Az idézetek Mészöly Dezső fordításai.
Szereplők:
ANTIGONÉ
ISZMÉNÉ
A THÉBAI VÉNEK KARA
KREÓN
ŐR
HAIMÓN
TEIRESZIÁSZ
HÍRMONDÓ
EURÜDIKÉ
SZOLGA
Történik Thébaiban, a királyi palota előtt
Prologosz (1-99 sorok)
Antigoné és Iszméné (Oidipusz két lánya saját anyjától) beszélgetnek a palota előtt. Antigonétól tudjuk meg, hogy Kreón, Thébai királya megtiltotta a testvérük eltemetését: Eteoklész és Polüneikész Antigoné és Iszméné két fivére. Eteoklész Thébai védelmében harcolt, ő tisztes temetést kapott, ám Polüneikész argoszi támogatással Thébai ellen vonult hadba.
/Egy kis kitérő: a tragédiából nem tudjuk meg, hogy mi a nézeteltérés oka, hogy a két fivér miért vett részt ugyanabban a háborúban – ellentétes oldalon. Egyáltalán miért kellett a várost megtámadni: de ez az egész-jogos-kérdés a darab szempontjából lényegtelen. Antigoné számára nem fontos, hogy mi történt, hogy miért történt, csakis az a lényeg, hogy ami történt, megtörtént. A testvérei halála a lényeg, erre kell koncentrálnunk. A kíváncsiaknak: Aiszkhülosz Heten Thébai ellen c. művét javaslom./
A két testvér nemcsak meghalt, hanem egymás keze által esett el: Oidipusz mindkét fia halott. Antigoné tud az „átokról”, már a legelején kimondja, hogy apjuk vétkéért kell bűnhődniük nekik, gyerekeknek. /Az apák vétke a Labdakidák egész nemzetségét sújtja: Laiosz nem vette figyelembe Apollón jóslatát, Oidipusz megölte az apját és a saját anyjával hált. Az ’ősbűn’ nemzedékről-nemzedékre száll, csak még minden generáció hozzáteszi a magáét, mintegy fokozva az isteni büntetést./
Antigoné félrehívja Iszménét, és elmondja neki, hogy tilalom ide vagy oda, ő bizony meg fogja adni szeretett testvérének a végső tisztességet: eltemeti. Iszménének valójában felkínálja a lehetőséget, hogy vegyen részt a temetésben, kevésbé a segítségét kéri. Nem is a testvére segítő kezeire van szüksége, sokkal inkább morális megerősítést kér: Antigoné már eldöntötte, hogy Polüneikészt el kell temetni, mert ez az istenek törvénye. Királyok, uralkodók jöhetnek-mehetnek, szájuk íze szerint változtathatják a törvényeket, de ezek mit sem érnek az istenek törvényeivel szemben – ezek messze felette állnak az emberi törvényeknek, örök érvényűek és megváltoztathatatlanok. Antigonéban nem is merül fel szemernyi kétség sem: az istenek törvényét feltétlenül követni kell, Kreón törvényei pusztán akadályt gördítenek elé és megnehezítik a dolgát, de nem tántorítják el.
Iszméné ellenkezik, hezitál: mit számít, hogy ő mit tesz? Az első ellenérve, hogy ugyebár Kreón megtiltotta, a törvény az törvény. Másodjára felemlíti apjuk, Oidipusz esetét:
„világcsúfjára, szégyenszemre hogy veszett,
önként nyomozva önnön szörnyü tetteit,
és önkezével megvakítva két szemét.”
(50-52 sorok)
aki szintén a tilosban járás miatt bukott oly hatalmasat. A tett, amit nem lett volna szabad elkövetni (persze kérdés az, ha nem nyomoz és nem derül ki, hogy mi történt, a bűn attól még bűn, a tett megtörtént – a halhatatlan istenek úgyis mindent tudnak és látnak, előttük nincs titok). Iszméné hivatkozik arra is, hogy
„Beláthatod te is, hogy gyenge nők vagyunk.”
(61.sor)
Iszméné a nők ’hátrányos helyzetét’ itt pajzsként tartja maga elé: kár bármit is tenni a férfiak uralta világban, mert egy nőnek nincs esélye. Nos, minden bizonnyal volt némi nemi diszkrimináció az ókori Görögországban, és nem a nők voltak ennek a kedvezményezettjei. De. A történelem során mindig is voltak olyan nők, akik nem törődtek bele a nekik rendelt mozgástérbe, nem fogadták el a rájuk szabott szerepeket, hanem új utakat jártak, saját döntéseket hoztak, kiharcolták a maguk igazát a férfiak uralta világban. Nyilván ez nem könnyű dolog, és gyakran nagy ára van a saját utaknak. Antigoné is ilyen úttörő: nem fél szembeszállni a királlyal sem (noha itt nem a maga igaza miatt harcol, hanem az istenek parancsának engedelmeskedik), noha tudja, hogy ennek nem lesz jó vége. Nem is lett jó vége.
Antigoné érve Iszméné ellen: az ember (lelke) több időt tölt az Alvilágban (ÖRÖKKÉ), ott kell megfelelnie, ott kell az istenek előtt helyt állnia, nem az életben, nem ebben a rövid földi létben.
Iszméné végre kimondja, hogy fél szembeszállni a király törvényével. Kéri Antigonét, hogy legalább tartsa titokban, sőt megígéri, hogy ő sem fog beszélni róla. Szégyelli? Minden bizonnyal igen. Antigoné reakciója erre teljesen őszinte: ő bizony nem fog titkolózni, és ezt Iszménétől sem várja el, mert ő nem szégyelli az isteni törvények betartását.
Iszméné még utoljára próbál rá hatni: ez egy végzetes döntés, ezt már nem lehet visszacsinálni, nem lehet megbánni, nem lehet meg nem történtté tenni. Antigoné ezt a halált dicső halálnak tekinti: az istenek szolgálatában bukik el, ez ’jó halál’.
KITÉRŐ
Mi is az a jó halál? A 300 című film is feszegeti a témát: „beautiful death”. Lehet egy halál jó? Igen, a görögök szerint van jó halál. Jó az, ha az igaz ügyért harcolsz, ha az istenekért harcolsz, ha nem félsz, ha tiszta a szíved és bátran nézel szembe a halállal. Ma már ez egy kicsit nehezen érthető, hogy valaki bátran nézzen szembe a halállal. Ez nem a halál megvetését, életuntságot, depressziót vagy kiábrándultságot jelent, hanem egy teljes élet végét. Ami véget ér, amikor véget kell érnie. Ez nem az évek számától függ, hanem hogy beteljesedett-e az, amit a sorsa rendelt neki. Nincs túl korán és nincs túl későn. Csakis akkor van. Az élet maga határozza meg a halált. Ha úgy éltél, hogy bátran szembenézhetsz a tetteiddel, tükörbe mersz nézni. Ha megtetted azt, amit meg akartál tenni (ez nem a huszadik századi vidámparkos életérzésre vonatkozik, amikor az ember vágyai kimerülnek egy ’jó’ buliban meg egy utazásban vagy egy dögös verdában – a vágy egy szellemi éhség, a világ értelmének, működésének megértése, a vágy az, hogy az ember a küllőkön keresztül eljuthasson a középpontba). Ha a magad útját jártad, és nem mások elvárásainak/utasításainak engedelmeskedtél. Ha nem lettél senki szolgája, szolgálója. Ha kiálltál az elveid mellett. És a mai világra vonatkozóan: ha valóban úgy is éltél, ahogyan azt elmeséled. Ma már különösen hajlamosak vagyunk egy jobb képet, egy idealizált valóságot mutatni a külvilágnak azzal szemben, ami a valóságunk: a közösségi terek tele vannak boldogsággal és sikerrel és csillogással, holott a virtualitáson túl (vagy innen) ennek szilánkjai sincsenek.
És igen, néha nem annyira szánsájn az élet, igaz életet élni. Nem bizony, a tiszta, őszinte és a régi értékrendek szerint élni egy életet igen nehéz. És egyre nehezebb. Nem ez a boldogság kulcsa. A boldogság a jámbor tudatlanság. Sok lemondással, küszködéssel jár egyenesnek lenni. Falak és elutasítások mindenütt. Ám a jó élet azt jelenti, hogy bejártad az utat, amit kellett. Igen, végigmentél sötét erdőkön, és éles kövek hasogatják a lábad, de te mindig felemeled a fejed és mész. És a jó élet jutalma a jó halál. Akkor pihen meg az ember: véget ért az útja.
Aki folyton csak halogat, fél, vár, elsumákol, annak rengeteg dolog kimarad az életéből. Valószínűleg egy csomó rossz dologtól megkíméli magát, mert óvatos. De mik is vagyunk mi magunk, ha nem a sebeink, nem a tiszta szívünk, amit akkor is kitárunk, ha már darabokra tépték? Azok vagyunk, azok az éhes lelkek, akik ezer csatát megvívnak azért az egyetlen kis napsugárért. De övék a diadal, övék a dicsőség: erre vágyik mindenki, de csak kevesen mernek harcolni érte. Mert ez egy élet munkája.
Amikor az öregek félnek meghalni, mert még annyi mindent szeretnének, az a meg nem élt élet siráma. Amit nem mertek. Régen az öregek gyakran ki merték mondani, hogy ők már eleget éltek. És nem a veszteség, a fájdalom miatti kétségbeesésükben, hanem azért, mert végigjárták az utat, ami nekik volt rendelve.
A mai társadalom démonizálta a halált, félelmetessé tette, elidegenítette tőlünk. Elvették a halottkultuszunkat, a rituáléinkat, amik segítettek, hogy megbékéljünk az elfogadhatatlannal, hogy felkészüljünk a végső utazásra. Nem kell várni a halált, de akkor is eljön. Még senki sem élte túl. Ma már ez tabu. Pedig ő maga mit sem változott az évmilliók alatt: jön és visz. Mert senki sem maradt életben.
Ezért egy picit nehéz megérteni manapság a ’jó halált’. Viszont Antigoné épp ezt a jó halált mutatja meg, hogy küzdeni kell az alkudozás helyett, és felemelt fejjel kell élni: a jutalom a legnagyobb ajándék, amit az istenek adhatnak az embernek: a jó halál.
+++
Parodosz (100-161 sorok)
Kardal, egy kis ’mi történt Thébaiban?’ áttekintés. Thébait a Hét Kapu Várának nevezi: Thébai falai a hagyomány szerint Amphión lantszavára álltak össze, a hét kapu a harmóniát, a lant hét húrját jelképezi.
Dirké: Thébai legbővizűbb forrása. Thébait elhelyezzük a térképen. Argosz ezüstpajzsú nagyurát (Adrasztosz) maga a Napisten kergette el innen. Adrasztoszt maga Polüneikész (beszédes név; „sokat viszálykodó”) szabadította Thébaira. De az isteni védelem miatt a támadónak nem osztottak lapot:
„Mégis, lám menekül tőlünk, mielőtt még
habzsolhatná vérünk és Héphaisztosz
lángjaival marhatnábástyáink koszorúját”
(120-123 sorok)
Nyomába ered dübörögve a thébai sárkány – mert a támadó Adrasztoszt nem elég, hogy távol tartják Thébaitól – a thébai nép, mert a monda szerint Árész sárkányának fogaiból nőtt fegyveresek voltak. Hogy kerül ide Árész? Aphrodité és Dionüszosz mellett Thébai harmadik védőistene (egy kis kitérő: Árész Héra szülte úgy, hogy férfi nem termékenyítette meg – csoda, hogy egy kicsit ’fura’ lett?!?).
Thébait nem lehet ám csak úgy lerohanni. Illetve lerohanni lehet, de bevenni már kevésbé. Pláne ha az istenek nem akarják. Zeusz haragját vonta magára Kapaneusz is, aki azzal hencegett, hogy még az istenek akarata ellenére is be fogja venni Thébait. Persze a dráma során nem nevezik meg a hencegőt, ’dicsekvő’-ként utal rá Szophoklész. És mely városnak maga Árész a patrónusa, azzal jobb nem ujjat húzni. Nyilván mindig akadtak lelkes bolondok, akik azt hitték, hogy szembeszállhatnak az isteni akarattal – pláne Árész akaratával, akitől még az istenek maguk is félnek – de mindenki megkapta a magáét.
Így hát a hét vezető (lásd Heten Thébai ellen) is letette a fegyvert Thébai kapuinál, és Zeusz Tropaiosznak (az ellenséget megfutamító Zeusz) áldozatot mutatnak be (emlékjelet, tropaiont állítanak). Kivéve a két renitens fiú: egy anya két fia, tehát testvérek.
A békét a városba a győzelem istenasszonya (Niké, szárnyas istennő) hozza, itt az ideje a mulatságnak, az ünneplésnek:
„Thébában Bakkhosz az úr ma!”
(154.sor)
Bakkhosz mint Dionüszosz , Thébai legfőbb védője és pártfogója, lévén maga is a város szülöttje.
Ekkor jön Kreón (Menoikeusz sarja), ő az új király. Kreón a vének tanácsát hívta össze, a kar sejti, hogy készül valamire. De mire?
Első epeiszodion (162-331 sorok)
Kreón összehívta a vének tanácsát, elmondja nekik a politikai programját. Természetesen dicséri a véneket, hogy milyen jó tanácsokkal és hűségesen támogatták a korábbi királyokat: Oidipuszt és Laioszt is (Kreón Laiosz feleségének volt a fivére). Itt nyilvánítja ki, hogy ő a király (királyi vér jogán), tehát más uralkodó szóba sem jöhet.
„S ki a házával szembe fordul, az nekem
sosem lehet barátom, mert tudván-tudom,
hogy egyetlen mentő hajónk van csak: hazánk;
s míg az bizton halad: barátunk lesz elég”
(187-190 sorok)
Aki nincs velünk, az ellenünk. Ezzel vezeti be hosszú eszmefuttatását, miszerint Eteoklész (Thébaival van) miért érdemel tisztes temetést, és Polüneikész (Thébai ellen) miért nem. Kimondja, hogy tilos megsiratni, eltemetni, meggyászolni. A kar csak megerősíti ebben: Kreóné a jog, hozhat bármilyen döntést (azt viszont nem mondja, hogy ez a döntés helyes lenne, vagy egyet ért vele! Csak annyit mond: megteheti).
Kreón véresen komolyan veszi a temetetlenséget: a tetem mellé őröket állít. Aki megszegi a parancsot, annak annyi.
Jön egy őr, aki alig meri elmondani, hogy miért is jött. Szó szerint úgy kell Kreónnak kihúzni belőle, hogy mi történt. Biztosítékot, ígéretet kér, hogy bár rossz hírt hozott, nem fog bántódása esni. Kreón ezt egy gerinctelen és férfihoz nem méltó viselkedésnek tartja, amint megtudja, hogy mi is történt, dühe még inkább az őrre hárul.
Megtudjuk, hogy a holttestet csak eltemette valaki. Na nem úgy igazán, csak jelképesen: porral szórta be. Ez éppen elég a végtisztesség megadásához, nem kell hat láb mélyre elásni, hogy megnyugodjon a lelke. Természetesen az őr nem tud semmiről: ki tehette, mikor tehette. Csak úgy megtörtént. Állati nyomokat, ásónyomokat keresnek, de semmit sem találnak. Bepánikoltak, és az őrök sorsot húztak, hogy ki nyeri meg az utat, hogy mindezt elmondhassa az újdonsült királynak. Szerencsés őrünk a lehető legrosszabbul kezeli a helyzetet: semmi mást sem csinál, csak magát mentegeti.
A kar azért megjegyzi mindeközben, hogy lehet ez az istenek akarata. Kreón felfortyan, hogy hogyan lehetne ez az istenek akarata, hiszen ő pont az ellenkezőjét rendelte el, a történteket tiltotta meg. Polüneikész a haza ellen támadt, megkérdőjelezhetetlenül közellenség.
Kreón tombol: szerinte valaki lefizette az őröket. Mert a pénz mindennek megrontója:
„Nincs a pénznél hathatósabb kártevő;
még államok rendjét is az bomlasztja fel;
az hajtja útra házából a férfiút;
az bujtogatja jámbor földiek szivét,
hogy szörnyű gaztettekre merszet kapjanak,”
(295-299 sorok)
Kreón Zeusz nevére esküdözik, hogy kicsinálja azt, aki ezt elkövette. Persze biztos benne, hogy férfi az illető. Egy pillanatig sem kérdőjelezi meg, hogy egy nagyon vakmerő férfi lehet a háttérben. Talán ellensége. Vagy rosszakarója.
A szín végén mindenki távozik.
Első sztaszimon (332-375 sorok)
„Számtalan csoda van, de az
embernél jelesebb csoda nincs.”
(332-333 sorok)
A kardal kulcsszava az egész drámában vissza-visszatér. A szó egy olyan tulajdonságot jelöl, amely rendkívüliségénél fogva vegyes érzelmeket vált ki a szemlélődőből. „Deinosz” az, ami nagyszerű, csodálatos, bámulatos, tehetséges, de ami egyúttal megdöbbentő, megborzongtató, félelmetes, ijesztő és szörnyű is. Szophoklész egyik legbravúrosabb stilisztikai fogása, hogy ez a kettősség szinte mindenütt megérződik. A kettősség azért fontos, mert bár más és más okból, de mind a szereplők, mind a nézők szemszögéből az alapvető történések kétértékűek. Amit Antigoné tesz és ami Antigonéval történik, az egyszerre csodálatos és szörnyű.
Második epeiszodion (376-581 sorok)
Az őr bevezeti Antigonét. Csodálkoznak, hogy a tettes Antigoné (hogy egy nő, és ráadásul ki is ő). Jön Kreón és maga sem akarja elhinni, hogy Antigoné lenne a „bűnös”. Kifaggatja az őrt részletesen, hogyan talált rá a lányra – hogyan történt a tettenérés. Antigonét tetten érték, amint áldozatot mutatott be a szétdúlt, jelképes sír fölött:
„Aztán kezével hord a testre újra port,
és drágamívü bronz edényt emelve önt
a holt fölébe három léből szűrt italt.”
(429-431 sorok)
A három lé a bor, tej és a méz: áldozati ital. Ekkor kaptál el a lányt és fogták el: Antigoné egyetlen pillanatig sem tagadja, hogy mit tett. Az őr valójában nagyon örül, hogy Antigoné ilyen simán felvállalta ezt a súlyos bűnt: megint a maga irháját félti – ezt ki is mondja, hogy a saját biztonsága számára mindennél fontosabb. Kreón elküldi az őrt, Antigonéhoz fordul:
„tudtad, hogy amit elkövettél, az tilos?”
(447.sor)
Antigoné most sem szeppen meg: nyíltan kifejti Kreónnak a véleményét, miszerint a törvény, amelynek ő engedelmeskedik, az istenek törvénye (Zeusz hirdette meg és az alvilági Diké – az igazságosság istennője), Kreón semmilyen törvényének nem lehet akkora súlya, mint az istenek törvényének. Az istenek öröktől fogva léteznek, és senki sem szállhat szembe velük – az istenek haragját, bosszúját vonná magára. Antigoné sorsa, hogy meghaljon, és mivel igencsak szenvedésekkel teli élete volt, már várja a halált. Annyi sorscsapás után (Oidipusz lánya!) számára már megváltás a halál. De amíg él, nem viselheti el ezt a gyalázatot, hogy a testvére temetetlenül heverjen. Valójában Kreón a bűnös, hogy az istenek törvényét kétségbe vonta!
Kreón természetesen vérszemet kap ettől a büszkeségtől, és nem kétséges, hogy minden meggondolás nélkül bosszút kell állnia Antigonén, aki büszkeségével a királyt férfiúi mivoltában sértette meg:
„Ő volna férfi, s asszony volnék én magam,
ha megtorlatlan hagynám ezt a lázadást.”
(484-485 sorok)
Hiába minden családi kötelék, hiába a vér szava, Antigonét a királyi hatalmánál fogva fogja eltaposni. Ja, és Iszménét is, mert Antigoné húga kicsit ziláltan bóklászik a palotában, tehát nyilván ő is bűnös (mert a lélek kivetül a testre). Kreónt nem is maga a bűn bántja, hanem Antigoné viselkedése: nemcsak nem bánja tettét, hanem egyenesen büszke rá.
Talán azt várta, hogy bocsánatot kérjen, hogy könyörögjön a kegyelemért? Antigoné tovább fokozza Kreón lealázását: amúgy az összes thébai azonos véleményen van vele, csak nem merik kimondani, mert félnek a királytól, aki egy ZSARNOK.
Kreón tajtékzik, de próbál érvelni, hatni Antigonéra: a testvére, akit most gyászol, a hazájára tört. Miért nem gyászolja a másikat, aki a hazáját védte? Antigoné ismét az istenek törvényeivel érvel: az Alvilágban mindenki egyenjogú. A másik testvérével kapcsolatban nem mondja ki, hogy igen, gyászolja, hanem:
„Nem mondaná énrólam ezt a holt maga.”
(515.sor)
- mármint hogy nem gyászol. Kreón szerint a holtak birodalmában sem lehet azonos jussa jónak és rossznak. Antigoné itt a ’jézusi’ szeretetet hirdeti:
„Az én vezérem szeretet, nem gyűlölet.”
(523.sor)
Antigoné megingathatatlan: magabiztossága tovább ingerli Kreónt.
„Amíg én élek, nem lesz rajtunk nő az úr!”
(525.sor)
Tehát megint azzal van baja, hogy egy nő erősebb nála, nagyobb belső tartása van, mint neki. Nem tudta érvekkel legyőzni, nem tudott ’okosabb lenni’ a lánynál, ezért a puszta erejéhez fordul, azzal igázza le, hogy ő a férfi. Elég kétségbeesett megoldás, de férfiúi büszkesége nem sérülhet: nem hátrálhat ki a szituációból, nem ’veszthet’: egy férfi csakis diadalmas, győztes lehet.
Jön Iszméné. Kreón neki is nekiszegezi a kérdést, hogy részt vett-e a tiltott temetésben. Váratlan fordulat: az eddig óvatoskodó Iszméné azt mondja, hogy részt vett, és mi több, maga is vállalja a büntetést. Antigoné felfortyan, hogy nem is így volt. Iszméné azzal érvel, hogy a bajban kötelessége a testvérével tartani. Tehát: mindegy, hogy ki mit tett, viselnie kell a tettei következményét akkor is, ha azt a testvére követte el. Antigoné rátámad Iszménére: eddig nyusziskodott, most miért ilyen bátor? Iszménének nem marad senkije, nem marad semmi az életéből. Ezért kell ezt most végigcsinálnia. A ’most’ a fontos, és nem az, hogy korábban mit tett vagy mondott. Kreón sem érti ezt az összetartást. Antigoné elhatárolódik Iszménétől: ő már döntött, Iszméné is döntött – Antigoné tudatosan választotta a halált, míg Iszméné élni akart. Ezért nem is ítéli el Antigoné, éljen, ha élni akart. Ebben a végzetes ügyben Antigoné most már egyedül van, nem állhat mellette senki.
Kreón bezáratja mindkét lányt:
„Úgy látom én is! Mit haboztok? Zár mögé,
a házba őket! Mától ott legyen helyük!
Ne kódorogva: asszony módra éljenek!”
(577-579 sorok)
Ez egy kicsit fallokrata kirohanás: ha a nők az utcákon lebzselnek, csak a baj van velük. Maradjanak otthon és csendben: ez a gyenge férfiak veresége, akik kevesebbnek érzik magukat egy nőnél, félnek tőlük. Akik csak akkor tudnak ’kezelni’ egy nőt, ha az nem gondolkodik, nincs saját akarata és otthon ül, mint valami díszmadár.
Kreón másik esztelen kirohanása a saját fia ellen történik: Haimón Antigoné vőlegénye. Szerinte az ő fia jobbat érdemel, annak ellenére, hogy a kar szerint a fiatalok tökéletesen kiegészítik egymást és illenek egymáshoz. Nem is tud senkit, aki ’jobban megfelelne’, de ezt elintézi annyival, hogy sok más nő van, lehet válogatni. Ez is Kreón szegénységi bizonyítványa, hogy képtelen ’kezelni’ egy nőt.
Második sztaszimon (582-625 sorok)
A kar a Labdakidák bukásáról énekel. Labdakidák: Antigoné nemzetségének őse Labdakosz volt, a Labdakidák az ő utódai. Az isteni rend nem egy, hanem nemzedék életében áll helyre, az utódok bűnhődnek az ősök vétkeiért. Ez az istenek törvénye, Zeusz törvénye, ezzel ember nem szállhat szembe. Az egyetlen, amit az istenek adhatnak a sors elviselésére: a remény. Hiába tudjuk, hogy csalódás lesz a vége, mégis a remény segíti az embereket a legelviselhetetlenebb időszakokban.
Harmadik epeiszodion (626-780 sorok)
Kreón és Haimón párbeszéde, apa és fiú dialógusa. Haimón menyasszonya Antigoné, a fiú bánatosan lép a király színe elé, nyilván a lány miatti bánatában. Kreón azonnal kérdőre vonja, hogy haragszik-e a döntés miatt. Haimón hűséges fiú, elmondja, hogy a fiú kötelessége az apját követni, hűségesnek kell lennie. Kreón erre vaskos mondatokban tovább fűzi, hogy mik is a fiúk kötelességei. Aztán átcsap Antigoné gyalázásába: megint van egy érdekes fordulat:
„mi női szóra meg nem tántorodhatunk.”
(678.sor)
Kreón ismét azzal érvel, hogy Antigoné nő, nehogy már ő parancsoljon neki, a férfinak. Nem ecseteli Antigoné bűnét, hogy miért szállt szembe a törvénnyel, csakis ez az egyetlen érve: egy nő nem hozhat döntéseket, amelyek leigáznak egy férfit. Ezt a későbbiekben is Haimón fejéhez vágja, hogy ne legyen olyan pipogya, hogy egy nő irányítja. Mert Kreónnak meggyőződése, hogy a fiát ez a nőszemély befolyásolja. Persze azt a kérdést nem teszi fel magának, hogy ki nevelte ennyire ’gyengének’ ezt a fiút…
Haimón óvatosan és nagy tisztelettel előveszi a témát, hogy a thébaiak nem feltétlenül értenek egyet Kreón döntéseivel, szerintük azért nem olyan nagy fenevad ez az Antigoné, hogy mindjárt ki kelljen végezni. Kreón semmilyen érvet nem kér, semmilyen magyarázatot nem fogad el: a puszta tény, hogy Haimón megkérdőjelezte a döntése helyességét, megvadítja. Hiába helyesel a kar, hogy beszélgessenek el a kérdésről, tárják fel egymás álláspontjait, érveljenek, Kreónnak csak habzik a szája.
1.) Haimón a ’zendülő’ pártját fogja
2.) ha a thébaiak úgy gondolják, hogy Antigoné nem bűnös, akkor neki is azt kell gondolnia, amit a nép gondol?
3.) Kreón Thébai ura, úgy tekint a népére, mint tulajdonára => a király földbirtokosa-e a királyságának? Ha az ő szava mindenek felett áll, akkor a népe a ’rabszolgája’?
Zeusz maga sem a világ uralkodója, ahogyan egy földbirtokos, hanem ő is született a világból, része annak, és az azért ő az első az istenek és az emberek között, mert kiemelkedik közülük, mert kiválósága révén minden teremtett lény az ő védelme és uralma alatt áll. A királyok képviselők és helytartók, elsők az emberek között, de a népük nem a személyes tulajdonuk.
Kreón megint azzal érvel, hogy Antigoné elcsavarta Haimón fejét, a fiú nem képes gondolkodni, mert szerelmes. Kreón már egészen belelovallta magát az őrületbe: utasítja az őröket, hogy vezessék el Antigonét, és ott, a fia szeme láttára akarja kivégeztetni (mert megteheti; de ez nem történik meg). Ez már Haimónnak is sok: közli az apjával, hogy őt többet nem fogja látni és elrobog.
A kar megkérdi Kreónt, hogy milyen halált szán a lánynak. Kreón természetesen nem veszi magára a lány megölésének vérvádját: egy sziklabörtönbe záratja némi élelemmel, majd sorsára hagyja. Némi kárörvendő felhangja van a monológnak.
Harmadik sztaszimon (781-800 sorok)
A kar dala a szerelem hatalmáról: a nő egyetlen pillantása a vesztébe sodorhatja a férfit. Erósz a szerelem istene, akit hol a világ kialakulásától fogva ható kozmikus erőnek, hogy Aphrodité kísérőjének vagy gyermekének képzeltek el. A Vágy Erósszal együtt Aphrodité kísérője, itt talán magával Erósszal azonos.
Kommosz (801-882 sorok)
Elővezetik Antigonét, a kar már előre siratja a sorsáért. Antigoné maga is elmondja, hogy hamarosan meg fog halni:
„Akherón lesz már jegyesem”
(816.sor)
Akherón az Alvilág folyójának, a Sztüxnek az egyik elágazása. Az elhunytak az Akherón mocsaras vidékeinél érkeztek meg az Alvilágba, ezért az Akherónt a siralom folyójának mondták.
A kar elmondja, hogy Antigoné nem hal meg hiába, halála dicsőséges, mert
„a magad útján mégy a halálba!”
(822.sor)
Tehát a maga választotta törvényeket követve, azaz nem más törvényeinek engedelmeskedve. Antigoné a nehezebb utat választotta, de ez az erényes út, az emberhez méltó út, ezért a halála is méltóbb lesz.
Antigoné Niobééhez hasonlítja a sorsát. Niobé Tantalosznak, a lüd királynak volt a lánya és a Thébai falait emelő Amphiónnak a felesége. Egykor jó barátságban volt Létóval, Apollón és Artemisz anyjával, de vetélkedni kezdett vele, azzal kérkedve, hogy neki nem egy, hanem hat fia és hat lánya van. Mind a tizenkét gyermekének pusztulnia kellett anyjuk merészségéért. Maga Niobé sziklává változott a Szipülosz-hegységben, és kőalakban is könnyezett és szenvedett tovább. Antigoné a párhuzamot azzal vonja, hogy valószínűleg neki is ilyen sorsa lesz, hogy az idők végezetéig szenvednie és bűnhődnie kell. Szipülosz Lüdiában, Kis-Ázsiában található, Tantalosz országában.
A kar válasza az, hogy Antigoné legyen rá büszke, ha ilyen sors jut neki, mert ez az istenek kiváltsága, halandó embereknek csak nagyon különleges esetekben adatik meg. Niobé Tantalosz lánya volt, egy monda szerint Tantalosz Zeusz fia volt, anyja pedig a Pleiaszok (hetescsillagzattá emelt isteni lányok) egyike.
Ám Antigoné nem érzi a büntetés fenségességét: a sziklabörtönt félelmetesnek találja, mert sem az élők között, sem a holtak között nincs, nem temetik el és nem égetik el – mindentől elzárt halál ez – ez már önmagában félelmetes (halottként nem fog nyugalomra lelni).
A kar figyelmezteti a lányt, hogy a tette is elég merész volt, ne csodálkozzon, hogy apja sorsában kell osztoznia. Apja említésére Antigoné feljajdul: apja vétkéért bűnhődik most is – hajadonon. Úgy kell meghalnia, hogy még nem ment férjhez.
A kar most már elutasítóbb: Antigoné magának kereste a bajt. Ha akarta volna, elkerülhette volna.
Antigoné utolsó panasza, hogy ezen az úton senki sem kíséri el, senki sem gyászolja meg vagy bátorítja: ez az ember örök magánya – egyedül születtünk erre a világra és egyedül is megyünk el.
Negyedik epeiszodion (883-943 sorok)
Kreón legfőbb szempontja, hogy ’ne tapadjon vér a kezéhez’, vagyis Antigoné kivégzésének bűne ne száradjon az ő lelkén. Ezért a szó szoros értelmében nem is öli meg,
„a napvilágtól fosztottuk őt meg csupán”
(891.sor)
Antigoné elbúcsúzik az élettől. Itt tudjuk meg, hogy mi adta neki ezt a hatalmas erőt és bátorságot, hogy a királlyal, a földi törvényekkel szembeszálljon, és az isteni törvényeket mindenek fölé helyezze: csakis a testvére az, aki pótolhatatlan. Mivel szülei meghaltak, nem fog több testvére születni. Ellenben még férje lehet(ne) másik, gyereket szülhetne másikat – ezek nem tűnnek pótolhatatlan veszteségnek. De nincs mitől félnie, a túlvilágon együtt lesz a családjával: szüleit is kellő tisztelettel temette el és testvérének is megadta a végtisztességet: nem kell tartania a halott szellemek bosszújától.
Ezt a részt, Antigoné különös okfejtését színészi betoldásnak tartják, pont az érvelés furcsasága miatt. A hitelesség mellett szól azonban, hogy Arisztotelész nagyjából száz évvel a mű megszületése után mint Szophoklész szövegét idézi.
Negyedik sztaszimon (944-987 sorok)
A kar éneke, Antigoné sorsát Danaéval hozzák párhuzamba. Danaé apja, Akrisziosz király azt a jóslatot kapta, hogy egyetlen leányának fia végzetes lesz rá, ezért palotájának udvarában föld alatti érckamrába záratta be gyermekét. Zeusz azonban megkívánta a lányt és aranyesővé változott, úgy hatolt át a föld alatti börtön tetején. Danaé aranyeső alakjában fogadta magába az istent. Más változat szerint érctoronyba záratta a király. Bárhogyan küzdött is a király, a Végzet vagy a Sors beteljesedett, a bezárt leány fiút szült.
Az isteni bosszú mindenkit utolér: így járt Drüász fia Lükurgosz is, a „farkasember’, a thrákok egyik törzsének, az édónoknak volt királya. Dionüszosz kísérőit (más változatban dajkáit) sértette meg. Büntetését többnyire úgy írják le, hogy őrületében szőlőtőkének nézte saját fiát és tagjait levágta. Egy másik változat szerint Dionüszosz sziklabörtönbe záratta. Ezt a változatot követi a kar. Dionüszosz mámora kétélű: követőire áldás, támadóira büntetés. Drüász fia Dionüszosz ellensége volt, ezért a mámor számára büntetés lett. Elűzte a bakkhánsnőket (Dionüszosz = Bakkhosz női kísérői), ezért haragudott meg rá az isten. A Dionüszoszt ünneplő menet gyakran éjszaka vonult ki; Athénból kora ősszel tartottak ilyen menetet Eleusziszba Iakhosz (Dionüszosszal azonosított istenség) tiszteletére. A Dal és a Költészet istennőinek a táncát Apollón mellett Dionüszosz szokta vezetni, a kísérőzenét ilyenkor azonban nem a lant (kithara), hanem a fuvola (aulosz) szolgáltatja.
A harmadik történet, amit a kar említ párhuzamként, Phineusz két fiának a történetet. A Boszporosz (’ökörgázló’, a Pontos Euxinos = a mai Fekete tenger és a Propontiszt összekötő tengerszoros a mai Isztambul táján) partján, Szalmüdésszosz városában (thrákiai város és vidék a Boszporosztól északkeletre; rossz hírű a hajótörések és az ott tanyázó kalózok miatt) Árész hadisten az úr: Héra Thrákiában szülte meg. Árész közeli kapcsolatban állt a vadnak és folyton háborúskodónak tartott thrákokkal és maga is kedvét lelte a kegyetlenkedésekben. Phineusz Szalmüdésszosz királya volt. Első felesége, Kleopatra két fiat szült neki, akik a második feleség kegyetlenkedéseinek estek áldozatul. Phineusz második felesége, Eidotheia (v. Idaia) először bebörtönöztette Kleopatrát, majd megvakította mostohafiait. Egy másik mítosz elbeszélésében Héraklész később kiszabadítja Kleopatrát. Kleopatra apja Boreasz volt, az északi szelek szárnyas és szakállas ura, aki Erekhtheusznak, Athén legendás királyának a lányát, Oreithüiát ragadta magához és vette feleségül. Az ’átokverte’ (anya) szó az eredeti szövegben kétértelmű, és jelentheti azt is, hogy ’átkos házasságú’, és azt is, hogy ’házasság nélkül’.
Ötödik epeiszodion (988-1114 sorok)
Antigonét elhurcolták, jön Teiresziász, a vak jós. Egy fiú vezeti be. Kreón és Teiresziász párbeszéde következik. Kreón jól vezette eddig a várost, mert hallgatott Teiresziász tanácsaira. Akkor is, amikor Thébai vissza tudta verni az ostromot: Kreónnak ehhez saját fiát, Megareuszt kellett föláldoznia a győzelemért. Teireszász figyelmezteti Kreónt, hogy a jelenlegi helyzete igencsak súlyos. Madárjóslatot kért, és a jelek kedvezőtlenek voltak. A madárjóslat az egyik legősibb jóslási módszer a madarak fajtája, száma, repülése, hangja, viselkedése, evése és egyéb tevékenysége alapján történt. A jóslatot a jelek értelmezésével adták; az értelmezés szabályait mesterségszerűen ismerték meg és alkalmazták. A kedvezőtlen jelek után Teiresziász újabb jelekhez folyamodott: az áldozati láng nem csapott fel (tehát az istenek nem fogadták el az áldozatot!) és az áldozati állat zsírja sem szállt illatozón az égbe, hanem szétfolyt a hamun. Ezek nagyon rossz jelek. Teiresziász kimondja az ítéletet: az istenek Kreón miatt haragosak, Kreón tette szennyezte be az oltárokat, töri meg a szentséget. Temetetlenül nem maradhat halott. És különben is, egy halotton bosszút állni igen kicsinyes és ostoba dolog. Kreónnak meg kell változtatnia a véleményét. Tévedni nem hiba, de ragaszkodni a tévedéshez az már igen nagy ostobaság.
Kreón persze köti az ebet a karóhoz: ha maga Zeusz csap le rá az égből, akkor sem engedi eltemetni a halottat. Sőt, Teiresziászt részre hajlással vádolja; megrágalmazza, hogy a jós csak bizonyos érdekekből mondja ezt, és megfenyegeti, hogy még a hozzá hasonló nagy bölcseknek is csúf vége lehet.
Kölcsönös sértegetésekkel folyik tovább a párbeszéd:
Teiresziász: …hogy minden jónál többet ér a józan ész?
Kreón: S az esztelenség minden bajnál súlyosabb?
(1050-1051 sorok)
…
Kreón: Ahány jövendőmondó van, mind pénzleső
Teiresziász: S ahány uralkodó van, mind harácsoló.
(1055-1056 sorok)
Teiresziász kimondja végzetes jóslatát: Kreón bűnének nagy ára lesz, nem kell hozzá egy nap se, és a saját fiával fog fizetni érte. Meg sem várja, hogy Kreón mit reagál erre, kísérőjével elvonul. A kar szólal meg: ez azért elég súlyos jóslat, és Teiresziász még sosem tévedett. Ezt tudja Kreón is, és azt is, hogy nehéz döntés előtt áll: rossz lesz visszakozni és rossz lesz, ha az istenek haragja sújt le rá. Kreón bizonytalan és a karhoz fordul, hogy mit tegyen (a király tanácsot kér!!!). A kar megmondja, hogy visszakozni kell: Antigonét ki kell hozni a börtönből. És lehetőleg gyorsan, mert az istenítélet is gyors. Kreón távozik, Antigoné szabadítására indul.
Ötödik sztaszimon (1115-1154 sorok)
A kar Dionüszosz-dala. Szemelé Dionüszosz anyja, Kadmosz lánya. Dionüszosz Zeusz fia, Zeusz viszont Szemelét a nő kérésére teljes fegyverzetben a villámaival együtt kereste fel: Szemelé elégett Zeusz villámaitól.
Az eke Démétér adománya az emberiségnek. Démétér lányát, Perszephonét keresve jutott Eleusziszba, akit Hádész ragadott magával az alvilágba (feleségnek). Démétér visszakapta a gyermekét, de csak fél évre, az év másik felében a férje mellett kell maradnia. Az alvilágba való leszállás és visszatérés történetének titka tárulhatott fel az eleusziszi misztérium beavatottjai előtt. Az Athéntól nem messze lévő városban Démétér kultuszához szorosan kapcsolódott Iakhosz tiszteletet is, aki hol úgy jelenik meg, mint maga Dionüszosz, hol pedig fiaként.
A bakkhánsnők székhelye Thébai. A thébaiak leszármazottai a sárkányfog-vetemény Kadmosznak, aki mielőtt megalapította Thébait, meg kellett ölnie a közeli forrást őrző Árész-sárkányt. Isteni tanácsra elvetette a sárkány fogait. A fogakból fegyveresek sarjadtak, a thébaiak ezeknek az utódaiknak tekintik magukat.
A Dionüszosz-kultusz ’kellékei’ vonulnak fel. A kétfejű szirt a Parnasszoszon látható két szikla, ahol a thébai Dionüszosz-kultuszt tartották. A nimfák fiatal lány alakban elképzelt természetistenek, akik főleg forrásokban, fákban, hegyekben élnek. Szeretik a táncot és a zenét és szívesen társulnak a Dionüszoszt kísérők karához. Kasztália kútfeje a Parnasszosz lábánál eredő forrás, amelyből a Múzsák is ittak. Repkény = borostyán. Nűsza hegyormán nevelkedett és itt ültette egy hagyomány szerint az első szőlőtőkét Dionüszosz (Kis-Ázsiában). A szövegben említett helyiség azonban valószínűleg az euboiai Nűsza, ahol az isten tiszteletére szilaj táncokat adtak elő. A réja versek, mondókák jelentés nélküli fölkiáltásokat jelent, ezért a bakkhánsnők ’euoi’ (evoé) – kiáltásai is nevezhetők réjának. Az eredeti görög szó tágabb értelmű: hangokat, szavakat, kiáltásokat, beszédet egyaránt jelent.
Exodosz (1155-1353 sorok)
Hírmondó érkezik halálhírt hoz. A kar kérdezi, hogy mi történt, a hírmondó válaszol. Haimón a halott, öngyilkos lett, az apja miatt. Jön Eurüdiké, a királyné. Most tudja meg a hírt, illetve épp Pallasz Athéné templomába igyekezett, amikor hallotta a családi tragédiát, de nem akarta elhinni.
A hírmondó mindent részletesen elmesél. Kreónnal megkeresték Polüneikész tetemét, de azt már széttépték a kutyák. Azért a maradékot még lemosták, illatos olajokkal elhamvasztották és Hekatéhoz és Plútóhoz (alvilági istenek) imádkoztak. Aztán mentek Antigonéért, de már elkéstek: Antigoné a saját övére felakasztotta magát. Amikor belépnek a sziklasírba, ez a kép tárul eléjük: Antigoné holtan lóg az övén, élettelen testét a zokogó Haimón öleli át. Haimón, amint meglátja az apját, szemen köpi. Aztán hirtelen kardot ránt, Kreón elugrik, mert azt hiszi, őt akarja ledöfni, de Haimón szíven szúrja magát. Utolsó erejével még Antigonéba kapaszkodik.
Eurüdiké sarkon fordul és elrohan. Jön Kreón, karján hozza a halott fiát.
Kommosz (1261-1353)
Kreón zokog. Belátja, hogy rosszul döntött. Persze ezt már nem lehet meg nem történtté tenni. Egy szolga jön, aki a gyászoló Kreón fájdalmát csak fokozza: elmondja, hogy Eurüdiké is halott. A szolga még elmondja azt is, hogy Eurüdiké haldokolva Kreónt vádolta a fia halálával. Mintha a puszta veszteség nem lenne elég Kreónnak, ez egy újabb csapás a számára. Kreón összeomlik. Már nem vár semmi mást, csak a saját halálát. A kar figyelmezteti, hogy ne feledkezzen el a kötelességéről: a halottakat tisztességgel el kell temetni. A kar leszűri a tanulságot:
„Ha a boldogulást keresed, csak a józanság
legyen útmutatód! Lábbal ne tapodj
soha isteni törvényt! Rombol a dölyf:
a szilaj szó vissza is üt szilajon,
s a konok meginog –
majd vénség érleli bölccsé.”
(1348-1353 sorok)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése