal egy kicsit szokatlan formában. Vagy mégsem? Ti, akik olvassátok ezen sorokat, pontosan tudjátok, hogy az olvasás lételemünk. Olvasni hasznos dolog, de nagyon jó szórakozás is, ismereteket lehet gyűjteni, kinyílik a világ, blablabla. De vannak olyan álnok, alattomos kis kötetek, amelyek felforgatják az ember életét. Szó szerint. Amit ha elolvasol, többé már semmi sem lesz ugyanolyan, mint előtte. Az egyik ilyen élményem Dosztojevszkij Félkegyelműje volt. A másik Hatvany Lajos A tudni nem érdekes dolgok tudománya című vékony kis kötete.

  Sokáig gondolkodtam rajta, hogy egyáltalán írjak-e róla. Pedig egy megkerülhetetlen könyv, miközben kevéssé ismert. Végül úgy voltam vele, hogy tudni jobb, mint homokba dugni a fejem és tagadni. Épp Catullushoz gyűjtöttem bibliográfiát, amikor Adamik Tamás egy cikkében említette ezt a könyvet. Minden előjel és sugalmazás nélkül, hogy mi is ez valójában. Adamik Tamás minden írásával szemben nagyon elfogult vagyok, mert nagyon szeretem, minden szavát, amit leír, minden gondolatát. Így hát másnap ki is kértem a könyvtárból a nevezett könyvet.

  Az eredeti kiadás 1914-ben jelent meg, német nyelven. Hatvany maga is diák volt, filológiát tanult Németországban. Valami olyasmi, mint egy impulzív diáknapló, a fiatal hallgató benyomásai az egyetemről, a tanárokról, a választott szakról. Persze messze nem az. És mégis. Hiszen Hatvany ezeket a gondolatokat valóban a tanulmányi éveit alatt fogalmazta meg. Talán akkor még ő maga sem értette meg mindannak a súlyát, amit ott és akkor megírt. Pont ez a hátborzongató benne, hogy ma is aktuális, sőt, szerintem sokkal aktuálisabbá vált, mint a maga korában. Egy 1968-as kiadást olvastam, Szőllősy Klára fordításában. A korábbi kiadásokhoz tartozó előszók is belekerültek a kötetbe. Mivel a 68-as megjelenésig már rengeteg vitát kiváltott a botránykönyv, a legújabb előszó diszkréten a „tudósi, emberi magatartásra óhajtja felhívni a figyelmet”. De mi is ez a botránykönyv? Nem lesz könnyű, de lássunk neki!

  A klasszika-filológia (nem, nem fogok definíciókat mellékelni) alapjában véve az ókor szeretetéről szól. Hogy szereted azt a letűnt világot, látod az aranymaszkban Agamemnón arcát, a korhadt lándzsanyelekben érzed Hektór erejét, rajongsz e kocsiversenyekért, Epikurosz gondolatain meditálsz, néha Senecával vitatkozol egy-egy kérdést illetően, hiszed és tudod, hogy minden kérdésre Homérosz a válasz, vidám útitársad az élet nagy kalandjaihoz pedig Catullus. A latin lehetőség, hogy közelebb kerülj hozzájuk, a görög pedig fenséges csemege, a legkülönlegesebb bonbon, jutalom a léleknek. A tengert pedig tudod, hogy nem is kék, hanem valójában borvörös. Valami ilyesmi. És amikor már eléggé feltüzelte Martialis a lelkedet, és nekiállsz, hogy egy kicsit „komolyabban” foglalkozz a témával, vagyis utánaolvasol, mit találsz? A lángoló lelkű költők, a mesés csaták, a varázslatos tájak világában mit kap a vágytól hevesen dobogó szív? Egy marék savanyú mazsolát. Azt hiszem így tudnám a leginkább összegezni Hatvany mondanivalóját. Vagyis azok, akik az ókor szeretetét tudományos szintre emelték, gyakorlatilag nem tettek mást vele, mint kitépték a lüktető, dobogó szívét ennek az egésznek és a tudomány nevében még meg is tiporták. A könyv egész tárháza azoknak a tudósoknak, neves professzoroknak és kutatóknak, akik az érzelem és a józan értelem cseppnyi szikrája nélkül marcangolták szét az ókori auktorokat, írókat, és tették mindezt a saját önös érdekükben, hogy elismerést, katedrát szerezzenek maguknak azon az áron, hogy mindenki mást inkompetensnek nyilvánítottak és ezt le is nyomták a többiek torkán. Mindez azért nagyon felkavaró, mert ezek a „nagy nevek” még tanították Hatvanyt, vagyis bőven éltek, amikor a könyv megjelent, és megvallom őszintén, én is félelemmel vegyes tisztelettel fordultam feléjük. És tényleg. Hatalmuk van. Ha bármi olyasmit olvastam, amivel nem értettem egyet, azonnal azt gondoltam, hogy én nem értek hozzá, még kicsi vagyok ezt megérteni, ostoba vagyok. Hatvany ebben (is) úttörő, hiszen kimondja, hogy attól, hogy egy tekintélyes szakállas mamut deklarál valamit, attól még korántsem biztos, hogy igaza is van. Vagyis sok ostobaságra rávilágít, amit magam soha, még egy gondolat erejéig sem mertem megkérdőjelezni. Hát ez van...

  Sorra veszi az ókori „sztárokat”, akiket épp tanulnak, és egy-egy író köré rendezi a gondolatait. A nagy tudósok – tisztelet annak a néhány kivételnek – valójában annyira közel hajolnak a vizsgálatuk tárgyához, hogy épp a lényeget nem látják. Bár felmerül a kérdés, hogy aki ennyire nem képes a költészet elvont nagysága előtt tisztelegni, aki képtelen befogadni a szent őrületet, az lehet, hogy amúgy is valahogy lelkiekben egy kicsit szegényebbnek bizonyult, ám ezt a hiányt a hangosan hirdetett bölcselkedéssel próbálja leplezni... Hatvany szókimondása fiatalos, lendületes, és még mindig képes rá, hogy másokban is fellobbantsa ezt a tüzet! De mondja el ezt ő maga:

„Megint a Platón-kollégiumban. Tegnap utánanéztem Zeller túlontúl közismert görög filozófiatörténetében, hogy mit mond Platónról. Ez is azokhoz a toldozott-foldozott monográfia-átkokhoz tartozik! A költő-filozófust különböző dialógusaiból összeszedett idézetrongyos-zsák akarja bemutatni. Többek között ezt olvasom a tudós munkában: „ A fejtegetések megélénkítését szolgálják a mítoszok; ezekben, valamint számos párbeszéd szellemes mimikájában Platón költőtermészete nyilvánul meg; ám ezek a részletek egyúttal rendszere fogyatékosságaira is utalnak, mivel éppen ott bukkannak fel, ahol a tárgy pontosabb tudományos meghatározása nem sikerül.”

A vén Jehova csupán egy Ádámot tudott a maga képére és hasonlatosságára teremteni; Zeller professzor ügyesebb nála – neki még az is sikerül, hogy egy képére és hasonlatosságára teremtett Platónt fabrikáljon. A pápaszemes módszerlovag szeretne iskolai használatra egy éppolyan pápaszemes, módszeres Platónt adaptálni. Egy Platónt, akinél minden a végsőkig „klappol”, egy száraz, logikus Platónt, akit dialektikájában sohasem zavar meg az inspiráció szent őrülete. Zeller professzor szerint a költészetnek semmi keresnivalója egy filozófiai műben. Az olyan tudós koponya, mint Platón, semmi másra sem használhatja a költészet kotyvalékát, csakis arra, hogy ezzel kendőzze világnézete fogyatkozásait. Zellertől, aki egész életét a görög filozófiának szentelte, legalább annyit megkövetelhetnénk, hogy elméjében egyszer, egyetlenegyszer földerengjen a felismerés, hogy Platón több volt, mint közönséges világnézetkufár, több mint holmi tudós vagy filozófus – sőt több, mint egy egyetemi tanár! És hogy egyéniségének, eszméinek lényege éppen ama költői mozzanatokban mutatkozik meg a legvilágosabban.”

(VII. fejezet, 30. oldal)

  Aztán ott a szobrászat kérdése, a műalkotások bírálata. Nyilván nem minden szép és fenséges és elbűvölő és csodálatos és lenyűgöző, ami abban a bizonyos korban készült, csakis azért, mert abban a bizonyos időintervallumban született. (Erről egyébként Szilágyi János György írt egy remek – szívvel és lélekkel teli – tanulmányt a Szirénzene című gyűjteményben, és szerintem Hatvany is élvezettel olvasta volna!) Szóval a képzőművészeti emlékek, amik ránk maradtak, sem lehetnek (lehetnének) a tudomány áldozatai. A művészet, a képzőművészet, költészet, irodalom nem egy materiális valami, nem egy részekből felépített valami, nem egy képződmény, amit szét lehet cincálni és újra összerakni, hogy reprodukálni tudjuk. Ahogyan vannak íróiskolák is, ahol bizonyos „technikákat” és „fogásokat” megtanítanak, amelyeket tudományos elemzések, analizálások által ismertek fel, de most szólok, hogy ha befizetsz egy írókurzusra, nem leszel író. Akkor sem, ha mindent szépen megtanulsz és jól alkalmazod. Vannak ilyen „jó” írók tömegével, akikről elismerem, hogy olvasmányos, érdekes a munkájuk, de akkor is csak munka, mert nincs benne a szellem, a szenvedély, nem olyan könyvet írt, amitől megváltozik a világ. Csak amolyan jó könyv, de egyikük sem Tolsztoj. Akinek mellesleg nem volt szerkesztője, aki tudományosan lecsippentsen egy kicsit az Anna Kareninából („nem gondolod Lev, hogy már kicsit sokat szenvelgett?” „jöjjön most egy kis akció, itt túl sok volt a leírás”). Nem, a nagy Lev és még sokan mások, akik felkavarják az életünk, átformálják az elménk, nem használtak semmiféle tudományos méricskélést. És mégis, valami félelmetesen egyedit alkottak. Ez nem a tudomány ellen szól, hanem sokkal inkább arról, hogy mindent a maga helyén kell kezelni. Bár a biológia, az orvoslás terén sem működik ez, pedig ott aztán tényleg hemzsegnek a mérhető és analizálható dolgos. Ennek ellenére, minél inkább egy-egy részletre koncentrálnak, annál inkább elveszítik a kapcsolatot a valósággal, a problémával, amit eredetileg meg akartak oldani.

„Görög művészettörténeti előadás a múzeumban. Öröm nézni, ahogy a filológia vékonydongájú apostolai a legrafináltabb testhelyzeteket foglalják el, hogy állva tudják rögzíteni a professzor szavait. Egy Aphrodité-szobor a téma; most éppen a hajviseletről van szó. A professzort mérföldek választják el mindattól, ami a művész lelkében élt, midőn szobrát faragta, és ugyannyi mérföld választja el attól, ami a szobor láttán a fogékony szmlélő lelkében életre kel. Aki a művész munkájával foglalkozik, kissé alkalmazkodhatna a művészhez. „Felékesítem magam, hogy szépen menjek a széphez” - mondja Szokratész, amikor a szép Agathón lakomájára indul. Így kellene a tudósnak is fölékesítenie a lelkét, mielőtt a görög magasztos szépségéhez közeledik. De ahelyett, hogy fölékesítené magát, mint ünnepi lakomához, csupán módszerrel, megfontoltsággal és kitartással szerelkőzik fel; ezek igen alkalmas és tiszteletre méltó szerszámok ugyan, ámde nem visznek közelebb a művészi alkotás titkához.

Állva figyelni olyan kín, hogy inkább rászántam magam, hogy állva írjak, füzetemet a falra fektetve. Eddig kibírtam ezt a kényelmetlen helyzetet, de most már nagyon fáraszt. Nincs más hátra, letelepszem egy kuporgó gipsz-szatír hátára, és füzetemet kényelmesen a tarkójára terítem. A professzor gyilkos pillantásokat lövell felém, de én teszem maga, mintha mit sem vennék észre.”

(IX. fejezet, 37. oldal)

  Szomorú, sötét képet fest a tudósokról, akik képtelenek örömüket lelni a munkájukban, mi több, úgy tartják tisztességesnek, ha maguk is kínnak állítják be ezt az egészet, azzal csak a hitelességét és validitását igazolják. Pedig lehet ám élvezettel csinálni azt, amit csinálunk és lehet a művészeben tudományt és költészetben objektivitást keresni. Mert ezekre a dolgokra is szükség van, ezek is fontosak. DE. NEM. MINDENEK. FELETT.

  Gondolkodtam, ha ma írná ezt a könyvet Hatvany, kit tűzne a tollára. Vannak jelöltek. De aztán eszembe jutott, hogy van néhány olyan tudós is, aki viszont épp talán az ő inspirációjára, vagy a maga szabad szellemének köszönhetően, de nem ezt a boldogtalan utat választotta. Például Kerényi Károly. Adamik Tamás. Révay József. És Devecseri Gábor.

  Elérkeztünk a nagy Homérosz-kérdéshez. Könyvtárnyi irodalma van a legnagyobb görögnek, aki egyesek szerint talán nem is létezett. És tényleg, néha elképesztő hajmeresztő ötletekkel állnak elő. Nem tudományos szempontból, hanem józan paraszti ésszel nézve is néha nagyon elképesztő dolgokat írnak össze, ami aztán a további hivatkozások forrásává válik és a „tudományos” magaslatra emeli az amúgy abszurd ötletet. Hatvany persze ezt a témát is a maga könnyed eleganciájával és humorával tárgyalja:

„A filológus céhben minden titkon történik; a nyilvánosság nem vesz róla tudomást; ezek az emberek büntetlenül követnek el minden gyalázatot, valóban megérdemlik, hogy valaki alaposan lerántsa róluk a leplet. Vagy talán istenkáromlás ilyen tiszteletlenül beszélni szorgos kommentátorokról, komoly tudósokról, akik kétségkívül jóhiszeműen megtesznek minden tőlük telhetőt? Milyen sima, olajozott fordulatokkal kellene élni, hogy az ember valamiképpen egyesítse a becsületes tanár és kommentátor iránti respektust hatásának kíméletlen üldözésével?

„Vajon szentségtörés-e – veti fel a kérdést Wilamowitz –, ahogyan erről a költeményről, a szent Homéroszról beszéltem, vagy az a szentségtörés, ahogyan ez a Homérosz költött?” Ez a kérdés igazán megszabadíthat minden skrupulusunktól: ha egyebet nem is, kíméletlenséget igazán tanulhatunk a filológusoktól.

Az első ének egy hangulatos, bájosan modoros epizóddal kezdődik; a stíluskülönbség minden jóízlésű laikusnak szemet szúr. Ehhez nem szükséges Wilamowitz úr hatalmas tudományos felkészültsége. Ám ahhoz már szükséges, hogy az embert végképp megfossza minden élvezettől. Mindig úgy éreztem, mintha az álom istennője mákonyt hintve lebegne a lankadó hexameterekben, amelyekkel a költő az éjszakára elcsendesülő királyi palotát leírja. Milyen szeretetteljesen követi Homérosz Télemakhoszt, aki gondterhelten vonul vissza hálótermébe; mögötte lépdel fáklyával kezében Eurükleia, az öreg dajka, kit Odüsszeusz atyja, Láertész, egykor húsz marha bőrén vásárolt, s tisztelte, mint tulajdon feleségét, igaz, ágyát sosem osztotta meg vele, mert félt királynő-feleségétől. Ez az Eurükleia lett Télemakhosz kedvenc cselédje is, mivel ő nevelte kicsi kora óta. Mikor most az ifjú az ő kíséretében beér a hálótermébe, „lehevert, puha ingét is levette és a figyelmes vénasszony karjára vetette. Az meg nagy gonddal rendezte redőkbe az inget, s szögre akasztva a szép kerevet mellé, a magasba, ment ki a hálóból...” Minő vandál dühvel tépi ízekre a tudós e gyermekded bájú sorokat! Minek kell az ifjúnak szolgáló a levetkezéshez? S ráadásul atyja dajkája, aki az ő dajkája is volt utóbb? Hogy lehetséges ez? Ez a motívum csak a zavaros fejű interpolátor kitalálása lehet, következésképpen semmi értelme. Mintha a trófosz nem jelenthetne éppúgy szárazdajkát, akár az angol „nurse” szó – ha már rákényszerítenek a filológus urak, hogy belemenjünk ezekbe a mell-, anyatej- meg gyerekszoba-részletekbe! Kirchoff egyébként abba sem tud beletörődni, hogy itt Eurükleiáról olyan sok szó esik; jószándékúnak nevezi ugyan ezt a részt, de ügyetlenül kifundáltnak és úgyszólván fölöslegesnek. Wilamowitz viszont az t a kérdést veti fel: miért olyan fáradt az ifjú Téelmakhosz, hogy azonnal leül az ágyra, és csak azután veti le az ingét? Nem valószínűbb-e, hogy előbb veti le az inget és csak azután telepszik az ágyra? Szerinte a nyomorult foltozópoéta szeme előtt az Iliásznak az a néhány sora lebegett, amikor Agamemnón fölkel az ágyról és felveszi ingét. Néhány szótag megváltoztatásával máris kész volt az új verssor, de a gyengeelméjű versfaragó nem vette észre, hogy a változott szótagokkal eltűnt az értelem. „Ki tud ülve levetni egy bokáig érő inget?” - kérdi Wilamowitz.”

(XVI. fejezet, 50. oldal)

  Egy nagyon fontos rész szól arról, ami ma már igen komoly kérdéssé vált, talán komolyabbá és kiélezettebbé, mint Hatvany korában. Mi az igaz? Mi az objektív? Mi áll minden vitán felül? Mi a változatlan magva a tudománynak? Főleg a covid óta felerősödött az a vélemény, hogy a tudomány mindenek felett. Hiszen objektív, nem függ az egyén véleményétől, nem hitbeli kérdés, hanem valami stabil, valami megváltoztathatatlan ebben az őrült, instabil és szeszélyesen változó világban. Hiszen valami akkor válik tudománnyá, ha lesz benne valami megkérdőjelezhetetlen, valami „objektív”. Talán éppen ezzel a „tudományosítással” rontották el a szellemtudományokat, a művészeteket, hogy erőszakkal akarták őket a földhöz kötni, és lenyesegették a szárnyaikat, épp ami miatt olyan csodálatosak. Nem kell mindent megfogni. Nem kell mindent kipreparálni és szétcincálni. És attól, hogy valamit nem értünk, még lehet szép, teljes és értékes. Mert vannak nálunk hatalmasabb dolgok. A tudomány pedig épp ezzel az erőszakos uniformizálásával és értelmezési kényszerével vesztette el a saját hitelességét. Jó ideje már keresztes háborúk zajlanak a tudományosság és objektivitás zászlaja alatt. Mert épp amit le kell nyomni mások torkán, épp a megfelelő nézet, amit be kell bizonyítani, az menekül a tudományosság védelmébe. Egyszer erre mondják, hogy „bebizonyított”, tíz év múlva annak ellenkezőjére. Az utóbbi időkben pedig annyira felgyorsultak a dolgok, hogy már tíz év sem kell hozzá, hogy a homlokegyenest ellenkezőjét tekintsék tudományosnak. Mi a baj? Az, hogy az igazság nem a részletekben lakozik. Pedig részleteiben lehet igaz az, ami egészében hamis. A tudomány pedig a részletekre fókuszál, és mélyen hallgat arról, hogy a kis ideák nem feltétlenül állnak össze egységes igazzá. Pedig ha valami igaz, annak minden nagyobb egységben is igaznak kell lennie. A tudósok pedig képtelenek az önkritikára: nem gondoltuk jól. Hatvany óta eltelt több mint száz év, de szavai egyre aktuálisabbak:

„A reáliák” Meg kell teremteni a reális előfeltételeket – úgymond – mielőtt közelebb merészkedünk magához az író-egyéniséghez. Mintha a fogható külsőségek görcsös megragadásával be lehetne keríteni az igazságot! Az ember a reáliákba kapaszkodik, és közben elveszíti a reális talajt a lába alól. Hogyan történhet ez?

Minden realitás, minden tény magában szemlélve igaz lehet, ám ez nem zárja ki, hogy összességükben – akár kettőnek az összekapcsolódásában – már ne legyenek igazak. Minden ilyen összekapcsolás ítéletet, véleményt követel, és hogyan hihetjük, hogy a tudós éppen akkor fog helyes ítéletet hozni, találó véleményt nyilvánítani, ha egyéniségét a Diels-féle recept szerint háttérbe szorítja – és nem akkor, ha Bruchardt, Taine vagy Nietzsche módján kiteljesíti? Totális lángelmét persze nem lehet nevelni, de minden fogékony lélekben ki lehet fejleszteni a teremtő szellemmel együtt rezgő érzékenységet; manapság azonban ezt a képességet azonban kiölik még azokból is, akikkel igen nagy mértékben vele született. Ezt az irtóhadjáratot az igazság szent lobogója alatt indítják.”

(XVII. fejezet, 58. oldal)

  Kell-e még a klasszikus oktatás? Egyáltalán mi értelme még latint tanulni és miért kell a gyerekekre rátestálni, hogy olvassák el az Odüsszeiát? Ez a kérdés valamilyen formában, de mindig terítéken van, egyre aktuálisabb és egyre nehezebben születnek rá válaszok, és azok is egyre erőltetettebbek. Ami évszázadokon keresztül biztos pontja volt a világnak, a tudománynak, a kultúrának, azt valahogy elveszítettük itt a nagy rohanásban. És már csak egy üres váz, egy halott tetem, egy múmia maradt nekünk, amiihez még néhány jóérzésű, múltba ragadt mamut ragaszkodik, de ha őszintén akarunk felelni a kérdésre, hogy van-e létjogosultsága a klasszikus oktatásnak manapság, tudjuk a szomorú választ, de nem mondjuk ki. Nem, én sem fogom soha kimondani, mert még mindig hiszem, hogy kellenek olyan horgonyok, amelyek összekötnek minket a régiekkel, a múltunkkal, a saját történelmünkkel, a világgal, amik összekötnek minket, embereket egy valódi multikultiban, ami nem szivárványszínű és erőszakkal ránktestált valami, hanem a szellemi szabadság, a tanulás, a nyelvek ismerete adta kulturális sokszínűség. A Kárpát-medence népeinek szabadsága, amit már régen levesztettünk, vagy hagytuk, hogy elvegyék tőlünk. Hogy beszéltük egymás nyelvét valamilyen szinten, de ott volt a latin, ami tisztázta a dolgokat. Egy tanult ember többnyelvű volt, és a Római Birodalom kulturális örökségének köszönhetően mind a művészetekben, mind a tudományban egy nyelvet beszéltünk magyarok, szerbek, tótok, szlovákok, csehek. Ez a hagyaték természetesen a rómaiak örökséges volt, és mára teljesen elszakadtunk mind kulturálisan, mind a nyelv tekintetében a latin hagyatéktól, tehát jogos a kérdés, hogy kell-e még ezt erőltetni.

  Azt gondolom kell, és nem kellene hogy ez erőszak legyen, hiszen a magyar kultúrában annyira mélyen benne van a latin, hogy akár egy magyar szakos, akár egy könyvtáros, akár egy történész, hogyan lehet meg a latin nélkül? Akár ha csak hobbi szinten családfát kutat valaki, vagy az őseivel foglalkozik, vagy Magyarország történetével, vagy a magyar irodalommal, hát meddig láthat el a latin nélkül? És a latin nem csupán egy „nyelv” amit módszeresen be kell biflázni, hanem a latin a kulcs a múlthoz, a só a levesben, a gomba z igen, szóval minden dolog lényege. Nem, nem a „helyes” nyelvtan, nem Cicero kiművelt latinja, hanem a szolnoki kispap magyaros latinsága, amivel az anyakönyv szélére megjegyezte, hogy a bába keresztelte meg a babát. A latinság, amivel a földmérő felmérte a miklósi határt, hogy mennyi szántót és legelőt lehet kirabolni Mária Terézia jóvoltából, a törvény nevében. A latin azokban a szavakban él, amelyeket Gyöngyösi próbált magyarul értelmezni a szótárában. A latin ott él Jókai regényeiben, és nem a jurisztikából származó idegen szavakban, hanem a latin mondattanból tanult mondatszerkesztésben. A latin ott él a „régies” igeszerkezetekben, amin ma már mosolygunk, mert nem használjuk, de mind a mai napig értjük, mert a latin a műveltségünk gyökere. Ha ez nem lesz, nem Odüsszeusz kalandjaival leszünk szegényebbek, hanem a saját múltunkkal.

„Miközben a minden tekintetben példaszerű, túlbecsült klasszicitás ilyesformán elveszíti jelentőségét, az ókor egy olyan szaktudomány tárgyává válik, mely csak keveseket érdekel. Ebben a helyzetben elegendő, ha egy-egy nagy gondolkodó vagy finomérzékű szakember időről időre kiemeli belőle a korában is hatékony elemeket. Középiskolában és egyetemen – kivéve természetesen a filológiai fakultást – nincs többé helye a klasszikus oktatásnak.

A létért való küzdelem új szerveket növeszt, mondják a természettudósok. Hány új szerve támadt a katolikus klérusnak is. A latintanárok céhe évtizedek óta keményen küzd a létéért, s e harc során kénytelen volt figyelemreméltó alkalmazkodóképességéről tanúbizonyságot tenni.

„Az ifjúnak nem a tiszta emberség eszményképét tolmácsoljuk ugyan, utánzásra méltó példákkal sem szolgálunk neki – mondja a falhoz szorított filológus. - Oktatásunk célja egészen más. Épp az a tény, hogy egész működésünknek semmi gyakorlati, kézzelfogható haszna – éppen ez avat bennünket az ideális, feltétlen tudomány papjaivá. Ha az orvost vagy jogászt rákényszerítjük, hogy latin nyelvű disszertációt írjon, s ezzel minden látható szükség nélkül teljesen fölösleges munkát rovunk rá, akkor ezzel beléoltottuk a tiszta tudományosság szellemét. Ez pedig utilitarisztikus korunkban annál is inkább értékelendő, mert számos tudományág abban a veszélyben forog, hogy puszta mesterséggé alacsonyodjék.”

A mi durva és közönséges korunk azonban, ez a „vaskezű és fafejű kor” - amint Diels igen szellemesen elnevezte – nem hallgatta meg a filológus jajkiáltását, és már a múlt század ötvenes, hatvanas éveiben kíméletlenül száműzte az egyetemről a latin nyelvű előadásokat meg latin disszertációt.”

(XXII. fejezet, 73-74.oldal)

  Cicero „gyenge jelleme” és az irodalmi kategóriák nagyon szíven ütöttek. Talán egész gimi alatt ettől gyűlöltem az irodalmat, sőt, valójában az egész gimit, oktatást. Mert miről szól az egész? A méricskélésről. Főleg nagyon gáz ez a művészeti tárgyak esetében mint ének, irodalom, rajz. Az iskola semmi másról nem szól, mint hogy megmérjenek, beidomítsanak, aztán megmérjék, hogy mennyire alkalmazkodtál. Az irodalom oktatása is az irodalom meggyalázása. Mindent ki kell elemezni, szét kell cincálni, aztán az uralkodó kánonnak megfelelően visszaböfögni. És ha ezt nem teszed, lepontoznak. És ami rosszabb, a lepontozás nem áll meg a gyermek megalázásánál, hiszen a „rossz” jegyekkel már nem is fog tudni továbbtanulni, mert fel se veszik, mondván, rossz tanuló. És az iskolai irodalomoktatás - ahogyan észreveszem – legfőbb célja az elrettentés. Hány és hány felnőtt emberrel találkozom, aki nem szeret olvasni. Pedig mi másról kellene szólnia az irodalomnak, hogy szeresd az anyanyelvedet, a kultúrádat, szeresd a mások kultúráját, legyél kíváncsi, nyitott, és igen, az olvasással gazdagabb leszel, ismereteket és élményeket szerezhetsz, nem rémálmokat. A zeneoktatásnak sem a nyilvános megszégyenítésről, terrorizálásról kellene szólnia, hanem a zene szeretetéről, a zene élvezetéről. A tanároknak nem osztályozni kellene mindent, hanem egy kis támaszt nyújtani felnövekvőben lévő embertársaik számára, hogy vannak értékes, csendes, békés zugok még ebben az őrült világban.

  És Cicero. Bocsánat, én szeretem. Szeretem, hogy mert kételkedni. Valamiért csak azokat tartjuk határozottnak, akik kiállnak az első véleményük mellett. Pedig ha az ember rájön, hogy tévedett, vagy csak felteszi a kérdést, hogy tévedett-e, attól még nem gyenge jellem. Soha senki nem kérdezte meg az „okosakat”, hogyan merészelnek bárkiről ilyen határozott véleményt megfogalmazni? (Zárójelben: én sem tettem soha. Költői kirohanás.) Hiszen akivel leélünk egy életet, azt sem ismerjük meg soha teljes egészében, hát még azt, akitől évezredek választanak el! És megint az oktatás: ezeket a rég halott emberekről megállapított axiómákat kell visszaböfögni, hogy jól teljesíts. Miért? Mi értelme? Miért nem lehet magára a műre koncentrálni? Miért fontos, hogy Faludy György hordott-e zoknit vagy sem? (Nem.) Mit változtat ez a művészetén? Nyilván minden művész az utolsó csepp véréig ott él a művében, legyen ez egy festmény, írás vagy zenemű. Minden idegszála átszövi az egész alkotást, így él örökké a művében. Azzal, hogy elolvasod, megnézed, meghallgatod, életre kelted. Te és én, másképp. De ez így van rendjén, ez így jó. Mert az alkotó nem valami szerves formában van jelen az alkotásban, mint a hurkában a máj. Nem feltétlenül kimutatható, nem analizálható. Ahogyan a „szépséget” magát sem lehet definiálni és nem létezik, mint egzakt tény, mint kézzel fogható valóság, a művész is valamiféle metamorfózison megy keresztül, ahogyan bekerül a művébe. Vagyis kémiailag nem kimutatható. Kár is ezen erőlködni, pláne a költők esetében. Lásd Catullus, aki maga mondta, hogy ne a versek lehetnek mocskosak, de a költő maga soha. Vagyis: ne analizálj.

  Az ókor idealizálása talán Hatvany korában még tényleg létezett. Ma már inkább az idolok sárba tiprása dívik. Mindent meg kell mutatni, hogy nem is volt olyan fantasztikus. Cicero is csak egy kis köpönyegforgató szánalmas alak (Róma filmsorozat), Hekabé is egy szánalmas vénasszony (Ezer hajó könyv), Akhilleusz meg egy öntelt pojáca (Trója film, bocsánat, ezt mind a mai napig nem tudtam megemészteni). Lehet persze a mennyek kapuját döngetni, lerombolni mindent, ami szépnek számított egykor, de akkor mi marad? Ez a szánalmas műanyag világ, amiben most is élünk. Hát nem jobbak akkor a legendák?!?

„Woepke imigyen szól:

„Cicero közismerten gyenge jelleme...”

Ez a négy szó egy órámat teljesen betölti.

Szegény Cicero! Gyenge jelleme azért vált olyan hírhedtté, mert pontosan ismerjük az életét. Valakit elfogadni annak, ami volt, és ennek ellenére szeretni és tisztelni – erre egy filológus sosem volna képes! Mi sem könnyebb, mint egy olyan személy nagyvonalúságát kihámozni, akinek csupán egyetlen főművét ismerjük, egyéb semmit. Néha attól félek, a harmonikus ókor fikciója, amellyel hívei a jelenkor ellen támadnak, csak az ókorról szóló egész-igazság nemismeretéből és a félig ismernek nyárspolgári, tanáros, talmi-idealizálásából táplálkozik. A mindennapok történetéből kiérezni és méltányolni a lényegest, ehhez a gondolkodó, a művészi valódi idealizmusa szükséges. Jaj lenne Periklésznek, ha ismernők beszélgetésit, leveleit, mint Ciceróéit. Ő is abban a veszélyben forogna, hogy a filológusok gyenge jellemnek minősítsék. És az „ókor és mi” közöttünk olyan emberek akarják megteremteni az igazi kapcsolatot, akik ennyire visszariadnak az igazságtól.

Milyen más volt a fiatal Nietzsche! Őt bezzeg nem zavarta Cicero úgynevezett kicsinyessége; benne megvolt a valódi idealizmus, amely nem fél a valósságtól, és Ciceróban „közismerten gyenge jelleme” ellenére is fölismerte az ókor dekoratív nagy emberét. Ebben a szellemben tervezett egy Cicero-monográfiát. Jellemző, hogy erre vonatkozó feljegyzéseiben Mommsen nevét egyáltalán nem is említi: mintha Cicero ellen intézett támadásáról nem is akarna tudomást venni.”

(XXVII. fejezet, 92. oldal)

  Erről a részről megboldogult gimis emlékeim jutottak eszembe. Az irodalmat egy rettentő frusztrált és boldogtalan nő tanította, az a típus, aki képtelen a boldogságra, képtelen elengedni magát és csak úgy élvezni a dolgokat, ahogyan vannak. Az első hat évfolyamos osztályt bízták rá, így a felelősség fokozottan nyomta a vállát, és meg sem kísérelt bármi kéteset, bármi ellenőrizhetetlent csempészni az oktatás szentélyébe. Ennek következményeként az Odüsszeiát mint egy matematikai egyenletet írta fel a táblára, folyamatábrákkal, nyilakkal, meg egyéb matematikainak csúfolt okkult szimbólumokkal. Azonnal éreztem, hogy ennek a fele se tréfa, itt aztán harapni lehet a tudományt! Sok évnek kellett eltelnie, hogy képes legyek úgy olvasni az Odüsszeiát, hogy egyszerűen csak élvezem, a szép és gördülékeny mondatokat, a történetet. Azóta is figyelem az irodalomoktatás lenyomatait, a tankönyveket. Kategorizálnak, címkéznek, skatulyáznak. Miközben fennhangon hirdetik, hogy legyél szabad gondolkodó meg elfogadó-befogadó és nyitott. De a skatulyákat fogadd el, hiszen te magad is épp egy ilyenben csücsülsz. Értem én, hogy a szabad, szárnyaló művészetet nem lehet osztályozni, de a kérdés sokkal inkább az, hogy miért kell mindent osztályozni?!? Ott van a matematika, ami valóban egy eldönthető kérdés, hogy meg tudtad-e oldani a feladatot, avagy sem. Meg a biológia, meg a természettudományok: egzakt kérdésekre egzakt válaszok. (Nyilván itt is vannak „nem egzakt” válaszok, de ez nem igazán a középszintű oktatás kérdésköre.) Amúgy semmi baj az osztályzással és a versenyeztetéssel, sokan szeretnek lelkes versenyló módjára megküzdeni a legjobb helyezésért. (Én is ilyen voltam.) De ez nem a művészetek területe.

„Romlatlan ízlés és a mai iskolás klasszikus filológia, mely az ízlés mesterséges meghamisításának tudománya – hogyan is képzelhető nagyobb ellentét? Ép érzékkel ugyan senki nem követelhetné a szegény írótól azt, amit Zielinsky kíván: hogy tudniillik az irodalmi „típusok” - eposz, regény, dráma, epigramma, lírai vers – ismereteit a görögöktől tanulják, mindazokkal a finom különbségekkel együtt, miszerint „bizonyos típusokhoz rím és versmérték kívántatik, másokhoz csak a mérték, míg ismét másoknál sem a rím, sem a mérték nem megengedhető.” Vajon Heirich Heine és az irodalom más vásott süvölvényei tudták-e ezt – vagy elkövették azt a megbocsájthatatlan bűnt, hogy olyasmit is rímeltettek, amihez csupán versmérték szükségeltetik, avagy megfordítva? Irodalmi típusok – van-e ilyen egyáltalán? Tudomásom szerint csak irodalmártípusok vannak, akik megteremtik, helyesebben megtalálják a maguk kifejezési formáját. Milyen másképp vélekedik erről a kérdésről egy igazi költő, még Schiller is, akiről pedig igazán senki nem állíthatja, hogy féktelen naturbursch lett volna:

„Nem tagadom, néha-néha úgy képzelem, közelebb kerülök a görögökhöz, mint sokan mások, mivel közvetlen kapcsolat nélkül is körömbe tudom őket vonni, és csápjaimmal meg tudom ragadni őket.”

Így vall a költő, így vallott volna egy Shakespeare, egy Byron, egy Victor Hugo is.”

(XXVII. fejezet, 96. oldal)

  Hatvany szerint az ókor szeretete egyfajta hiányt pótol: a valódi élet hiányát. Egyet is értek vele és nem is. Pótolhat hiányt, ha van hiány, de ez csakis azért lehetséges, mert az évtizedek, évszázadok alatt a filológia, az ókor szeretete valamiféle borzalmas szörnyeteggé torzult. Csúnyát tettek vele pontosan azok, akik művelik. Tisztelet a kivételnek, de a művelői sok tekintetben meggyalázták. Ezért vált egy mesterséges tudománnyá, aminek már utólagosan kell értelemet keresni, mert hát lássuk be, a mai formájában igencsak értelmetlen. Nem értek vele egyet, mert Németországban tanult. A könyv végig a német példákra hivatkozik, a német kultúrkörből merít és a latin és a német nyelv kulturális relációját veszi véleménye alapjául. Nekünk, magyaroknak mást jelent a latin, a latin örökség, a latin kultúra. De erről valahogy senki sem beszél. Másrészt annyira szerelmesek vagyunk a Nyugatba (ahol még a fű is zöldebb), hogy ezáltal önként dobjuk el a saját kincseinket, a saját kultúránkat. Nem, Európa nem egységes és remélem nem is lesz soha. Van Kelet meg van Nyugat és van itt Középen. A mi kis Középföldénk. Nem Nagy Magyarország és nem revízió, hanem a sok kicsi, különböző gyökerű nép földje, világa, ahol ugyan sok konfliktussal, de csak együtt élünk valahogyan. Hagyományosan kulturális sokszínűségben, mert sokat vitatkozunk, hogy kitől származik a tulipános ládika, ki hozta ide a kolbászt, ki főzi a legjobb sört. Annyira különböző eredetünk van és mégis ezer szállal egymáshoz nőttünk, és ezt az összefonódásunkat erősítette a latin, a latin kultúra. Nekünk mást jelent a latin, mint a Nyugatiaknak. És ebből nem azt akarom kihozni, hogy ez jó vagy rossz, egyszerűen ez van. Sokáig ez nem egyszerűen az ókort jelentette, hanem a régi magyar kultúrát is. A korai irodalom, ahogy kinőtte magát a latin örökségből és ahogyan megőrizte ezt a hagyatékot, az anyakönyveket vezető kispapok magyaros latinsága, a latin nyelv hatása a magyarra, a régi magyar nyelv, ami tele van latinsággal – mindez a kultúránk része, nem egy távoli, kipreparált szörnyeteg. Távolivá vált azáltal, hogy a saját kultúránkat elidegenítettük magunktól. Távolivá vált, mert már nem foglalkozunk a saját múltunkkal. Kitéptük a kultúránkat, hogy helyet csináljunk egy idegen kultúrának, ami lássuk be, csak nevet rajtunk.

  Mindaddig idegen és mesterkélt is marad a latin műveltség, amíg olyan szekér után ügetünk, ami nem fog felvenni. Ez megint nem a Kelet és Nyugat tengelye, mert van nekünk saját kultúránk, itt középen. Ha újra foglalkozunk vele és nem máshová kacsintgatunk, lesz értelme a latinnak és az ókori műveltségnek. Hogy más népek mit gondolnak róla? Az az ő dolguk. Színes és érdekes adalék, de nem több.

„Az érett embernek pedig mindent meg kell becsülnie, ami az életet könnyebbé, elviselhetőbbé teszi; meg kell becsülnie a filológiát is, mint olyan tudományt, amely átsegíti a gyengéket a lelki horror vacuin, menedéket nyújt mindazoknak, akik valamiféle foglalatosság révén szeretnének megmenekülni a gyötrelmes tudattól, hogy nem is élnek. Az ókor olyan értelemben nevezhető humánusnak, mint az ópium: enyhíti a fájdalmakat, a steril, örömtelen élet nagy fájdalmát; elviselhetővé teszi bizonyos fajta emberek életét, amennyiben elvonja a figyelmet önmagukról.”

(Október eleje, 160. oldal)

  És végezetük a kérdés, amit sosem merünk feltenni. Kell-e még latint tanítani? Azt gondolom a jelenlegi formájában tényleg nincs értelme. Mert már akik tanítják, maguk sem látják az értelmét. Van valami magasztos cél, de azért elég értelmetlen. A latin tanulásnak VAN értelmes és érdemes célja, helye és létjogosultsága. De ez távol áll az oktatás által generált műbalhétól. A latin nem egy megkövesedett szabályrendszer, ami a gyerekek riogatásán kívül semmire sem jó. A latin egy áradó folyó, egy élő lény, ami végighömpölygött a történelmen, és hát igen, mostanra egy kicsi búvópatakká zsugorodott, de ez nem változtat azon a tényen, hogy ha a múltba tekintünk, újra meg kell lovagolnunk ezt a zabolátlan folyamot. Senki ne gondolja, hogy a múltunk nélkül tudunk élni. Nincs is értelme. A latin nem egy halott nyelv, amivel kínozni lehet bárkit és terrorizálni, hanem a latin egy gyönyörűséges iránytű, ami segít eligazodni a világban. És különösen fontos nekünk, közép-európaiaknak.

„Érdemes-e vajon fenntartani a latinoktatást meg az egész nyelvtani tortúrát, csak azért, hogy kiképezzük a famulusok, a Wagnerek, Tessmannok légióit? Mintha nem akadna mindig éppen elég olyan ember, aki tisztán gyakorlati foglalkozáshoz ügyetlen, a tisztán humanisztikushoz igen pedáns, és ezért segédkönyvgyártóvá válik; ehhez ugyan nem kell szabólegények meg hurkagyárosok ezreit ókorszakértőkké dresszírozni.”

(Október eleje, 161. oldal)