Sztoikus diéta, avagy egyél úgy, mint egy bölcs!

   A diéta szónak a magyar nyelvben van egy kis pejoratív felhangja. Mintha valamiféle táplálkozási sanyargatást jelentene. Megvonásokat, tiltásokat, éhezést, koplalást és szenvedést hoz magával a baljós kifejezés. Pedig egész egyszerűen csak a helyes táplálkozást jelenti. A helyes táplálkozás pedig nem a gyötrelemről szól, hanem pontosan rólad, a saját testedről, az életedről. Bár jogos a kellemetlen asszociáció, hiszen a diétát általában fogyókúra vagy betegség esetén szokták előkapni a bűvös kalapból. És mint ilyen, természetesen az ókori filozófusokat is foglalkoztatta a kérdés. A mai bejegyzésben a diétázás, a helyes táplálkozás, az éhezés témakörét szeretném egy kicsit körbejárni – a sztoikus filozófusokkal.

   Vallási szélsőségek esetén is gyakran találkozunk a diétával, de mint az önsanyargatás eszközével. Vagyis a táplálkozás jól esik a testnek, az ízek kényeztetik az érzékeket, ennél fogva az evés szerintük valamiféle buja örömforrás, tehát rossz, megvetendő, kerülendő. Ez több vallás esetében is igaz, hogy a táplálékmegvonás, az önsanyargatás, az éhezés a vallási gyakorlat része, noha más-más filozófiai okfejtéssel körítik. Nyilván a böjtölés, mint a szervezet rendszeres megtisztítása egy nagyon hasznos és praktikus dolog, a vallási fanatizmuson alapuló éhezés egész egyszerűen ostobaság. Több kárt okoz, mint hasznot. Vagyis: ha totálisan legyengíted a szervezeted, attól nem leszel jobb ember.

   A másik véglet, az együk magunkat halálra sem túl jó dolog. Az élvezetek hajszolása, az ízek és az élvezet előtérbe helyezése annak a bizonyos lónak a túloldala. Mint szép új világunkban, minden agyon van cukrozva, hogy finomnak érezzük. Nem is beszélve az állagjavító, ízfokozó miegymásokról, aminek az ingerlő megjelenésen túl semmi értelme. Esszük, mert finom, mert vonzó, miközben figyelmen kívül hagyjuk a legfontosabbat: kell-e ez nekünk? Jó ez a szervezetünknek? Nem feltétlenül. Attól még, hogy valami finom, lehet hasznos is, a kettő nem zárja ki egymást.

   A legjobb tehát – mint oly sok mindenben – az arany közép. Ahogyan azt a sztoikus filozófusok is megállapították. Semmilyen szélsőséges irányzathoz nem kötelezték el magukat, ám mégis talán a legszigorúbb gondolati rendszeren alapuló táplálkozás. Mert a táplálkozás és az evés nem feltétlenül jelenti ugyanazt. A táplálkozással a testet szó szerint tápláljuk, vagyis megadjuk neki mindazt, amire szüksége van. Az evéssel meg egyszerűen kényeztetjük magunkat, amolyan mentális simogatás. Visszatérve a szélsőségekre, a sztoikusok a hiedelmekkel ellentétben NEM vegetáriánusok. A vegák a püthagóreusok, akik bár sok hasonló elvet vallanak, mint a sztoikusok, de azért mégsem azok. Lásd húsevés.

    A sztoikusok nem hirdetik a szigorú vegetarianizmust, ám nem javasolják azt sem, hogy tömd magad degeszre hússal. Musonius Rufus „Úgy gondolta ugyanis, hogy a mértéktartás kiindulópontja és alapja az ételek és italok fogyasztása terén tanúsított önfegyelem.” (fordította Steiger Kornél) A kulcs az 'önfegyelem' szó, vagyis a sztoikus filozófia legfőbb alappillére, a mértékletesség és az önmagunk felett való kontroll. És hangsúlyozom, ez megint nem önsanyargatást vagy koplalást jelent. Musonius Rufus erről egészen hosszan értekezik, és újraolvasva az evésre vonatkozó intelmeit és meglátásait, azt kell mondjam, nagyon is helytállóak és aktuálisak. Pláne egy olyan világban, ahol szinte elvárás lett, hogy februárban epret egyél, és a Kárpát-medence kellős közepén trópusi gyümölcsöket meg azonosíthatatlan tengeri herkentyűket habzsoljunk.

   „Ahogy az egyszerű ételt többre kell becsülnünk a fényűző csemegénél, és a könnyen beszerezhető táplálékot a nehezen beszerezhetőnél, ugyanúgy többre kell becsülnünk az emberi szervezet számára jól emészthető ételeket azoknál, amelyek nem ilyenek. Számunkra könnyen emészthető a föld növényeiből készült táplálék: a gabonafélékből, valamint a többi olyan növényből, amelynek a fogyasztása nem káros az emberre nézve. Ilyen továbbá a haszonállatoktól nyert eledel, amelyhez az állat leölése nélkül jutunk hozzá. Az ilyen ennivalók közül a legalkalmasabbak azok, amelyek a tűz használata nélkül máris élvezhetőek, mivel nyomban ehetők, mint például a gyümölcsök, némely zöldségfélék, valamit a tej, sajt és a lépesméz. Továbbá azok a gabonából vagy zöldségből készült ételek sem alkalmatlanok, amelyeknek az elkészítéséhez tüzet kell használnunk, mivel ezek is valamennyien könnyen emészthetőek. De már a húsétel állatiasabbnak minősül, és inkább a vadállatok tápláléka.” (Steiger Kornél fordítása)

    Ha már a mai táplálkozási irányzatokat nézzük, Musonius Rufus leginkább a nyersétel mellett tette le a voksát. Persze ez önmagában nem igaz, hiszen nem tagadja, hogy a főtt ételek is jók az embernek. Van egyébként egy csomó zöldség, ami nyersen talán még jobb is, mint hőkezelve. Ugyanez igaz a gyümölcsökre. Vagyis a modern konyhaművészet talán néhány dolgot túlzásba vitt... De ne feledkezzünk meg a tej pasztőrözéséről, ami a modern kor egy hatalmas áldása. Szeretem a tejet, de a boltban kapható tejek már a legkevésbé sem emlékeztetnek az igazi tejre. Aminek fű- és testszaga van, amiben csepeg a zsír... persze ilyet inni ma már igazi hedonizmus, luxus, gasztronómiai orgia.

   Másik fontos üzenete ennek a szemelvénynek, hogy Musonius Rufus kifejezetten ajánlja az egyszerű, könnyen beszerezhető ételeket. Vagyis valami nem attól lesz jó, ízletes és hasznos, hogy drága, nehéz elkészíteni vagy nehezen beszerezhető alapanyagokból áll. Ez különösen megszívlelendő a mai korunkban, hiszen annál elegánsabbnak, előkelőbbnek találunk valamit, minél bonyolultabb vagy elérhetetlenebb összetevőből készül. Pedig a túrós palacsintánál nincs jobb a világon! A bonyolult kaják fő ellenérve, hogy mire összevadászol hozzá mindent, kiporciózgatod és összekotyvasztod, elmegy a fél életed. Vagyis Musonius Rufus szerint az idődet is oszd be hasznosan és jól, ne csak a táplálékodat. És pontosan a művészi ételköltemények rabolnak el az ember életéből olyan értékes pillanatokat, amelyeket sokkal hasznosabban is el lehetne tölteni. Ez a gondolat már messze túlmutat a testi jól-lét fogalomkörén. A szakácsművészetről is egészen találóan ír:

   „Mi azonban változatos eljárásokat és módokat eszelünk ki, hogy fogásainkat megízesítsük, hogy jobban essen nyeldesni őket. Ez hovatovább torkossággá és ínyenckedéssé fajult, és ahogyan vannak zenei és orvosi iratok, némelyek szakácskönyveket is írnak, amelyek igencsak növelik a nyeldeklőnk élvezetét, az egészségünket viszont tönkreteszik. Látnivaló, hogy sokkal rosszabb állapotban van azoknak a teste, akik fényűzően étkeznek, némelyikük a viselős asszonyokhoz hasonlít, akik állapotuk miatt kívánósak.” (Steiger Kornél fordítása)

   Musonius Rufus tehát valójában nem mond semmi lélegzetelállító újdonságot vagy innovációt, de amit mond, mind a mai napig nem könnyű betartani, lelki alkat, acélos elhatározás és szilárd jellem szükségeltetik hozzá. Pedig csak annyit mond, hogy add meg a testednek, amire szüksége van, hogy jól működhessen. Nekünk, átlagos kisembereknek pedig talán az egyik legnehezebb dolog mindezt kivitelezni. Akkor is, ha elkezdesz 'rendesen' enni, és néhány nap(!) után már tapasztalod magadon a pozitív változást. Valami ördögi, valami démoni csábítás van a 'rossz' ételekben, ami mindig visszahúz.

   A 'helyes' táplálkozáshoz annyit azért hozzátennék, hogy 'helyes' úgy általában, mint egzakt fogalom, nem létezik, Ugyanis a szervezetünk is más és más, nem vagyunk egyformák. Vagyis ami jó az egyiknek, nem feltétlenül jó a másiknak. Azt a 'helyes' táplálkozást kell megtalálni, ami neked magadnak jó, nem 'másnak is bevált' elven. Különbözőek vagyunk, más a bioritmusunk, és mások a szükségleteink. A lényeg, hogy a saját egyensúlyodat találd meg önismerettel, meg a mostani divatos 'énidő' fogalommal. Hiszen a magamra fordított időnek nem a sorozatnézésről, körömhegyezésről vagy a shoppingolásról kell(ene) szólnia, hanem pontosan arról, hogy megismered a saját tested, a saját szükségleteidet. Ahogyan Musonius is (sajnos tévesen) egyetlen helyes útról beszél, ne higgy senkinek, a tested tudja és meg fogja mutatni, hogy mire van szüksége. A filozófia ebben téved, hogy nincs egységes recept a megfelelő életvezetésre, a megfelelő táplálkozásra. Van, aki zöldségen él, de van, aki nem tudja megemészteni a sok zöldet. Ez nem jó vagy rossz, alkati dolog. Sajátosság.

  A lényeg az egyensúly. Mindenki olyan sokat beszél róla, de szerintem nagyon kevés ember van, aki tényleg meg is találta, és nem csak döngeti a mellét. Ja, és a mértékletesség, ami lassan lovagi erénnyé, a szentté avatás alapkövévé válik a mi korunkban. Nehezen megszerezhető tulajdonság.

   Az evésről és a diétákról még egy utolsó gondolat. Ma már, ha valaki fogyókúrázni akar, számtalan eszmei háttérrel (filozófiával?) megtámogatott irányzat közül választhatja ki a számára megfelelőt, a neki szimpatikusat. Bármit is választ, azért illik elköteleződni egy módszer mellett, amit lehetőleg valami celebritás is a mellére tűzött. Mert ha neki jó volt, jó lesz neked is. Én dietetikát még egy régi, letűnt világban tanultam, amikor ugyan már feltűntek a horizonton a divatos életmód-diéták, de azért még a józan ész uralkodott. Vagyis az öreg tanárnőnk a 'fogyókúra' fejezetet egy laza kézmozdulattal elintézte: 'egyél pont feleannyit, mint eddig'. Azt is mondta, hogy a legjobb önfegyelem serkentő eljárás, ha egy füzetbe felírsz mindent, amit megettél, megittál. Aztán nézd meg, húzd ki a felét, nem fogsz éhen halni. És igaza volt. Talán épp a józan eszünket vesztettük el.