Épp a minap jutott eszembe - talán a jelenlegi munkatársaimról - hogy mennyire
apró dolgoknak is lehet örülni, és ezek a dolgok annyira nem is apróságok. Az a
baj, hogy csak akkor tanuljuk meg értékelni ezeket a dolgokat, amikor eltűnnek
az életünkből.
A suli alatt szerintem az időm felét az ablakon kibámulva töltöttem. Nem
is értettem miért, csak szerettem nézni a felhőket, a napot, a szelet, ahogyan
megmozgatja az ágakat. Akkoriban még azt mondták, hogy álmodozó vagyok. Pedig a
legkevésbé sem álmodoztam, csak jó volt megélni a pillanat mozdulatlanságát és
a fiatalság végtelenül hosszú, lusta óráit. Ezt persze akkor nem tudtam így
megfogalmazni, egyszerűen jó volt és kész.
Aztán felnőttként plázában kötöttem ki. Egy ablaktalan, levegőtlen,
böszme nagy hodályban. Ahova boldogan tódulnak az emberek, hogy addig se
kelljen a szabad ég alatt lenniük. Reggel bementem, este hazamentem. Reggel
gyakran még sötét volt, este már sötét volt. Munkásabb időszakokban hétszámra
nem láttam napfényt. Idővel teljesen eltűnt a bioritmusom, nem tudtam, hogy
délelőtt van-e vagy délután. Mindegy volt, hogy tavasz van, vagy nyár, a belső
hőmérséklet állandó. Talán a nyomorék díszítések próbálnak utalni az évszakok
váltakozására, de ezek is inkább groteszk paródiái a természetnek.
Több évet a föld alatt töltöttem, plázában. Reggel leliftezel, este
felliftezel. A mélység önmagában is nyomasztó, a tudta, hogy a felszín alatt
vagy. És az összes nagy monstrum gép-gyomra általában az alsó szinteken lakik:
gépszag, dohos levegő, megrekedt olajszag, ételszag. Esély sincs a
kiszellőztetésre. Legfőképp azért, mert ezeket az épületeket úgy tervezik, hogy
egy darab ablak nincs rajtuk. Részemről törném el a kezét az ilyen barbárnak.
Szóval nincs ablak, amit kinyiss. Az egész pláza alászálló bűzében és
elhasznált levegőjében kell rothadni. Szó szerint. Sosem értettem, hogy ide
valaki önként beteszi a lábát....
Aztán egy szép napon a kis csipet-csapatunk egy részét áthelyezték egy
másik, újdonatúj plázába dolgozni. Ez már teljesen újhullámos volt: nyitható
ablaka ugyan nem volt, de voltak beépített üvegfalalak, ahonnan ki lehetett
tekinteni. A pláza tövében elterülő, mesterségesen kialakított, betontengerre
lehetett rálátni, beton, amerre csak a szem ellát. És mégis. Akkor átéreztem
valamit. Megértettem valamit. Olyan boltba költöztünk, ami a pláza sarkán volt,
így mi is kaptunk egy szelet ablakot. Talán egy méter széles lehetett, mint egy
várban egy lőrés. De akkor is. Ablak volt. A miénk. Kis csapatunk, a néhai
pincelakók, minden reggel az egy méter üveg előtt tolongtunk nyitás előtt és
szemeinket a végtelen betontengeren pihentettük. Idővel persze egy rokkant
lelkű dizájner még egy kőrakást is tervezett a beton tetejére, így fokozva a
napi esztétikai mannánkat. Emlékszem, ahogy boldogan sóhajtottunk, mert
láttunk. Fényt, napot, felhőt, esőt. Egészen rákaptunk, hogy az időjárásról
fecsegjünk. És mindig ellenőriztük, hogy mi a helyzet. Mindig arra kellett
kanyarodni, igaz ott semmi dolgunk se volt. De olyan jó volt kinézni.
Ma is szívesen nézem az eget. Csak úgy, a kékségét. Bármeddig el tudom
nézni. Nem unalomból, hanem mert tudom, mekkora boldogság, hogy láthatom. A
börtöntöltelékeket is ki szokták engedni néha, hogy érje őket a levegő. Végre
nekünk is jutott :-)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése