Nem szeretek hosszan várakozni a pénztárnál a közértben, ahogyan szerintem senki sem. Kaját meg csak kell szerezni valahogy, vadászni nem mehetek. Szóval marad az ördögi sorban állás. Igyekszem zenehallgatással, olvasással, memoriterek mantrázásával elütni az időt, ám hogy őszinte legyek, ezen semmi sem segít. Amikor a mögötted álló ordenáré szájszagát érzed, amikor a mamzi a fenekedbe tolja a kocsiját, szuszog, türelmetlenkedik, pofázik, telefonál, ordít, köpköd- na az gáz. Mindannyian erre vagyunk kárhoztatva, hogy a nagy ételelosztó pénztárainál tolakodjunk. Ez a karmánk a "civilizált" világban.
Egy ideje egészen új hobbit találtam a sorban állás okozta stressz leküzdésére. És igen kérem, itt a csodaszer! Azóta nem stresszelek. Csak röhögök. Na jó, néha elkeseredem, de összességében kikapcsolódás. Elkérem a panaszkönyvet. Nem, nem írok bele. Olvasom. A társadalom egészen új mélységeit, eddig számomra ismeretlen rétegeit ismerhetem meg- amolyan írásos bizonyítékai egy elképzelt világnak. Nyilván ezen hosszasan lehet vitatkozni, hogy mi a valóság, és mi a képzelt világ, ez mindenesetre egy meseszerűen izgalmas antropológiai utazás. Az arctalan ember, a TÖMEG, a NÉP szót kap, hangja van, arca van, életre kel. Itt nem a statisztikák, az utcán random tévériportra elkapott embert láthatod, hanem azt az EMBERT, akit valójában nem ismersz. Az ember, aki éli az életet, ami nem szerepel a tankönyvekben, akikről nem készülnek statisztikák, akik nem nyilatkoznak tévében, rádióban, csak húzzák a szekeret, több-kevesebb lelkesedéssel. Ezek az emberek hagyják ott a kézjegyüket a közértek panaszkönyveiben. Ki gondolná, melyik kutató vetemedne arra, hogy egy mezei panaszkönyvet fellapozzon? Pedig nagy kincsek lapulnak benne...
Egyéb kereskedelmi termékeket forgalmazó cégek panaszkönyveit is szívesen tanulmányozom, ám a közért, az valahogy más. Ott válik igazán felszabadulttá az ember, ott meri megmutatni lénye mélyebb rétegeit. Sok helyen csak üres futamokat olvasok a hibás termékről, a nem megfelelő kiszolgálásról, blablabla. Ezek nem érdekesek. A közértben, a táplálékelosztó központban azonban kiderül, hogy a férjnek nem ízlett, a gyerek kihányta, a nagymama kiütéses lett tőle. Természetesen megtudhatod az EGÉSZ történetet, onnan kezdve, hogy a gondos háziasszony elméjében megszületett a gondolat, hogy olcsó, szójás virslit fog venni. Aztán azt is megtudhatod, mennyi idő múlva jelentkeztek a tünetek, mikor fordultak orvoshoz, és az orvos mit tett. Gondosan megfűszerezve a szereplők érzelmi tölteteivel. Gondoltad volna valaha, hogy bárkinek eszébe jut a zsacskós rizsből zacskóval együtt tejberizst főzni? Vagy a mirelit borsót zacskóval tenni a sütőbe? Vagy a bontatlan csirkét egyben megsütni (kipakolás nélkül)? És tudtad, hogy a fagyasztott eper, ha kienged, puha lesz? És a joghurt jó volt ugyan, de nagyon kevés?
Megannyi érdekes történet, számtalan bánatos sóhaj, a hétköznapok monotonitásának elviselhetetlen terhe húz mély barázdákat egy- egy ilyen bejegyzésbe. Megtudhatjuk, hogy sokat sír a gyerek, pedig nem is hasfájós. Vagy elment az asszony, és azért nehéz így nélküle. Kész életregények. Ha egyvégtében olvasod, mint egy novellafüzért, kirajzolódik valami, egy mintázat. Egy keserédes történet. Amin nevetünk, amin sírunk. Ami a mi történetünk, persze "velem ilyesmi nem történhet". És mégis, mindannyiunk története. Pedig Te sem írtál oda semmit, én sem írtam oda semmit. Az élet valahogyan mégis megszülte ezt a történetet, amit elolvasok, amit elolvasol.
Szóval érdemes néha az ilyen különlegességekre is figyelni, a digitális világ előretörésével a kézzel írt "panaszok" egyre inkább visszaszorulóban vannak. Egy re ritkábban lehet ilyenekkel találkozni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése