Nemrég sikerült megszereznem Csengeri János Odüsszeia-interpretálását. Ez a könyv egész sok kiadást megért, főként iskolai használatra készült (illetve teljes mértékben iskolai használatra készült), de érdeklődők és rajongók is kedvüket lelték/lelik benne. A könyv 1922-es kiadás, vagyis immár több, mint száz éves. Túlélt egy világháborút, ötvenhatot és néhány tanulót, vagyis a közép-európai huszadik századot, amiben aztán volt minden. Az ilyen nagy öregeket illik tisztelni. Nem szoktam sem átkötni, sem javítani az ilyen könyveket. Egyszerűen nem merek hozzányúlni. Van egy kiváló zacskó, amiben tárolom az ilyen ritkaságokat. Én csak rendőrségi bizonyíték-tasaknak hívom (mert úgy néz ki), de nemrég megvilágosodtam, hogy ez valójában mirelit zacskó. Van rajta olyan kis cipzár-szerű cucc, amivel le lehet zárni, és a könyv nem porosodik, nem vizesedik.
Szóval itt ez a becses kincs, amit interneten rendeltem. Már az átadásnál is a bolti kiszállításhoz egy zsugorba gyömöszölték szegényt (mint általában a rendelt könyveket). Érted, zsugor, amit a beszédes magyar nyelv már jó előre sejtet, érzékeltet, előrevetít, mint egy rossz óment, hogy az a bizonyos zacskó szó szerint rátöppedt, rázsugorodott, rászorult a könyvre. Igen, nem is csalatkoztam a vandalizmus láttán, hogy az elsavasodott, öreg, törékeny lapok, lapszélek bele vannak szuszakolva abba az átkozott műanyag förtelembe. Hát kiszabadítottam, fájó szívvel, de útjukra bocsátottam a könyvből leszakadt cafatkákat.
Aztán jön az újabb sokk. Nem, ezek a tapasztalatok nem most születtek, mindez, amit itt leírok, évek tapasztalata. Csak most érett meg bennem az elhatározás, hogy megírjam ezt a minősíthetetlen vandalizmust, amit ELVILEG könyvszerető emberek követnek el. A vonalkód. Az egy viszonylag modern találmány, tehát az öreg barátaink nem rendelkeznek ilyennel. Értem én, hogy ebben a szép új világban egyetlen veterán könyv sem porosodhat a polcokon vonalkód nélkül, kell neki adni ilyet. Nem vagyok semmi hasznos dolog ellen, hiszen pontosan azonosítható válik a könyv, a kiadás, és egyéb attribútumai, mindamellett, hogy maximálisan devalválja a könyv szellemi értékét és árucikké silányítja, de ez egy másik téma. Csengeri Homérosza is kapott vonalkódot, rajta az antikvárium neve. Ez ne zavarjon meg senkit, nem csak ez az antikvárium vetemedik ilyenfokú barbárságra, hanem a többi is, de épp most ezt fotóztam le. Igen, jól látod, az öntapadós vonalkód-matricát rányomta a lelkem a PŐRE PAPÍRRA. Nem, ezek általában nem visszaszedhetőek (vagyis nem lehet egy mozdulattal lehúzni), hanem nagyon is ragadósak. RÁ. A. PUSZTA. PAPÍRRA. Érted? Ennek örökre nyoma lesz. Eltávolíthatatlan. Amellett, hogy orbitálisan ronda, értelmetlen is. Bár mégsem. Emlékeztet rá, hogy kerüljem ezeket a lelketlen barbárokat. Mert kiben van egy csepp jó érzés, az a ragacsos vonalkódot egy post-itre szokta ragasztani, ami nyom és ragasztónyál-maradvány nélkül eltávolítható. Ez meg… méltán hirdeti a vandalizmust. Ennyi.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése