A VHS aranykora

   Ma már nehéz elképzelni azt a világot, amelyben egy film akkora adathordozón lakott, mint két tablet. Nekem is nehéz elhinnem, pedig a VHS kazetták hőskorának gyermeke vagyok. Imádtam. Zabáltam. 

   Akkoriban tök modern és trendi dolog volt, hogy filmet az ember kazettán néz. Nem kell elmenni moziba, nem kell megvárni, hogy leadja a tévé, akkor és azt néztél, amit és amikor akartál. A korlátlan szabadság világa, a lehetőségek ígérete. Persze a tévéműsort is fel lehetett venni és más alkalommal megtekinteni, de az egy másik tészta. Ez a bejegyzést a színtiszta, agyzsibbasztó amerikai filmélvezetnek szentelem. 

   Amerikai filmek. Amikor még alig volt belőlük, ritkaságszámba ment. No nem a mélyen szántó mondanivalójával, erkölcsi üzenetével vagy kifinomult képi kultúrájával, de nem is a művészi cselekményszövésével bűvölte el a nézőt, vagy a színészek páratlan játékával, hanem azzal az akkor még elérhetetlen, varázslatos, meseszerű világ ígéretével, ami azt gondolom meghatározta a nyolcvanas évek végét - kilencvenes évek elejét. A szabadság eszméje, az elérhető gazdagság, a kézzel fogható jólét, a kapitalizmus áldásai, a nagy amerikai álom. Utólag persze mindez hülyeségnek tűnik, de akkor és ott - egy mámor volt benne élni. Hogy bármi lehetsz, ami lenni szeretnél, bármit megvalósíthatsz, amit elképzeltél, csak a fantáziád szab határt az eléd tárulkozó lehetőségeknek, önmagvalósításnak, kifejezésnek. A világ egy nagy játszótér, és ami, akik akkor fiatalok voltunk, a legjobb korban, a paradicsom kapujában álltunk, csak ki kellett nyitnunk azt a bizonyos ajtót.

   Aztán hogy ebből a vattacukorból mi lett - az megint egy másik történet. De benne élni egy felfokozott, izgatott, ígéretes és izgalmas dolog volt. Mert szagot fogtunk, hogyan élnek a világ boldogabbik felén. És minden jó volt, minden új volt, színes, szagos és hangos, elbűvölő és inspiráló. És ott voltak a filmek. Nem az európai filmek, amelyek elgondolkodtatóak, amelyek meg akarnak neked mutatni valamit a nagy Egészből, fel akarják lebbenteni a valóság határán libegő vékony függönyt. Oké, ott vannak a csendőrös-Lütyős filmek is. Nem, ezek az amerikai ópuszok valami teljesen más világot tártak fel kíváncsi szemeinknek. Egy könnyed, vicces, kicsit bugyuta, kicsit felszínes, kicsit szexis, kicsit sírós világot, ahol azért némi gondolkodást ugyan színlelnek azok a jóképű fiúk/lányok, akiket a folyton éhes filmgyárak zabáltak meg és öklendeztek ki, de azért nem kellett azokat sem túl komolyan venni. Csak azért az az élet velejárója, hogy anyu/apu tökéletes frizurával barátként megmondja a tutit a bajba került tinédzsernek, nem ordítja le a haját, nem veszi elő a nadrágszíjat, hanem mint a legeslegjobb barik, és mint a nagy mindenható elmondja a szentenciát, leszűri a tanulságot, kivonatolja a morális tanulságot. 

   Nem szeretném ezeket a filmeket leszólni, hiszen éveken keresztül az életem meghatározó részei voltak. Erre mondják, hogy igazi mozibuzi. Faltam a tanulságokat, mint Mulder, hittem benne, hogy az igazság ezek a giccses képkockák bermudájában lakozik. Jó volt, hogy mindig a csúcsponton értek véget, Bambi sosem öregedett meg, hogy aztán ne tudjon elmenekülni a ragadozó elől. Nem kellett végignézünk, ahogyan a köszvénytől rogyadozó lábai megbicsaklanak, erőtlen tüdeje kileheli az utolsó páráját. Mindig a jó győzött, és ez a morális katarzis biztonságot nyújtott. Könnyen lehetett tudni, ki a jó, mert kimondták, a szádba rágták, ha esetleg az amerikai zászló nem tűnt volna fel a hanyag nézőnek. Erkölcsi biztonság volt, hogy már a szereplők előtt, a történet elején tudtuk, kinek kell szurkolni, kivel kell azonosulni. Egy-két renitens azért mindig volt a társaságban, aki esküdözött, hogy végig a gonoszért szorította ökölbe kezeit, de őket kinevettük, fellengzősnek gondoltuk, nem hittünk nekik.

   Mi szólt előtte a tiniknek? Csöpike, aki egy olyan kislány volt, akit minden bizonnyal egy anyuka talált ki. Csöpike nem volt renitens, nem volt deviáns, nem szipuzott és nem szexelt a szomszéd kisfiúval. Amikor Csöpike már az esküvőjére készült, azt hittem rituálisan megégetem a könyvet, annyira kiakasztott. Biztos vannak 'jó' gyerekek, akik nem okoznak problémát a szüleiknek, de én még egyet se láttam. Illetve egyet láttam, de nem volt szabad lábon, mert annyira jó volt szegénykém, hogy a szülei jobbnak látták, ha szakemberek vigyáznak rá. Szóval volt Csöpike, meg a pöttyös és csíkos és egyéb mintás 'lányregények', ahol a csajsziknak szintén nem kellett szembenézniük azokkal a kihívásokkal, amelyek a rendszerváltás után cunamiként a fiatalokra szakadtak. Szabadság, lehetőségek - és kihívások. Olyan kérdések, amikre anyuéknak lövésük sem volt, hogy mit feleljenek. Ők is csak kábultan figyelték a világot, ahogyan elhagyja őket, és talán kicsit irigykedtek is, hogy milyen jó az akkori fiataloknak, de nem értették, nem voltak válaszaik, nem voltak mintáik azokra a kérdésekre, amik akkor felhánytorogtak.

   Erre voltak jók a filmek, akkoriban célozták meg a tiniket,mint fogyasztói réteget, mint filmnéző csoportot, akik rengeteg szabad idővel rendelkeznek és nem idegen tőlük a tengerentúli kultúra. Jöttek a VHS filmek. És a videótékák. A paradicsom, vizuális orgiák fellegvára. Volt ott minden. Ha tehettem volna, feloldódom ott helyben.

   Minden nap alig vártam, hogy vége legyen a tanításnak. Mentem hazafele - természetesen a videótékába. Volt tagságim, amit szüleimnek alá kellett írni, de megengedték nekem és határtalanul boldog voltam. Egyedül kölcsönözhettem javában kiskorúként. A filmek templomaként tekintettem a tékára. Mint egy fellegvárra. Három filmet lehetett kikölcsönözni - ez elég is volt délutánra - reggel vittem magammal a suliba, aztán vissza a tékába. Irtó vagány dolog volt, amikor a táskából kikandikált az épp nézett film, rendszeres témája volt a beszélgetéseknek. Persze akkor még nem lehetett a szünetben egy tenyérnyi kütyün megnézni valamit, csak otthon, a családi tévén, gyakran az egyetlen tévékészüléken. De semmit nem bántunk, akkoriban ez fel sem merült, hogy gond lenne. Néztük, fogyasztottuk, kitárgyaltuk, utánoztuk. Nekem is évekig olyan napszemüvegem volt, mint Leonnak (Leon, a profi). Aztán váltottam Axel Rose-osra, de csak azért mert a Leonos nem ment a fejkendőmhöz. Meg aztán a szülők is nézték.

   A legjobb dolog a világon - a Nintendo partik után szorosan - a közös videózás volt. Némelyik család (anyuk és apuk még együtt, általában) megengedte, hogy egy csapat fiatal bevegye a nappalit, és hódoljon olthatatlan filmes szomjának. Ilyenkor már előkerültek a csipszek meg a pattogatott kukorica, de az igazi a melegszendvics volt. Türelmes anyuk tömték belénk tonnaszámra a szendvicset - kecsöppel. És úgy ittuk a kólát, mint később a sört - mértéktelenül. Az volt a jó világ. Mert volt közös témánk, a filmes kliséket a magunkévá tettük, az aranyköpéseket, a pózokat mind-mind magunkra vettük, és boldogan fogyasztottuk a kapitalizmus könnyed pillecukorkáit. Boldog fiatalok, korlátlan lehetőségekkel. 

   Néha megnézem, hogy mi lett azokból a gyerekekből, akik voltunk. Jó? Rossz? Ezeknek a dolgoknak nincs értelme. Mindenkinek megvan a maga élete. De talán sosem voltunk olyan boldogok, mint amikor az olvadt sajt folyt az állunkon és fülig kecsöpben hatan ültünk egy kanapén, és megbabonázva figyeltük Buffyt, a vámpírok rémét, hogy egy lánynak többé nem kell félnie, és nem kell férjhez mennie, mert egy lány lehet vagány, lehet merész és lehet bátor. Már nem ülünk szorosan egymás mellé, hogy megnézzünk egy filmet. Néhányan megkeresték a tengerentúli álmot, elmentek egészen az Üveghegyig, mások Csöpike-üzemmódban a biztosra utaztak - számtalan történet. Magam mindig úgy képzeltem az életem, hogy a Videótékában fogok dolgozni, és akkor nem csak napi három filmet fogok megnézni, hanem legalább hatot. Mire eljutottam az érettségiig, a videótéka megszűnt (ahogyan a többi), és a helyén egy csillogó fitnesz-terem nyílt, talán a felhabzsolt melegszendvicsek kompenzálására. Ám hamarosan az is megadta magát az idő újabb és újabb hullámainak, a helyiség ma üresen áll, szét van barmolva. Nincsenek már benne kazetták, eltűntek, ahogyan eltűntek az otthoni gyűjtemények is, a videólejátszók és a melegszendvicses esték. Ez a kor is letűnt.