Narcissus, a legeslegszebb

   Itt a tavasz, mit tavasz, mindjárt nyár, de azért egy láthatjuk kivirágzani a...nárciszt! Milyen bájos, kedves virág, és milyen sötét története van! Hiszen ez az elegáns név, 'Nárcisz', valaha egy fiúé volt. Egy nem is akármilyen fiúé! (Sajnos sosem tudtam megszokni, hogy fiúk/férfiak virágnevet kapnak.) A neve görögösen Narkisszosz (egészen görögül Ναρκισσος), latinos formájában Narcissus, ami a nevét viselő sárga virágot jelenti.

   Kezdjük mindjárt a családjával. Mint oly sok görög mitológiai alaknak, neki is egy kicsit bonyolult a származása. Mármint bizonytalan. Több változat is kering ez ügyben. Statius szerint Liriopé nimfa és Cephisos folyamisten fia, Nonnosz szerint viszont a szülei Endümión és Szelené. Ovidius szintén a Liriopé-Cephisos páros mellett teszi le a voksát.

(...)Liriope, akit egykor görbefutású

vízzel körbeölelt Cephisos, a habja közé zárt,

s tört testére vadul. Terhes lett, s szült is a szép lány

egy fiat, ezt rögtön kedvelték akkor a nimfák,

s Narcissusnak hívta.”

(Ovidius: Átváltozások III. 4-8. sorok, fordította Devecseri Gábor)

   Hyginusnál olvashatjuk (Ovidius szintén ír a jóslatról), hogy Liriopé Teiresziasztól azt a jóslatot kapta, hogy a gyermeke csak addig fog élni, amíg meg nem pillantja a saját arcát. Természetesen a fiú hihetetlenül szépséges lett, bárki aki meglátta, elállt a szava. Elég hasonlóan járt vele Ekhó nimfa is, akit Héra átka sújtott (igen, Héra dühének oka ismét a kujon Zeusz. Épp nem Ekhót hajkurászta, de a cserfes nimfa a szűnni nem akaró locsogásával elterelte Héra istenasszony figyelmét, amíg Zeusz kedvére futott MÁS nimfák után...). Ekhó, bár bájos és kedves és imádnivaló volt, Héra átka miatt semmi önállót nem tudott mondani, csak a másik mondatait ismételgette. Ekhó is beleszeretett a brutális szépségű Narcissusba, lelkesen követte mindenhová, de sajnos tényleg csak a fiú mondatait ismételgette. Szóval hiába a csinos pofi, Narcissus hamar ráunt a nem túl kommunikatív rajongójára, és...hát dobta a nimfát. A szerelmes leányszív pedig elsorvadt bánatában. Szó szerint. Ekhó elsorvadt.

„És nyomorult testét sorvasztja a fürge serény gond,

bőre is elszárad, minden testnedve a légbe

illan el. És végül csak a hangja s a csontja marad meg:

megvan a hangja ma is; kővé vált, hírlik, a csontja.”

(Ovidius: Átváltozások III. 58-61. sorok, fordította Devecseri Gábor)

   Narcissus valamiért nagyon óvta a szüzességét. Lehet, hogy nem talált önmagához méltó társat (hiába a szépséges nimfák, hiába a számtalan rajongó), lehet, hogy még fiatal volt a szerelemhez (ez később bebizonyosodik, hogy abszolúte lehetetlen felvetés), vagy: a saját neméhez vonzódott (azt gondolom ez a legvalószínűbb, hiszen amikor megpillantotta önmagát – egy ifjút – azonnal beleszeretett). Vagyis: a lányok, asszonyok, nők hiába vágyakoztak a legeslegszebb pasi után, mindenki hoppon maradt. Narcissus szó szerint menekült a rajongóktól.

   Ám nem minden rajongója sorvadt el szép csendben bánatában, hanem egy kikosarazott nimfa igen vad cselekedetre szánta el magát (vagyis átkozódott – de komolyan):

„Míg egy semmibevett végül fölemelte a karját

s szólt „Ő is csak eképp epedezzék hasztalan egyre!”

És Rhamnusia ezt a kérést helyeselte.”

(Ovidius: Átváltozások III. 66-68. sorok, fordította Devecseri Gábor)

   Rhamnusia, a Rhamnus-beli lány (hiszen kultuszának fő központja Marathón közelében, az attikai Rhamnontéban van) pedig nem más, mint Nemeszisz, a legendás bosszú-istennő (tényleg a legilletékesebbhez fordult a panaszával, hiszen Nemeszisz nem hagy semmit megbosszulatlanul).

   A végzetre pedig nem kellett sokat várni. Egy tikkasztó napon, mikor az istentestű bajnok egy vadászattól kitikkadva egy ezüstvizű forrásnál akarta szomját oltani, sorsa beteljesedett. Ugyanis a víztükörben megpillantotta önmagát. És hát mivel ő volt a legszebb, hát azon nyomban bele is szerelmesedett. Ovidius már-már túlzó érzékiséggel és gyönyörrel ecseteli hosszú sorokba Narcissus szépségét, hogy értsük, mi is volt olyan lángra lobbantó benne. Egy kicsit azért vicces a jelenet, amikor a szerelemtől eltelt fiú csodálja a tükörképét, beszél hozzá, meg akarja csókolni, de mintha nem jönne rá, hogy az nem egy másvalaki a 'túloldalon', hanem önmaga. Nem tudom, hogy Ovidius direkt ábrázolta ennyire ostobának, vagy valóban, a mítoszok és legendák világában Narcissus nem a legélesebb kés a fiókban.

   Több mint száz sor szerelmes önenyelgés után Narcissus megelégeli az egyoldalú rajongást. Ha nem lehet övé ez a csoda, akkor semminek sincs értelme. És igen, a szerelemtől túlhevült Narcissus végzett magával. Ott, a tükörképe szeme láttára. Utolsó szavai pedig ezek voltak: „Ó, jaj, hasztalanul szeretett fiú!” Azon a helyen, ahol meghalt és kifolyt a vére hófehér nárciszok nyíltak. Emiatt ez a szép és kecses virág nem a legjobb ajándék, mert Narcissus történetére emlékeztet és az ő végtelen önimádatára. Viszont a nárcisz épp a baljós származása miatt kedvelt mágikus alapanyag: gyógyító és fájdalmat okozó hatásai egyaránt vannak. A nárcisz tényleg olyan, mint Narcissus: gyönyörű és elbűvölő, de kábító és mérgező egyben. Tényleg, ha a nárcizmust, a kóros önimádatot szeretnéd alaposabban megismerni, mindenképp olvasd el Ovidius Átváltozások című kötetében Narcissus történetét, mert hosszú-hosszú sorokon keresztül folyik a róla elnevezett kórkép.

   Végszónak pedig még annyit tennék hozzá, hogy akikre a Végzet méri a büntetést, azok haláluk után sem lelhetnek örök nyugalomra. Narcissus hiába halt meg, még az Alvilágban is az a büntetése, hogy a Sztüx folyóban nézze önmagát az idők végezetéig. És ez még örömére is lenne, de nem, a Sztüx vize nem tiszta, hanem iszapos, így mindig valami torz képet láthat csupán.