A mi korunkban a filozófia valami nagyon
szellemi dolognak, valami nagyon elvontnak tűnik, és egy kicsit az a kategória,
amihez minél kevesebben tudnak hozzászólni, annál fontosabb és bölcsebb
valaminek tűnik. Pedig haj, szegény filozófia, a tudományok legnemesebbike,
miféle metamorfózison esett át az évezredek sodrásai közben! Valaha régen, még
a görögöknél is, a filozófia nem egy öncélú valami volt, nem a saját szellemi
magaslataink fitogtatása, sem nem a nyakatekert elméletek kieszelésének
színtere, hanem a legfőbb dolog, eszköz, út ahhoz, hogy váljál valakivé, hogy
ember lehess, hogy értékes lehess, hogy az életedet tartalommal és értelemmel töltsd
meg. Vagyis a filozófia hajdan amolyan gyakorlati útmutató volt a 'jó' élethez.
Az olyan élethez, amilyet élni szerettél volna. Akkoriban még nem
pszichologizáltak, de azt gondolom, a filozófia sokkal hatékonyabb és
gyakorlatiasabb útja a lélek megismerésének. Mármint az ókori filozófia...
Ahogyan az lenni szokott, egyetlen
filozófiai irányzat sem született meg előzmények nélkül (talán csak nem
ismerjük az előzményeket, de attól még vannak), igaz ez a sztoicizmusra is.
Ennek az irányzatnak a gyökereit a cinikusoknál kell keresnünk, egészen
szinópéi Diogenészig ássunk vissza! A cinikusok a szigorú önuralom vezérelte
élet elvét hirdetik, az erény kifejlesztésére és az önmegtartóztatásra
koncentrálnak. Első ránézésre talán egy kicsit aszkétikus, önsanyargató
társaságnak tűnik. Azt hiszem második ránézésre is. A sztoikusok azonban sokkal
lazábbnak tűnnek. Talán épp azért, mert a sztoikusok nem törekednek a
dogmatikusságra és a „végső igazságok” hirdetésére. Hát hol az igazság?
A sztoikus gondolatok ősatyjának kitioni
Zénónt tekinthetjük, aki ugyan még bőven telve volt cinikus gondolatokkal, ám
lelkesen farigcsálta azokat, alakítgatta, kiigazította, felülvizsgálta, így a
sok formára szabás eredményeként új filozófiai iskola született. Természetesen
nem egyenesen a legendás Diogenész szavait itta: Zénón Athénban a thébai
Kratésztől tanult bölcseletet, aki szintén cinikus filozófus volt. Tehát a
cinikus tanok a nagy elméken való átcsorgás során egészen elsztoikusodtak, ez a
mentális útvonal pedig a következő:
szinópéi
Diogenész => thébai Kratész => kitioni
Zénón
Valahogy így. Zénón a maga iskoláját
Athénben a Sztoa Poiklié-ben tartotta, vagyis a 'színes csarnokban' (a 'sztoa'
csarnokot jelent). Zénón nem csak a maga újításait tette meg, de folyamatosan
kutatta Szókratész örökségét, és mindezeket igyekezett szintetizálni. A zénóni
sztoicizmus három alappillére az etika, a logika és a fizika
(ide tartozik a metafizika és a teológia is). Mindeközben Euklidész és követői
kifejezetten a logikára koncentrálnak, a Platón alapította Akadémia pedig a
valóság alapjául szolgáló metafizikára vetik figyelő szemeiket, és hát igen,
Zénón pedig úgy gondolta: minden fontos.
Zénón halála után a Sztoa vezetését
Kleanthész vette át, őutána pedig az iskola élén Khrüszipposz állt. Róla fontos
megemlíteni, hogy az ókori világ egyik legnagyobb koponyájának tartották, és
tartják ma is. Rengeteget írt és gondolkodott. Ők hárman alakították ki a
sztoikus iskola gondolatrendszerét.
Aztán a rómaiak. Mert ugye minden kellett
nekik, ami görög, így a filozófia is. Így Musonius Rufus, majd az ő tanítványa,
Epiktétosz, aztán Seneca, és a legismertebb sztoikus Marcus Aurelius.
Epiktétosz Neró titkárának felszabadított rabszolgája volt, azt gondolom, ha
valaki, akkor ő tényleg tudott mit mondani az önfegyelemről. Marcus Aureliusra
nagy hatással volt, de kérem, azért más a filozófia megélése is, ha az ember
római császár (ez nem a könnyebb-nehezebb viszonylatban értem, hanem abban,
hogy két elképesztően különböző élethelyzet). És ne hagyjuk ki a sorból a római
Catót se, a legrómaibb rómait, aki sokáig ellenállt, de idősebb korában végül
beadta a derekát, és csak megtanult görögül. És bár nem maradt utána filozófiai
tárgyú írás, mégis, Cicero (aki viszont bőséges olvasnivalóval örvendeztette meg
az utókort) azt írja róla, hogy Cato maga a sztoicizmus megtestesülése. Cicero
a platóni Akadémia elkötelezett híve volt, ezek ellenére/ezzel együtt jól
ismerte a sztoikus tanokat is, így mindenképp higgyünk neki.
Végezetül a sztoikusokról gyakran azt
hiszik, hogy érzelemmentes agytrösztök, akiket semmivel sem lehet kimozdítani a
közömbös lelki állapotukból, de ez nem igaz. A sztoikusok telve vannak
érzelmekkel, kérdésekkel, kételyekkel, félelmekkel, de épp a filozófia
megélése, a gyakorlati filozófia segíti őket abban, hogy az élet hullámai
elviselhetőbbek legyenek. Például épp az érzelmek analizálásával, a folyamatok
megmagyarázásával, a józan ész, az értelem segítségül hívásával, és nem utolsó
sorban, hanem legfőképp, a kritikai gondolkodással. Számos sztoikus gondolat
átszivárgott a pszichológiába, így talán épp ez a fiatal tudomány maradt meg a
gyakorlati filozófia utolsó menedékeként. A sztoikus gondolatok azért is nagyon
fontosak számunkra, mert egyre inkább valódi segítséget tudnak nyújtani, hogy
megőrizzük az ép elménket és az emberségünket ebben az egyre őrültebb világban.
Már maga az erény felosztása a sztoikus tan
szerint is fontos jelentéssel bír a mai korban (is):
bölcsesség
igazságosság
bátorság
mértékletesség
Megjegyzések
Megjegyzés küldése