Valahogy el kellett
kezdeni, kapóra jött
Heléna, s Helénának
Parisz (ha nem ő, hat más
csak vigyék gyorsan
onnan, ahol épp
elege volt már, sorry, Menelaosz!),
és hajóra ültek egymás
után, a mozgó
hot dog- s hamuba sült
pogácsa-árusok
kitörő örömére, s a
mindenféle jósok
örömére, de bánatára is
olykor,
mivelhogy veszedelmes
portéka az igazság,
s aki ezt nem tudja,
magára vessen.
Mint hangya, nyüzsögtek
az ógörögök, dudorásztak,
s hirdették a zsebükben
a trójai ösztöndíjjal,
hogy így meg úgy,
hasznosan töltik majd az időt ott,
és bátorság és becsület
meg a többi!
Persze a nőket otthon
hagytak mind a pulyákkal, agyő!
jók legyetek,
cseperedjetek, óvjon az ég!
s az öregeknek mit is
mondjon az ember? csak hunyorog,
s csupa kétértelmű
mosoly az apa és a fia.
Így kezdődött hát, egy
ürüggyel, amit később az időben
ürügyek sokasága követ,
követett még
szükség s kedv ahogy épp
diktálja csodásan.
S eleinte szabódott
bárha Odüsszeuszunk,
kis trükkje mögött a
nagyobbat sejteni könnyű:
fennen hadd kérleljék
arra, amit szíve is súg.
Merthogy a csöpp
Ithakában ezer leleményre vevőt ki talál?
Naphosszat mire vártak
volna fejében a cselszövények?
Sűrű szakállát túrva
s okosszívű Pénelopéját
hős karjával ölelve,
miféle szirének
lalaláztak volna fülebe,
s miről? A szokásos
szombati íjversenyeket
követő zaba- és piapartik
nemde kikészítették
volna, ha más nem, a májat,
s Pénelopé meg az orvos
( igencsak együttesen)
jó hosszú utazást
javasoltak volna a hősnek:
Menj te az Alpokba vagy
a Krímbe, akárhova, fürge hajódon!
És ő beadta volna
vastagodó derekát,
és becsomagolta volna a
fogkeféjét.
De ha háboru, hát legyen
háboru akkor.
Hogy a hajótöréseit
Poszeidon bosszuja hozta reá?
Hogy a bűneiért fizetett
ama tíz kusza évvel?
Kirké
boszorkánytanyáján, abban a kommunában,
ahol kipróbálhatták
mindazt, amit Ithaka földjén
elképzelni se mertek
volna az isteni társak?
Vagy a szephaju nimfával
vezekelt buja pázsiton annyit,
s bent, ama barlangnak
mélyén? Vagy esetleg
Nauszikaával, akinek
láttán a szilárdszivű Pénelopé
a szövőszékét vágta
volna fejéhez rövid úton?
Meglehet, mindazonáltal.
A stressz! A muszájok
őt se kímélték, hogy
néha bújt volna vissza az anyja hasába.
A társai útközben szép
lassan eltünedeztek.
Bánta, hogy is ne bánta
volna a sok fickónak a vesztét,
de mit csináljon? álljon
le talán, csak mert amazokba
kevesebb élet szorult, s
több hülyeség, pech?!
Azt kapták, ami járt
nekik, többnyire azt legalábbis!
Néha azért voltak rossz
percei. Elhessegette;
gyűlölik őt mások,
sokan, épp elegen.
A haború később
összepöndörödött falevél lett,
melyből, mint az elem,
kifogyott klorofilja.
Hány klassz, jópofa
srác, és hány otromba halál!
Megtörtént igazan ez?
Oly hihetetlen!
Mint mikor egy felnőtt
felidézi az iskolaudvart,
egy fiuiskola napjait és
falovát, és ámul.
Hős Hektor s Priamosz,
meghaltak mind csakugyan?
Ellenségei mar rég
mások, már nem ezek.
Nagy büdös öldöklés
volt, tény, ami tény,
és az igazság
félpercenként ríva, vonyítva
kényes, szép
bokacsontját ott ficamítja ki rendre,
úgyhogy leginkább a
füvön, az alapvonalon túl,
kívülről kiabált csak,
abban a zajban,
Így igyekezzen az ember,
plusz örökös köd előtte,
így győzött, aki
győzött, és vesztett, aki vesztett.
A lényeg az ösztöndíj
Trója alá, bárhova (szabad ógörögöknek),
erről hallgat az isteni
férfi, ravasz mészáros egyébként,
már otthon, Ithakában,
egy kora-nincsen Pénelopénak,
olyan fáradtsággal,
melynek ő ismeri értékét egyedül csak,
valamint árat is, de
hadd beszéljen Homérosz, a költő,
s hadd ünnepelje benne a
nép a nagy hazatérőt,
a sokat tűrt isteni hőst
stb ., stb.,
hazatért hiszen, és
sokat is tűrt.
Szegény Hektor! Szegény
Akhilleusz és Agamemnon!
Vagy ki tudja ? — mereng el a túlélők
fejedelme,
míg egy lepke cikázik
előtte tova.
Irodalmi Szemle,
1995.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése